✝ = ♡

MENNYORSZÁG

(38) Kapcsolataink - Fogunk-e vágyakozni arra, hogy Istenen kívül másokkal is kapcsolatban legyünk?

2019. június 19. - KMAKH

blog_2019_06_19_mo38_kk_kapcsolataink-vagyunk-e-kapcsolatok-utan.pngSok-sok éven át a keresztyének mindig is várták a szeretteikkel való örök találkozást. Egy egyházi történetíró, Venerabil Bede, ezt írta 710-ben a Mennyországról:

„Szeretteink sokasága van ott és ők várnak reánk, hatalmas, beláthatatlan sokasága a szülőknek, testvéreknek, gyerekeknek, most már teljes bizalommal és biztonságban, viszont még feszülten várva megváltatásunk, vágyakoznak arra, hogy megálljunk mellettük és átöleljük őket, arra az örömre vágyakoznak, mely közös lesz a számunkra, arra az örömre várnak, melyet sok szolgatársunkkal együtt megtapasztalhatunk, az az örökké megújuló, múlhatatlan boldogság… Ha jó lenne hozzájuk érkezni, hadd siessünk mindent félretéve, hogy célba érve velük és Krisztussal lehessünk.”

FOGUNK E VÁGYAKOZNI BÁRKI MÁS TÁRSASÁGÁRA, MINT KRISZTUS?

Krisztus az „Alfa és az Omega, a Kezdet és a Vég” (Jelenések 22:13). Ő egyedül képes minden szükségünket betölteni.

Igen, Isten arra teremtett bennünket, hogy kapcsolatban legyünk, nem csak Vele hanem más emberekkel is. Miután Isten megteremtette a világot, áttekintve a munkáját azt jelentette ki, ’Íme igen jó’. Mégis, mielőtt még bevégezte volna a teremtést, elmondta azt az egy dolgot- és csak ez az egy volt- amelyet nem talált jónak. „Nem jó az embernek egyedül lenni. Készítek néki hozzá illő segítő társat” (1.Mózes 2:18). Isten úgy tervezte el Ádám számára, sőt az egész emberiség számára, hogy szükségük legyen emberi kapcsolatokra. Más szavakkal élve, Isten úgy teremtette meg az embert, hogy más személyekkel is vágyakozzon kapcsolatban lenni nem csak Ő vele.

Néhány ember fülének ez úgy szól, mint valami eretnekség. Végső soron Aszáf így imádkozik: „Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön!” (Zsoltárok 13:25). Néha ezzel az igével támasztják alá, hogy Isten kell legyen az egyetlen vágyunk, hogy rossz dolog „földi, múlandó dolgok” után vágyakozni, és van, aki ezek közé érti az emberek közötti kapcsolatokat is. Isten úgy teremtett bennünket, hogy kívánjunk meg olyan földi dolgokat, mint az étel, a víz, a menedék, a meleg, a munka, a játék, a pihenés, emberi barátságok, és még sok más dolgot. Ezek nem fognak megváltozni a Mennyországban sem.

Dávid király nem látott abban ellentmondást, hogy keressük Istent, mint személyt vágyakozzunk utána, és a Mennyország után, mint hely után. Ez a kettő elválaszthatatlan: „Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem, hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében, nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az Ő templomában.” (Zsoltárok 27:4). Figyeljük meg, Dávid azt mondja, hogy „egyetlen dolog után vágyakozott”, hogy Isten csodálatos lakhelyén legyen és Isten csodálatos személyével lehessen ott.

Egy korábbi fejezetben említettük azt, hogy Isten minden örömünk forrása- minden más öröm másodlagos és viszonylagos. Az örömök Tőle jönnek és Benne találnak értelmet, nem választhatók el Isten személyétől. Így tehát, Krisztus a mi elsődleges és legnagyobb Kincsünk, ugyanakkor Ő arra biztat, hogy gyűjtsünk mennyei kincseket (Máté ev. 6:19-21).

EGYEDÜL ISTENRE LESZ SZÜKSÉGÜNK A MENNYBEN?

Mint az elszigeteltségben élő szerzetesek, akik elvonultak a sivatagba, hogy távol kerülhessenek az emberi kapcsolatoktól, társaságtól, néhány ember még mindig kitart amellett, hogy „Kizárólag Istenre lesz szükségünk”. Azonban éppen amilyen lelki módon hangzik, ez a perspektíva is a krisztoplatonizmus egy formája. Figyeljük meg újra, hogy Isten azt mondta „Nem jó az embernek egyedül lenni” (1.Mózes 2:18). Gondoljunk csak bele – Isten ott volt Ádámmal az Éden kertjében, Isten mégis azt mondta, hogy ez így nem elég jó. Isten úgy teremtett meg bennünket, hogy szükségünk legyen egymásra. Mindaz, amit egymástól kaphatunk Istentől jön, mert az Ő képmására lettünk megteremtve, és az Ő kinyilatkoztatásának egyik csatornája vagyunk.

Éden olyan volt, mint az Új Föld előképe. Mégis, a jelentőségteljes emberi kapcsolatok változtatták Isten „nem jó” megállapítását „igen jó”-ra az első földön, nem kellene arra gondolnunk tehát, hogy az Új Földön Isten meggondolná magát ezzel kapcsolatosan. Mégis sok ember minimálisra csökkenti az emberi kapcsolatok képét a Mennyországgal kapcsolatosan. Kálvin János, a protestáns reformáció nagy alakja ezt mondta: „A Paradicsomban lenni és Istennel élni, nem azt jelenti, hogy beszélgetni fogunk egymással és hallani fogjuk egymást, hanem csak és kizárólag Istennek való örömet jelent, hogy érezzük az Ő jóságát, és megnyugvást találunk Benne”. Kálvin azt szerette volna, ha megértik, öröm egyedül Istenben van. Azonban egy téves képet festett arról, hogy hogyan örülünk Istennek, és hogyan örülünk Isten megváltott gyermekeinek. Örömöt lelni Isten képmásának egy másik hordozójában, nem sértő Isten számára. Az, hogy örülsz egy jó beszélgetésnek valamelyik testvérrel vagy testvérnővel, még nem jelenti, hogy az a személy bálvány a számodra, és Isten helyére tör az életedben. Isten nagyon is elégedett volt azzal, hogy Ádám és Éva élvezték egymás társaságát a Paradicsomban. Isten a mi Atyánk és az apák örülnek, ha a gyermekeik jó és szoros kapcsolatot ápolnak egymással.

Néhányan helytelenül azt feltételezik, ha odafigyelünk másokra is az azonnal elvonja a figyelmünket Istenről. Azonban még itt is ebben a bukott világban emberek Isten felé tudják fordítani a tekintetemet. Vagy talán elterelte Jézus figyelmét Istenről az, hogy emberekkel töltött időt itt a földön? Természetesen, nem. A Mennyben sem fogják emberek elterelni a figyelmünket Istenről. Sosem fogunk ellentétet tapasztalni a között, hogy örvendezünk Isten jelenlétének vagy örvendezünk Isten gyermekeinek társaságában.

A mély emberi kapcsolatok Isten legnagyszerűbb ajándékai között lesznek a Mennyben. Jonathan Edwards nem talált ellentmondást abban, ahogyan Istennel és szeretteinkkel ápoljuk a kapcsolatainkat:

Minden keresztyén, aki előttünk ér oda ebből a világból, egy megváltott lélek, aki várja, hogy mi is megérkezzünk. Ott lesz a kicsiny gyermekünk, kit túl korán elveszítettünk, már várni fog ránk odafenn. Ott lesznek a keresztyén apák, anyák, feleségek és gyermekek és barátok, akikkel a szent közösségben lehetünk, melyet idelenn a halál szakított meg, azonban a felső szentélyben újra élhetünk ebben a szent közösségben végtelenül. Az Ó és Új Szövetség idején élő ősatyák és szentek társaságában lehetünk, és megismerhetjük mindazokat, akikre nem volt méltó a világ… Sőt, mindenek felett, ott az Atyával lehetünk közösségben, az Ő örömében és nyugalmában, akit teljes szívünkből szerettünk a földi életben, és Jézus Krisztussal, a mi szeretett Megváltónkkal, aki mindig többet ért számunkra mindennél, sok százezer dolognál, mindenestől kedvesebb volt a számunkra, és a Szent Lélekkel, aki megszentelt, Vezetőnk és Vigasztalónk volt és a teljes Istenség jelenlétével töltekezhetünk be egy örökkévalóságon át!

Jézus kijelentette, hogy az első és legnagyobb parancsolat, hogy szeressük Istent, ezt elválaszthatatlanul követi a második, hogy szeressük a felebarátot (Máté ev. 23:37-39). Ő sohasem gondolta összeférhetetlennek ezt a két parancsolatot. Nekünk sem kellene ezt gondolnunk. Ő a másodikat az elsőből gyökerezőnek tartotta. Az egyik legszebb kifejezése Isten iránti szeretetünknek, hogy szeretjük az embereket. Jézus megfeddte a vallási vezetőket, mert azok úgy gondolták szerethetik Istent anélkül, hogy az embereket szeretnék (Lukács ev. 10:27-37). Az a lelkinek kinéző mondat, hogy „Egyedül Istent szeretem, senki mást”, nemcsak álszent, hanem valósággal lehetetlen. Mert, ha nem tudjuk szeretni az embereket, akiket Isten a saját képmására teremtett, akkor Istent sem tudjuk szeretni.

MIT MOND PÁL APOSTOL A MENNYBEN VALÓ TALÁLKOZÁSOKRÓL A SZERETTEINKKEL?

Pál ezt mondja a Thesszalonikabeli barátainak „szeretteinkké lettetek nékünk”, és „nagy kívánsággal igyekszünk, hogy szemtől-szembe láthassunk titeket.” (1.Thesszalonika 2:8,17). Tulajdonképpen, Pál úgy várja a Thesszalonikaiakkal való találkozást, mint egy mennyei jutalmat: „Mert kicsoda a mi reménységünk, örömünk és dicsekedésünk koronája? Avagy nem azok lesztek-é ti is, a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelekor? Bizony ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.” (1.Thesszalonika 2:19-20).

Nem hangsúlyozza ez azt, hogy szeretnünk kell az embereket, és várjuk majd a velük való találkozást is a Mennyországban? Pál nem találja ellentmondónak, hogy úgy beszéljen Krisztusról és az ő barátairól, mint az ő mennybeli reménységéről, öröméről és koronájáról.

Aztán ezt kérdezi Pál apostol: „Mert milyen hálával is fizethetünk az Istennek ti érettetek, mindazért az örömért, amellyel örvendezünk miattatok a mi Istenünk előtt?” (1.Thesszalonika 3:9). Az az öröm, amelyet a barátaiban nyert és hálás érte nem verseng azzal, amelyet Istenben talált, hanem része annak. Pál hálát ad Istennek a barátaiért. Amikor arra indul a szívünk, hogy hálát adjunk a barátainkért, emberekért, pontosan azt tapasztaljuk meg, amit Isten számunkra tervezett.

Pál azt is mondja a thesszalonikaiaknak: „Most pedig, amikor megérkezett hozzánk Timótheus ti tőletek, és örömhírt hozott nékünk a ti hitetek és szeretetetek felől, és arról, hogy jó emlékezéssel vagytok irántunk mindenkor kívánván látni minket miképpen mi is titeket. … Mert milyen hálával is fizethetünk az Istennek ti érettetek, mindazért az örömért, amellyel örvendezünk miattatok a mi Istenünk előtt? Mikor éjjel-nappal nagy buzgón esedezünk, hogy megláthassuk a ti orcátokat, és kipótolhassuk a ti hitetek hiányait.” (1. Thesszalonika 3:6, 9-10). Pál örül Isten jelenlétének, amikor azt más keresztyének életében is megláthatja, várja azt a napot, „amikor eljön a mi Urunk Jézus Krisztus minden szentjeivel együtt”. (1. Thesszalonika 3:13). Várja már, hogy Jézussal és az övéivel lehessen.

Pál apostol elmondja a thesszalonikaiaknak, hogy a Mennyben hívő szeretteinkkel újra együtt lehetünk. „Nem akarom továbbá atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által, Ő vele együtt… Azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe, a levegőbe, és eképpen mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vígasztaljátok egymást e beszédekkel.” (1. Thesszalonika 4:13-14, 17-18). Nem csak az a vigasztalásunk, hogy az Úrral leszünk a Mennyben, hanem az is, hogy egymással találkozunk, közösségben lehetünk.

A puritán író, Richard Baxter, is erre a vigasztalásra vágyott: „Tudom, hogy Krisztus a mindenem, és azt is, hogy Isten jelenléte teszi a Mennyországot mennyországgá. De olyan sokkal édesebbé teszi számomra ennek a helynek a gondolatát, hogy sok barátom, sok drága barátom Krisztusban már ott van.”

A Filippibeliekhez írott levél 1. részében Pál apostol leírja, hogy vágyakozik Krisztusban nyert testvérei után. Figyeljük meg, hogy nem látható semmiféle ellentmondás a között a Krisztus központú vágyakozása között, hogy Krisztussal legyen, és mások iránt érzett megint csak Krisztus központú szeretete között (Filippi 1:21).

Hálát adok az én Istenemnek minden ti rólatok való emlékezésemben. Mindenkor minden én könyörgésemben mindenkiért nagy örömmel könyörögvén. Mivelhogy részt vettetek az evangélium ügyében az első naptól fogva mind ez ideig. Meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó dolgot, elvégzi a Krisztus Jézusnak napjára.” (Filippi 1:3-6).

Pál nagy öröme azokban, akik Krisztusban testvérei voltak emlékeztet bennünket arra, hogy az első és második parancsolat elválaszthatatlan. „Szeresd az Urat a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből, és a te felebarátodat, mint magadat.” (Lukács ev. 10:27). És ha úgy szereted a felebarátodat, mint magadat, mennyivel inkább a családodat, hiszen Isten képmásának hordozói?

Ha talán úgy gondolná valaki, hogy „igen, DE, Isten az egyetlen, akinek örülhetünk”, Pál így folytatja: „Amint, hogy méltó, hogy én ilyen értelemben legyek mindenitek felől azért, mert én szívemben hordalak titeket, mint akik mind az én fogságomban, mind az evangéliumnak oltalmazásában és megbizonyításában mindnyájan részestársaim vagytok a nékem adatott kegyelemben. Mert bizonyságom az Isten, mely igen vágyakozom mindnyájatok után a Krisztus Jézus szerelmében” (Filippi 1:7-8).

Meg kell itt jegyeznünk, hogy Pál apostol mélységes vágyakozásának oka a testvérei után nem más, mint maga Jézus Krisztus. Noha, lehetséges embereket Isten fölé helyezni, ami tulajdonképpen bálványimádás, az is lehetséges, hogy míg Istent helyezzük az emberek fölé, az emberekben megismerjük az Ő tulajdonságait, olyannyira, hogy szívünkbe zárjuk ezeket az személyeket, hogy örüljünk a létezésüknek és vágyakozzunk a velük való találkozásra.

Az ilyen érzelem nem bálványimádás, és nem bűn, ha ilyen érzéseink vannak. Sőt, akkor mennek rosszul a dolgok, ha ez az érzés hiányzik belőlünk. Az, hogy Istenben örülünk és vágyunk a Vele való találkozásra nem öli ki azt a vágyunkat, hogy szeretteinkkel, testvéreinkkel találkozzunk, sőt inkább csak felhevíti bennünk ezt. Az öröm és vágyakozás, hogy ezekkel az emberekkel legyünk közösségben az Istenben való örömünkben és a Vele való közösségünkben gyökerezik.

MIRE FOGUNK EMLÉKEZNI?

Valaki így írt erről: „Még csak emlékezni sem fogunk erre az öreg földre…még csak fel sem idézzük magunkban! Egyszerűen nem fog eszünkbe jutni.” Ez a sajnos gyakori félreértés csak összezavarja az embereket. Ők azt hiszik nem fogunk emlékezni a földi kapcsolatainkra, még a számunkra legkedvesebb személyekre sem.

Azok, akik úgy tartják, hogy egyáltalán nem is fogunk a jelenlegi életünkre emlékezni, gyakran az Ézsaiás 65:17-t idézik alátámasztásul: „Mert íme, új eget és új földet teremtek, és a régiek ingyen sem említettnek, még csak észbe sem jutnak.” Azonban, ezt a verset a szöveg összefüggésében kellene értelmeznünk, az előző vershez kapcsolódik, abban pedig Isten azt mondja: „Mert elfeledvék a régi nyomorúságok és mert elrejtvék szemeim elől.” Ez nem a memória elvesztésének szó szerinti értelméről beszél, mintha a mindent tudó Isten nem tudná felidézni a múltat, sokkal inkább olyan, mint amit Isten Jeremiásnak mondott: „És bűneikről többé meg nem emlékezem.” (Jeremiás 31:34). Ez azt jelenti, hogy Isten nem emlegeti fel a régi bűneink, vagy használja fel azokat ellenünk. Az örökkévalóságban a múlt bűneivel és nyomorúságaival sem Isten, sem pedig mi magunk nem fogunk foglalkozni. Képesek leszünk nem emlékezni azokra a dolgokra, amelyek megzavarhatnák a mennyország örömét.

A 8. részben láthattuk, hogy a mártírok, a köztes mennyországban emlékeznek arra, hogy mi történt a földön, arra is, hogy sokat szenvedtek (Jelenések 6:9-11). Jézus azt ígérte, hogy a mennyben vigasztalást kapnak mindazok, akik szenvedtek itt a földön (Lukács ev. 16:25). A vigasztalás magába foglalja annak a tényét, hogy emlékezünk a történtekre. Ha nem tudnánk emlékezni a rossz dolgokra, amelyek bennünket értek, miért lenne szükségünk vigasztalásra? Hogyan érezhetnénk ezt?

Tiszta lesz a gondolkozásunk a mennyben egy kicsit sem lesz ködös. Az emlékezet alapvető dolog a személyiség formálódásában. A kontinuitás alaptörvénye magába foglalja, hogy emlékezni fogunk a régi életünkre. A mennyországban tiszta lesz az állapotunk, bűn és hiba mentesek leszünk, azonban nem törli ki a memóriánkból az emlékeket. Azok a leckék, amelyek itt megtanulunk Isten igazságosságáról, kegyelméről, biztosan nem vesznek kárba, magunkkal visszük az örökkévalóságba. Bourdeau Atya mondta: „A bűn, amelytől oly sokszor reszkettünk tisztára lett mosva Jézus vérében, és ezért többé nem árthat nekünk. Azonban ezek emléke sokkal nagyobb szeretetre indít a kegyelem Istene iránt, így növeli az örömünket Ő Benne.”

Úgy tűnhet, hogy a bűneink és nyomorúságaink emléke éles kontrasztban áll a mennyország dicsőségéhez képest épp úgy, ahogyan ellentéte a sötétség a fénynek, vagy a Pokol a Mennynek. Ez a kontraszt feloldódik, ha elfelejtjük, mi a nyomorúság. Ha elfelejtjük, hogy kétségbeesett bűnösök voltunk, hogyan értékelhetnénk Krisztus megváltó munkájának mélységét és nagyságát?

Még ha Isten el is fogja törölni a könnyeinket és keserűségeket, amelyek értek ezen a földön, nem fogja kiradírozni a gondolatainkból az emberiség történetét és mindazt, amit Krisztus értünk tett. Emlékezz arra, hogy Jézus feltámadás utáni testén látszottak a szegek helyei (János 20:24-29). Azokat a sebeket látva a Mennyben, mindig emlékeztetnek majd bennünket arra, hogy a mi bűneink szegezték Jézust a keresztre. A Mennyország boldogsága nem attól fog függeni, hogy mennyire tudjuk figyelmen kívül hagyni mindazt, ami ezen a földön történt velünk. Sőt, csak fokozni fogja Isten csodálatos kegyelme és igazságossága iránti csodálatunkat, ahogyan megértjük, mi is történt itt.

Az a szó, amelyet a görög nyelv „igazság”-ként használ az „aletheia” tagadó formája a „felejtés” igének. Ugyan a szó története nem határozza meg a jelentését, ebben az esetben nagyon is sokatmondó. Az igazság keresztyén szemszögből nézve nem a felejtésre alapszik, hanem az emlékezésre. Az Igazság az, látni Isten munkáját az életünk minden eseményében, a múltunkban, a jelenünkben és jövőnkben.

Az Új Földön lesznek emlékművek a tizenkét törzsnek és az apostoloknak (Jelenések 21:12-14). Ez is magától értetődővé teszi a kontinuitást és a történelmi emlékezést. Ha mi tisztában leszünk mások múltjával az Új Földön, minden bizonnyal a magunkéra is emlékezni fogunk.

Isten szuverén hűséges kegyelmének cselekedetei sohasem merülnek feledésbe. A Menny boldogsága nem fog attól függeni, hogy mennyire tudjuk figyelmen kívül hagyni a múltunk, de a perspektívától, ahogyan szemléljük, igen. Úgy fogunk látni és ismerni dolgokat, ahogyan még soha.

FELISMERJÜK MAJD EGYMÁST?

Amikor megkérdezték, hogy fel fogjuk-e ismerni egymást a Mennyben George McDonald így válaszolt: „Lehetünk -e bolondabbak a Paradicsomban, mint itt?”

Mégis sok ember azon gondolkodik, hogy vajon megismerjük-e egymást? E mögött a kérdés mögött is csak a krisztoplatonizmus van és az a téves felfogás, hogy a Mennyországban test nélküli lelkek leszünk, identitásunktól és emlékeinktől megfosztva. Hogyan lehet egy szellemet felismerni?

Ahogyan láthattuk már, ezek a feltételezések nem biblikusak, nem állnak meg az ige mérlegén. Krisztus tanítványai felismerték Őt feltámadása után. Felismerték, amikor a parton reggelit készített nekik (János ev. 21:1-14). Felismerték Őt, amikor a kételkedő Tamásnak megjelent (János ev. 20:24-29). Felismerték Őt, amikor ötszáz embernek megjelent egyszerre (1.Korinthus 15:6).

De mi a helyzet Máriával a sírkertben, vagy a két tanítvánnyal az emmausi úton? Ők nem ismerték fel Jézust. Néhányan egyetértenek abban, hogy Jézus nem lehetett felismerni, azonban, ha közelebbről is szemügyre vesszük ezt, mindjárt megváltozik a helyzet.

Milyen boldog az a szeretet, amely szüntelenül növekszik,

akár új szépségeket fedezünk fel,

és mindörökké gyönyörködhetünk ennek a szépségnek a megismerésében.

JONATHAN EDWARDS

Jézus ezt mondta Máriának a kertben: „’Asszony, miért sírsz, kit keresel?’Az pedig monda, gondolván, hogy a kertész az, monda néki: ’Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem hová tetted őt, és én elviszem őt.’” (János ev. 20:15)

A szomorú, könnyes szemű Mária, annak tudatában, hogy Jézus meghalt, és rá sem nézve az idegen szemére, magától értetődően arra gondolt, hogy ő a kertész. Azonban, amikor Jézus néven szólította őt, azonnal felismerte: „Monda néki Jézus: Mária! Az megfordulván monda néki: Rabbóni! ami azt teszi: Mester!” (János ev. 20:16)

Sok Biblia értelmező nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az emmausi tanítványok nem ismerték fel Jézust. Figyeljük meg, mit mond a szöveg: „És lőn, hogy amint beszélgetének és egymástól kérdezősködének, maga Jézus hozzájuk menvén velük együtt megy vala az úton. De az ő szemeik visszatartóztatának, hogy Őt meg ne ismerjék.” (Lukács 24: 15-16). Isten csodálatos módon közbelépett, hogy ne tudják felismerni Őt. Így az isteni beavatkozás nélkül feltételezhetjük, hogy a tanítványok felismerték volna Jézust, ahogyan ez később meg is történt. „És megnyilatkozának az ő szemeik, és megismerék Őt, de Ő eltűnt előlük.” (Lukács ev. 24:31).

Egy másik bizonyíték arra nézve, hogy fel fogjuk egymást ismerni a Mennyben, Krisztus megdicsőülése. Krisztus tanítványai felismerték Mózest és Illést, úgy is, hogy egyáltalán nem tudhatták, hogy azok, hogyan néztek ki (Lukács ev. 9:29-33). Ez azt jelenti, hogy a személyiség, mint olyan túlárad az emberi testen, így azonnal felismerjük majd azokat az embereket, akikről tudunk ugyan, de még soha nem találkoztunk velük személyesen. Ha pedig felismerjük majd azokat, akiket még soha nem láttunk, mennyivel inkább felismerjük majd a barátainkat és családunkat?

A Szentírás nem beszél arról, hogy kitörlődik az emlékezetünk és képtelenek leszünk felismerni a családunk és barátaink. Pál vágyakozott a thesszalonikabeliekkel együtt lenni a Mennyben, és sohasem támadt olyan érzése, hogy nem ismeri őket vagy nem fogja megismerni őket. Ha pedig nem ismernénk fel egymást az örökkévalóságban való találkozáskor, akkor az 1. Thesszalonika 4:14-18 -ban leírt vigasztalás egyáltalán nem is jelentene vigaszt a számunkra. J.C. Ryle ezt mondta erről az igerészről: „Nem lenne egyetlen kapaszkodója sem a vigasztalásnak ezekben a szavakban, ha nem foglalnák magukba a szentek kölcsönös felismerését. Az a reménység, amellyel felvidítja a nehézségek között levő keresztyéneket, az a szeretteikkel való találkozás reménysége… Abban a pillanatban, amikor mi, akik megváltattunk találkozunk a testvéreinkkel a mennyben, mi abban a pillanatban felismerjük őket, ahogyan ők is azonnal felismernek minket.”

A feltámadott testben való kontinuitásunk is arra mutat, hogy nem jelent majd nehézséget számunkra felismerni egymást, sőt sokkal kevesebb gondunk lesz ezekkel a dolgokkal. A mennyben nem lesz nehéz valakit megtalálni a tömegben és nem felejtjük el senkinek a nevét.

Amy Carmichel misszionáriusnak is erős meggyőződése volt ez:

Felismerhetjük egymást a Mennyben? Szerethetünk és emlékezhetünk ott? Nem gondolom, hogy ez bárki számára okot kellene adjon az aggodalomra, akár egyetlen pillanatig is. Nem mondják azt a számunkra, hogy aggódnunk kellene e felől, én úgy vélem nem szükséges arról írni, amit a szívünk úgyis tud. Nincs szükség a szavakra. Mert ha egy percet is gondolkodunk ezen, tudjuk. Önmagad lehetnél, ha nem szerethetnél és nem emlékeznél? … Elmondja az Ige, hogy minden bizonnyal az Úr Jézushoz hasonlóak leszünk. Nyilván ez nem csak a szentségre utal, hanem minden másra is, és Ő talán nem szeretett, és ismert és emlékezett? Ő sem lett volna Önmaga, ha nem így tett volna, és mi sem lehetünk önmagunk ha nem tehetnénk ezt.

kmakh_profile_hun_flag_small.png* A sorozat Randy Alcorn - Heaven (Mennyország) című könyve alapján készült igehirdetések gyűjteménye

Fordította: Kelemen Krisztina

A bejegyzés trackback címe:

https://krisztusbanmaradni-korralhaladni.blog.hu/api/trackback/id/tr4614891020

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.