TARTALOM

I. RÉSZ: A KRITIKÁVAL VALÓ MEGKÜZDÉS BIBLIAI ALAPJAI

2. A KRITIKÁVAL VALÓ MEGKÜZDÉS KRISZTOLÓGIAI ALAPJAI

Az ősidőktől folyó háború a kígyó és Éva magva között Isten Fiának testtélételekor, az Ő kereszthalálában érte el csúcspontját. A szövetségkötés történetei mind ezt a mozzanatot várták, Krisztus emberként jött a világba, ebben az értelemben, mint Ádám fia, hogy megszabadítson a bűn átkától s elpusztítsa a rágalmazó gonoszt és annak minden munkáját. Krisztus nagyobb volt, mint Mózes, Dávid vagy Nehémiás, Ő Isten felkentjeként jött, mint Próféta, Főpap, s Király, hogy megszabadítsa az Ő népét a fogság földjéről és Isten uralmába, az Ő országába vezesse őket. Azonban a nép számára teljességgel váratlan volt az, ahogyan ezt a szabadítást véghez vitte Krisztus, megszabadítva az Ő népét a kígyó fejére taposott. Halála által, azon a római kereszten legyőzte a sötétség hatalmát, elhordozva bűneinket azért, hogy megszabadulhassunk.

Krisztus halála által nem csak megszabadított, hanem követendő példát hagyott az övéi számára. “Hiszen erre hivattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát adott nektek, hogy az Ő nyomdokait kövessétek.” (1. Péter 2:21). A szenvedő Messiás nem csak képvisel minket, de a példaképünk kell legyen. A keresztet hordozó Krisztus nyomdokaiba lépni nem opcionális azok számára, akik az Ő tanítványainak vallják magukat (Lukács ev. 9:23).

Amit talán nem veszünk észre az az, hogy Krisztus szenvedésének nagyrészét a verbális, szóbeli bántalmazás tűrése és a “bűnösök ellenállása” jelentette (Zsidók 12:3). Nem kellene meglepő legyen számunkra, hogy a Sátán egyik elsődleges fegyvere, hogy az Úr felkentjein megtévesztő szavaival felülkerekedjen. Péter felfedi ezt a csúfos valóságot: “Ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, mikor gyalázták nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, Aki igazságosan ítél.” (1. Péter 2:22-23). A szó, amelyet szidalmazásnak fordítanak magában hordozza a következő jelentéseket is: szidalmazás, sértegetés, tiszteletlen viszonyulás a beszédben, hamisan vádolt. Péter ugyanezt a szótövet használja, amikor arra kéri a hívőket, hogy ne legyenek bosszúállók: “Ne fizessetek a gonoszért gonosszal vagy gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg, mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek” (1. Péter 3:9).

Ha Jézus azért jött, hogy véget vessen a gonosznak, miért viselné csendesen az ilyen támadást? Ez a hosszútűrés eléggé ellent mond a gonosz ellen harcoló, szent harcosról alkotott képnek. Úgy tűnhet, mintha megadná magát a gonosznak, minthogy harcoljon ellene. Jonathan Edwards felismerte ezt a problémát és egyet értett azzal, hogy “sokan eléggé félre értelmezik a keresztyének erejének természetét”, amely nagyon különbözik, sőt teljesen más, mint az erőszakos lobbanékonyság, vagy a vadállatok ereje. Edwards úgy vélte, hogy a keresztyén ember ereje legjobban abban mutatkozik meg, hogy önmagán uralkodik és győz a bűnei és félelmei felett, nem pedig más emberek leuralásában. Edwards ezt írta “Bár a keresztyén ember ereje abban is megmutatkozik, hogy ellenáll és ellensúlyozza az ellenség hatását; sokkal inkább megnyilvánul abban, hogy ellene áll és elnyomja az önmagában rejlő ellenséget. Krisztus jó katonájának az erőssége abban mutatkozik meg, hogy hosszan tűrve megmarad szent békességében, alázatában, kedvességében és mások iránti jóindulatában ennek az életnek minden viharában, minden sérülés ellenére, minden szokatlan viselkedés vagy kedvezőtlen bánásmód közepette.”

Senki sem gyakorolt nagyobb önuralmat és hűséget az ellenséges támadások alatt, mint Jézus. Krisztus a példa számunkra abban is, hogy hogyan tudunk legmegfelelőbben viszonyulni a bennünket értő kritikához, bármilyen rosszindulatú is legyen az. Ő az emberiség történelmében az alázat legnagyobb példaképe számunkra, alázatos maradt kritikusaival szemben. Krisztusnak az evangéliumi feljegyzésekben bemutatott példája, a kritikára adott válaszai, az Ő viszonyulásának átformáló hatással kell legyen ránk nézve, hogy megváltozzon a gondolkodásmódunk az érzelmeink, amikor Kritika ér bennünket.

A BÁRÁNY HALLGATÁSA

Elárulva, elfogva és a barátaitól is elhagyatva, egy olyan ítélőszék előtt, amelyet ellenségei alkottak, ott állt az Úr Jézus olyan tanúk előtt, akik hazugságot állítottak róla (Máté ev. 26:49; 55-61). Két hazug ember azzal vádolta, hogy azt állította elpusztítja Izrael leg szentebb helyét, a templomot – kiforgatva a szavait, melyeket haláláról és feltámadásáról mondott (János ev. 2:20-22). A rosszindulatú kritizálók gyakran jóhiszemű szavainkat forgatják ki éppen ellenünk. Olyan volt az egész helyzet, mint egy rémálom, de Krisztus tudta, hogy be fog következni. Talán ennek tudatában elvárná valaki, hogy egy zseniális védőbeszédet készítsen elő az alkalomra. A korábbi szóváltásai a farizeusokkal és saducceusokkal arról tanúskodnak, hogy senki sem tudta volna Őt szavakkal legyőzni. Mégis, elképesztő, hogy a vádlói előtt békességes volt (Máté ev. 26:63). Kálvin ezt írja Róla: “Mivel Ő volt a kijelölt áldozat, félretett minden szorongást és félelmet, nem kelt önmaga védelmére.” Krisztus csak arra gondolt, hogy Isten akaratát cselekedje és küldetése célhoz érjen, és félretett, megtagadott mindent, ami elterelte volna erről a figyelmét.

Krisztus szenvedését alázat övezte

Amikor a szanhedrin halálra ítélte Jézust, a bírák arcon köpték, kicsúfolták, ütlegelték (Máté ev. 26:67-68). Amikor eljött a reggel Poncius Pilátushoz vitték Őt, és azzal vádolták, hogy királynak mondta magát, amely a birodalom elleni lázadásnak számított. Ez ismét nagyon igazságtalan volt, hiszen Jézus sohasem pályázott politikai hatalomra egyetlen földi királyságra sem (János ev. 6:15), hanem arra bíztatta az embereket, hogy engedelmeskedjenek az uralkodónak (Máté ev. 22:21). Ez a rágalom teljesen félremagyarázta minden tanítását Isten országáról (Máté ev. 13). A római helytartó meglepetésére, Jézus ismét nem szólt (Máté ev. 27:12-14). Kétségkívül Pilátus sok ellenséget látott már ítélet előtt egymást vádolva egymásnak esni, a legszörnyűbb tettekkel vádolva egymásukat saját védelmükben. Azonban most teljesen más helyzettel szembesült, ott állt ez a békés, csendes Ember, miközben mindenféle vádakkal illették. Pilátus pedig nem tudta mire vélni, hová tenni ezt a megzavarhatatlan alázatot.

Talán azzal érvelhetnénk, hogy Krisztus helyzete egyedülálló volt, mivel a küldetése is egyedi volt, páratlan engedelmességgel társult az Atya iránt, mint Isten szenvedő Szolgája. Azonban, míg ez a belső vívódása Krisztusnak valóban egyedülálló volt (Galata 3:13), a társadalmi elutasítás, kirekesztés, a fizikai fájdalom, amelyet elszenvedett, olyan volt, amelyet követői is különböző mértékben megtapasztalhattak. A szóbeli bántalmazás a kereszthordozás velejárója. Pál ezt írta magáról és a többi apostolról, “Amikor gyaláznak, áldást mondunk, amikor üldöznek, tűrünk, amikor rágalmaznak jó szóval válaszolunk, szinte a világ söpredékévé lettünk és mindenki szemétjévé mind ez ideig.” (1. Korinthus 4:12-13). Krisztus elmondta, hogy azoké az Ő Királysága, akik szenvednek az igazságért, és figyelmeztette követőit, hogy “Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok.” (Máté ev. 5:10-11). Krisztus nem azért szenvedett a kereszten, hogy felmentsen bennünket a saját keresztünk hordozása alól, hanem azért, hogy megmutassa nekünk, hogyan lehetünk többek, mint győztesek, miközben szenvedésében osztozunk. Hozzá hasonlóan, mi is akkor győzhetünk, ha valósággá válik számunkra, hogy Isten akarata és küldetésünk célja fontosabb, mint a saját életünk (Ap.csel. 20:24).

Pilátus megtudva, hogy Krisztus galileai, elküldte Őt Heródes Antipáshoz, a Palesztina felett uralkodó negyedes fejedelemhez. Heródes sok kérdést tett fel Jézusnak, abban a reményben, hogy majd láthatja hogyan tesz csodát. A papok és farizeusok ott álltak vehemensen vádolva Krisztust. Jézus ismét nem szólt semmit. Heródes és emberei ezért kicsúfolták Krisztust “felöltöztették, mint egy királyt”, aztán pedig visszaküldte Pilátushoz (Lukács ev. 23:6-11).

Amikor ismét Pilátus elé került, az korbácsolással büntette Jézust (Máté ev. 27:26). Aztán Pilátus emberei elvették a ruháit és egy piros ruhát adtak rá, a fejére pedig tövisből font koronát tettek, és a kezébe egy nádszálat adtak, hogy úgy tartsa azt, mint egy jogart. Majd azzal folytatták, hogy kárörvendően üdvözölték, mint a “Zsidók Királyát”, először meghajoltak előtte, majd leköpködték és a fejét a náddal csapkodták (Máté ev. 27:27-30). Ennek a hihetetlenül nagy gyűlölettel és igazságtalansággal szemben nincs egyetlen egy feljegyzés sem arról, hogy Jézus akár egyetlen szóval is tiltakozott volna ez ellen. Újra szembetűnő a hallgatása. Júdás és mindazok, akikkel elment, hogy elfogják Jézust, szemtanúi voltak az Ő királyi hatalmának, amikor azt mondta “Én vagyok”. Aztán Krisztus megalázkodott, mint egy bárány, megengedte, hogy elfoghassák Őt, hogy megkötözzék és előállítsák, majd pedig különböző bírók elé, különböző törvényszékek elé vezessék, mint a Pilátus esetében is, akinek nagy csalódására nem válaszolt a feltett kérdésre, türelmesen arra bízta az életét, Aki igazán ítél. (1. Péter 2:23).

Micsoda bátorság, Krisztus kimondhatatlanul kitartó alázatáról elmélkedni, amikor mi is kritikával szembesülünk, akkor is, ha ez a megélhetésünket, a jólétünket vagy az életünket fenyegeti! Pál apostol imádkozott a thesszalonikai üldözöttekért, hogy az Úr irányítsa a szívüket “az Isten szeretetére és a Krisztus állhatatosságára (2. Thesszalónika 3:5). A szó, amelyet állhatatosságnak fordítanak, szó szerinti értelemben nehéz körülmények közepette való kitartást jelent. Pál azért imádkozik, hogy Isten segítsen ezeknek a szenteknek szem előtt tartani, Krisztus állhatatosságát és erről gondolkodjanak. Amikor hittel gondolkodunk Krisztus személyéről, a Lélek képessé tesz, hogy elmondhassuk “Ő szenvedett értem, én pedig el fogom szenvedni ezt a kritikát Ő érette. Isten igazolta az Ő Fiát és egyszer engem is igazolni fog.”

Miután felemelték a keresztet, nem hagyták ott egyedül Krisztust békességben meghalni, hanem haragosan sértegették és mg ott is bántalmazták a körülötte levők. Ismét elmondták a hamis vádat, hogy Ő el akarta pusztítani a templomot, kísértették, hogy szálljon le a keresztről, kicsúfolták Őt, nem hitték, hogy valóban bárki Megváltója vagy Királya lehet, olyan szavakkal, amelyek kétségtelenül beteljesedtek a Zsoltárok 22:9 próféciájában “Az Úrra bízta magát, mentse hát meg őt, szabadítsa meg, hiszen kedvelte!” A két bűnöző, akiket Vele együtt megfeszítettek ugyanazokkal a szavakkal kísértették és vádolták Őt (Máté ev. 27:39-44). Ahogyan Péter is leírta, nem fizetett a rosszért – rosszal, a gyalázkodásért gyalázkodással (1. Péter 2:23). Csendesen szenvedett, Istenre várt és letéve az Ő életét – és kétségkívül boldog volt, hogy Isten akarata teljesült!

Krisztus alázatba öltözött ereje

Krisztus alázata és gyengédsége nem a gyengeség jelei, hanem az erős belső erő jelei, mert csak egy igazán nagy és erős lelki harcos tudja uralni önmagát ilyen provokatív helyzetben. Jonathan Edwards egyetértett abban, hogy a szenvedő és halálba menő Bárány képében Krisztus a leghatalmasabb példáját adta a keresztyének erejének, az egész világtörténelemben.

A legegyenesebb és legbiztosabb módja annak, hogy tisztán lásd mi a szentek erőssége az Isten ellenségeivel vívott csatában az, hogy nézz fel Isten seregeinek kapitányára, a mi nagy Vezetőnkre és Példaképünkre, Jézusra, és lásd meg, miben nyilvánult meg az Ő ereje, a legnagyobb harcban, amely valaha is zajlott a világtörténelemben… Kétségkívül itt láthatjuk Isten szent harcosának, a Győztesnek az erejét, annak legtökéletesebb kifejezését, és olyan példát, mely minden egyes katonája számára minden időben követendő.

Hogyan mutatta be az Ő szent erejét, és ennek az erőnek az értékét abban az időben? Nem bocsátkozott semmilyen heves vitába; nem vitatkozott vagy mondott védőbeszédet, nem támadta vehemensen az ellenfelét, nem hirdette ki ellenségeinek elviselhetetlen gonoszságát, hanem hallgatott, amikor bántották, hogy mint bárányt vitték a vesztőhelyre, és ahogyan a bárány is néma marad az őt nyírók előtt, Ő sem nyitotta meg a száját; majd imádkozott, hogy az Atya bocsásson meg az ellenségeinek, mert azok nem voltak tisztában azzal, hogy mit tettek, nem mások vérét ontotta, hanem lefegyverző szeretetével a saját életét adta. Sőt, amikor egyik tanítványa vitézkedett érte, és magabiztosan kijelentette, hogy előbb halna meg, mintsem elhagyja az Urat, előrántotta a kardját, de Krisztus alázattal intette őt, és meggyógyította az általa okozott sebet.

Sohasem nyilvánult meg dicsőségesebben Krisztus alázata, szeretete és megbocsájtása, mint akkor. Sohasem hasonlított jobban a szelíd bárány és tiszta galamb lelkülete, mint akkor. Éppen ezért, ha Krisztus egyik követőjét a minden ok nélküli legvadabb, gonosz ellenállás közepette látjuk, saját és Isten ellenségeivel szemben, kísértések közepette, a bárány alázata, csendessége, és gyengédsége, és a galamb veszélytelen szeretetteljes jelleme lesz látható, akkor méltán mondhatjuk, hogy ez az ember Krisztus jó katonája.

~ Jonathan Edwards

Jézus Krisztusban igazán szemlélhetjük Ézsaiás próféciájának beteljesedését. “Amikor kínozták, alázatos maradt, száját nem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját.” (Ézsaiás 43:7). Lásd meg Jehova szenvedő Szolgáját! Lásd meg Isten Bárányát, Aki elveszi a világ bűneit! Ha szeretnéd Őt követni, akkor az Ő kegyelméből neked is meg kell tanulnod, hogy szolga és bárány is legyél, csendesen viselve a kritikákat, magad alárendelve Istennek.

AZ OROSZLÁN ÜVÖLTÉSE

A szavak, melyeket Krisztus Szenvedése alatt mondott, világossá teszik, hogy nem úgy szenvedett, mint áldozat, hanem úgy, mint győztes. Nem az a célunk, hogy most egyenként, részletesen mindent megvizsgáljunk, amit utolsó óráiban mondott Krisztus, csupán azokat a mondatokat szeretnénk kiemelni, melyek ebben a kontextusban fontosok, melyeket ellenségeinek válaszolt. Ahogyan az már korábban is elhangzott, Krisztus engesztelő áldozatként halt meg a mi bűneinkért, ugyanakkor Krisztus szenvedése példa a számunkra abban, hogy hogyan emelkedjünk felül az igazságtalan bántalmazáson hit által. Bár, elképesztően csendesen viselte a meghurcolását, Krisztus szólt a kulcsfontosságú kérdéseknél, és az Ő szavai segítségünkre vannak abban, hogy tudjuk, hogyan kell válaszolnunk, amikor igazságtalanul kritika ér.

Krisztus bátran önmagát adta

Amikor Júdás és a vele levők megérkeztek a Gecsemáné kertjébe, Jézus nem bújt el, hanem előlépett, hogy találkozzon velük – azt kérdezte kit keresnek, akkor is, ha tudta a választ. Amikor azt válaszolták, hogy a “Názáreti Jézust”, Jézus nagyon röviden válaszolt, olyan erő volt a válaszában, hogy az erős katonák visszatántorodtak és a földre estek. Mit válaszolt nekik? Szó szerint ennyit: “Én vagyok!” (János ev. 18:5). Jézus elmondta, hogy Ő az örökkévaló Vagyok, az Igaz Isten, “Aki volt és Aki van és Aki eljövendő, az Örökkévaló Isten” (Jelenések 1:8; lásd még. 2.Mózes 3:14; János ev. 8:58). Egy pillanatra Isteni dicsősége előtört, és lefegyverezte, magatehetetlenné tette ellenségeit. A csapat azért jött, hogy egy menekülő egyszerű embert elfogjon, de félelem nélküli méltósággal találta szemben magát. Ezek a gonosz emberek nem tudták volna arra kényszeríteni a dicsőség Urát, hogy velük menjen, még kevésbé, hogy meghaljon a kereszten. Krisztus önként tette le az Ő életét, éppen úgy, ahogyan megmondta, mielőtt újra felvette azt (János ev. 10:18).

Amikor rosszindulatú kritikával találjuk szembe magunkat, mi is így tehetünk, tudva, hogy kicsoda Jézus és mi kik lehetünk Őbenne. Még ha a világ úgy is kezel bennünket, mint gonosztevőket, vagy nem értékel bennünket, mint embereket, a mi Urunk a hatalmas Vagyok, és mi az Ő testének tagjai vagyunk, a gyülekezet. Senki sem tud bántani bennünket, még csak a szavaikkal sem, anélkül, hogy szerető Megváltónk megengedné. Ha mártírhalált halunk is, Krisztusban nem áldozatok vagyunk, hanem mindig több, mint győztesek vagyunk Általa (Róma8:37). Miután a katonák felocsúdtak ennek az isteni dicsőségnek a kitöréséből, Jézus ismét azonosította magát “ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni.” (János 18:8). Meg akarta menteni tanítványait a vádaktól, amelyek Őt érték, mert senkit sem akart elveszíteni azok közül, akiket az Atya Neki adott. Péternek megvolt a saját elképzelése arról, hogyan lehet megbirkózni a helyzettel, előrántva a kardját, levágta a főpap katonájának fülét. Krisztus mégis ráparancsolt Péterre, hogy tegye el a kardját, és csodálatosan kimutatva ellenségei iránti szeretetét, meggyógyította a szolga fülét (Lukács ev. 22:51; János ev. 18:10-11).

Amikor azt várnánk, hogy Krisztust saját biztonsága iránti félelem fogja felemészteni, a szíve mások iránti szeretettől áradt túl. A kritika, hogy a fizikai veszélyhelyzeteket ne is említsük, arra ösztönöz, hogy önközpontú legyen a szívünk. A világunk leszűkül a probléma terünkre. Azzal próbáljuk igazolni az önzésünket, hogy az élet túl nehéz, az érzelmek pedig túl nyersek, éretlenek. Krisztus Lelkülete azonban segít nekünk kiszabadulni ebből a magunk körül forgolódásból. Ő képes megerősíteni bennünket, hogy mások szükségeire fordítsuk a figyelmünket és erőfeszítéseinket, szeretteinkre, akik ránk bízattak, de még ellenségeinkre is. Amikor igazságtalan kritikával támadnak ellened, mérj válaszcsapást az ördögre azzal, hogy más embereket szeretsz. Tekints fel Jézusra, hogy ne a körülményeid határozzanak meg, hanem szolgálj mások felé önmegtagadó szeretettel.

Krisztus bátran leleplezte az igazságtalanságot

Még, ha a bárány szelídségével is hallgatott, Krisztus idejében válaszolt leleplezve ellenségei gonoszságát. Azt mondta elfogóinak “Úgy vonultok ki ellenem kardokkal és botokkal, mint valami rabló ellen. Mindennap veletek voltam a templomban, mégsem emeltetek rám kezet. De ez a ti órátok és a sötétség hatalmának ideje.” (Lukács ev. 22:52-53). Ha Jézus valóban vétett, akkor miért nem nyilvánosan tartóztatták le a templomban? Az Ő letartóztatásának ideje bizonyítja az egész ügy igazságtalanságát, és arról beszél, hogy a sötétség erőinek hatása alatt cselekedtek így. Ahogyan Philip Ryken is írja, “Gyáva titokban jöttek a legsötétebb éjszakán”.

Később, amikor a főpap a tanításáról kérdezte Őt, Krisztus elmondta, hogy tanítását mindenki ismerte, és könnyen leellenőrizhették, ha valóban érdekelte volna őket az igazság. Krisztus egy régi zsidó igazságügyi alapelvre utalt ezzel, amely szerint a vádlottnak nem kellett bizonygatnia az ártatlanságát a törvényszék előtt, hanem a bűnösségét kell tanúk vallomásai alapján bizonyítani. Amikor egy tiszt megütötte Jézust azért, mert így válaszolt, Jézus ellenállt a válaszával: “Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem?” (János ev. 18:19-23). Krisztus ismét igazságot kért abban, ahogyan Őt kezelték, és ezzel világossá tette, hogy igazságtalan úton haladnak.

A csendes és alázatos lélek nem akadályoz meg bennünket abban, hogy felemeljük hangunkat az igazságtalanság ellen. Bár nem kell menetelnünk a vádlóink ellen, és sokszor csendben kell eltűrnünk a kritikát, vannak alkalmak, amikor fel kell emelnünk a szavunkat az igazságtalan cselekedetek és eljárások ellen. Isten szolgáiként arra kell hívjuk az embereket, hogy legyenek felelősségteljesek tetteikben, lelkiismeretükre az igazsággal kell nyomást gyakorolnunk, hogy megláthassák bűneiket és megtérhessenek, és keressenek olyan lehetőségeket, amely megóvhat más embereket attól, hogy hasonló igazságtalanságot szenvedjenek el. Nem saját státuszunk helyrehozásáért kell ezt tennünk vagy azért, mert jobban szeretjük az életünk, mint az elhívásunk, hanem Isten iránti túláradó szeretetből és embertársaink iránti jóakaratból. Pál apostol szembe szállva a bírákkal az igazságtalan eljárás miatt (Ap.csel. 16:35-39), elmondta törvény adta jogait, amikor elfogták (Ap.csel. 22:24-26). Ez nem mond ellent a krisztusi lelkületnek, hanem Jézus lényének kifejeződése, aki azért jött, hogy igazságot szolgáltasson (Ézsaiás 42:1).

Krisztus bátran hirdette fenségét

Krisztus tanú lehetett egy igaz megvallásnak személyével kapcsolatban a vádlói előtt. Amikor a főpap megkérdezte Tőle, hogy Ő-e a Krisztus, Jézus, Isten Fia ezt mondta: “Én vagyok, és meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin.” (Márk ev. 14:62). Vallomása életének ebben a helyzetében bemutatja az evangélium paradoxát, nagy ellentétét, hiszen emberi szemszögből nézve, most leuralták Krisztust és nem tudta megmenteni magát, mégis éppen itt és most kijelenti, hogy mint a testté lett Isten Fia és Felkent Úr, Ő mindezek felett uralkodik. Poncius Pilátus előtt, Krisztus elmondta, hogy Ő egy lelki királyság Ura, amely nem fegyverek által tör előre, hanem az igazság ereje által (János ev. 18:33-37).

Mesterünk nyomdokaiba lépve, sosem hagyhatjuk, hogy a kritika elnémítsa Jézus Krisztusról való bizonyságtételünket (1. Timótheus 6:12-14). A világ megpróbál hatást gyakorolni ránk, hogy megfélemlítsen és felhagyjunk a bizonyságtevéssel, de mi győzhetünk az ördög és a világ felett “Legyőzték őt a Bárány vérével és bizonyságtételük igéjével…” (Jelenések 12:11). Még ha csendesen is kell viselnünk a gyűlöletteljes rágalmakat, bátran lehetünk Krisztus tanúi a világ számára. El kell ismernünk Jézus Krisztus mindenek felett való hatalmát a legnagyobb erőtlenségünk idején is, ahogyan Ő is tette.

Krisztus bátran imádkozott az Atyához

Krisztus hét szava a kereszten jól ismert, nem is szeretnénk most áthatóan értelmezni azokat. Amikor a tömeg haragos és sértő szavakat skandált a haldokló Krisztus részéről egyetlen választ sem jegyeztek fel az evangéliumokban. Sőt, Krisztus vigasztaló és szeretetteljes szavakat mondott az édesanyjának (János ev. 19:26-27), és a megtérő latornak (Lukács ev. 23:43), és kifejezte saját szomorúságát és győzelmes reménységét (János ev. 19:28;30). Imádkozott az Atyához, hogy bocsásson meg ellenségeinek (Lukács ev. 23:34), amely kifejezte bűnösök iránti kegyelmét. A zsoltár szavaival (Márk ev. 15:34; Lukács ev. 23:46) kiáltott az Atyához, kifejezve rendíthetetlen bizalmát Benne, még a legsötétebb órában is, amikor Isten, “akinek haragja rosszabb minden halálnál”, azt, aki bűnt nem ismert bűnné tette érettünk (2. Korinthus 5:21). Kálvin leírja, hogy bár szörnyen támadták a kísértések, hite mégis megingathatatlan maradt. A keserűségek súlya semmi mást nem tudott kipréselni a Lelkéből, mint Istenbe vetett hitet és az embertársa iránti szeretetet.

Amikor igazságtalan kritikáktól és személyünk ellen intézett támadásoktól szenvedünk, jól tesszük, ha Krisztushoz hasonlóan mi is odaszánjuk magunkat az imádságra. Ezek az imák nem ékesen szólóak. Krisztus imádságai a kereszten nagyon rövidek, egyszerűek, könnyen érthetőek, olyanok, mint a végtelenül elhagyatott ember imádsága. Az imádságai arra is rámutatnak, hogy Zsoltárokat is imádkozhatunk. Ahogyan Kálvin mondta a Zsoltárok a keresztyén tapasztalat minden zsigerét bemutatják. A Zsoltárok, jók egyaránt a testnek és a léleknek, hiszen külső szenvedésünk lelki szenvedéssel is együtt jár. A Lélek adott szavakat a zsoltárosnak így Vele együtt mondhatjuk “Meddig, Uram?” (Zsoltárok 13:1-2), és ugyanakkor növekedünk az Istenbe vetett bizalomban és örvendezünk az Ő megváltásában (Zsoltárok 13:5, 6). A Zsoltárok szenvedéseinket egy sokkal nagyobb, Isten központú, megváltás történeti perspektívából világítják meg, amely reményt és erőt ad a hívőknek. Még a 22. Zsoltár is, amely a magára hagyatottság szívszaggató kiáltásával kezdődik: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” azzal a bizonyossággal zárul, hogy Isten Felkentjének felemeltetése következtében Isten országa növekedni fog és minden népből lesznek imádói. Imádkozd és énekeld a zsoltárokat, és Isten a kritika miatti fájdalmadat dicsőítésbe fordítja “Reménykedj az Úrban, légy erős és bátorszívű, reménykedj az Úrban.” (Zsoltárok 27:14).

Miután láttuk, hogy szörnyűséges szenvedései között, Jézus, hogyan válaszolt, a pogány századosban valami megmozdult és ezt mondta: “Valóban Isten Fia volt” (Márk 15:39). Ha az emberek közelről látják a válaszaid, a reakcióid az igazságtalan, kegyetlen kritikára, tudnák-e azt mondani “Ő biztosan Isten gyermeke”? Mindannyian botladozunk, de az igazi istenfélelem megmutatkozik abban, hogy hogyan válaszolunk a bennünket ért kritikára, főleg abban, ahogyan kritikusainkkal beszélünk vagy ahogyan Istenhez szólunk. Hadd járjunk a megfeszítetett Messiás nyomdokában, bízva az Atyában, ahogyan Ő tette, és az Ő Lelkére támaszkodva, hogy az Ő halála és élete nyilvánvalóvá legyen bennünk, hogy a világ megláthassa Őt!

TARTALOM

Forrás ©

Joel R. Beeke & Nick Thompson: Pastors and Their Critics:

A Guide to Coping with Criticizm in the Ministry

- munkája nyomán, fordította: Kelemen Krisztina