Két nagyon szembetűnő dologgal is találkozunk ebben az igeszakaszban: egy tagadással és egy kijelentéssel – Krisztus változhatatlan. Mi a tagadás? Azt tagadják ezek a sorok, hogy az Úr valaha is megváltozhat; hogy az idő, a körülmények, valamilyen provokáció vagy hangulat valaha is megváltoztathatná Őt. Mi, emberek, változunk, de Ő sohasem változik.

Egyik nap gyengék vagyunk, másnap pedig erősek. Egyik nap minden rendben, másnap pedig ingatagok vagyunk, akár a víz. Egyik nap tele vagyunk megrendüléssel és felülkerekedik rajtunk a kísértés, aztán egy pillanatra áthat a szentség, aztán másnap megint botladozunk. Az életünk változik, de Őbenne nincs a változásnak árnyéka sem, Krisztus ugyanaz marad, változhatatlan mindörökké.

TARTALOM

Lelkimunkásokként természetfeletti erőre van szükségünk, hogy megállhassunk a szóbeli támadások közepette, amelyekkel találkozunk. Egyrészt a munkánk megköveteli, hogy a bárányok szelídségével, alázatával járjunk el, másfelől pedig követeli az oroszlán ellenállását is. Ezek nélkül nem bírnánk sokáig a pásztori vagy a lelki szolgálatot. Ez az erő nem természetünkből adódóan érkezik, hanem a kegyelem eszközei által – ez pedig nem más, mint egy természetfeletti közösség az Egyetlennel, Aki kegyelmet kegyelemre halmoz (János ev. 1:16). Egyedül Krisztus túláradó kegyelme képesít arra, hogy megfelelően válaszoljunk a kritikára. A kegyelemnek ez az ereje csak akkor tapasztalható a szolgálatunkban, akkor valósul meg, ha tiszta lelkiismerettel megmaradunk Őbenne, tanulunk a kritikák iskolájában, de egyedül Tőle és szeretjük kritikusainkat Ő benne az Ő szeretetével.

Ahogyan a virágok gyökerei mélyre hatolnak, miközben a növény táplálék után éhezve kutat, ugyanígy az emberi lélek is mélyre ereszti gyökereit Isten jelenlétébe, hogy megízlelhesse jellemét, bölcsességét, kegyelmét szeretetét, irgalmát, Önmagának kinyilatkoztatását. Aztán növekedni kezd egyre feljebb és feljebb ér. Bárhol is legyen egy növény, ha van benne klorofill, ha van benne zöld rész feljebb és feljebb kapaszkodik keresve a fényt, a nap felé indul, az ég felé.

Láttál valaha virágot, amelyet a pincében tartottak? Bármerre is teszed, megpróbál az ablak felé fordulni. Láttál valaha virágot sötét helyen? Mindig megpróbál felfele kapaszkodni, hátha elérhetné a nap fényét. Láttál már napraforgót, ahogyan reggel kelet felé hajtja a fejét, aztán egész nap folyamán a Napot követi, aztán végül nyugat felé fordítja fejét? Valami van abban a virágban, valami, amit Isten belé helyezett, amely fel az ég felé irányítja. Isten minden teremtménye ilyen!

TARTALOM

Az USA-ban megközelítőleg 30 személy veszti életét ittas vezetés okozta autóbaleset következtében naponta. Az alkohol jelentősen rontja a világos gondolkodás és gyors reakciókészség képességét, a következményei pedig egyenesen lesújtóak. Hány ezer ember élne napjainkban, sőt tízezrek, ha valaki nem részegedett volna meg?

A lelki józanság hiánya ugyanilyen lesújtó hatással van a keresztény életre és szolgálatra. Olyan könnyű magunkat mérgezni ennek a világnak, a testnek, az ördögnek a hazugságaival. Ez a kísértés pedig csak erősödik a kritikák közepette. Ha a gondolataink hazugságoktól vagy fél igazságoktól ittasodtak meg, a kritikára adott válaszunk végzetes lehet a szolgálatunkra, saját lelkünkre vagy kritikusainkra nézve. Ezért is írja Péter az üldöztetéstől szenvedő gyülekezetnek, hogy legyenek józanok “Ezért tehát elméteket felkészítve legyetek józanok…” (1.Péter 1:13). Fel kell legyen vértezve a gondolatvilágunk az igazsággal. Lelki józanságra van szükségünk. A lelki józanság a kritikára adott imádságos, türelmes és körültekintő reakciókban nyilvánul meg.

Tudom azt, hogy az én hangom és véleményem nem olyan erős, nyomatékos, jelentős, mint mások véleménye! De én nem is igényelem ezt és nem is hiányzik! Úgy érzem mégis a szívem mélyén, hogy meg kell szólaljak. Szomorú szívvel tapasztalom azt, ami a világban történik, de még szomorúbb vagyok azért, ami Isten népe között történik és még történhet!

Jelenleg a világban erősen polarizálódnak az emberek. Oltottak és oltatlanok. És mindkét tábor egyre hangosabban és erőszakosabban hangoztatja a maga véleményét, meggyőződését. Odáig jutottak, hogy már szinte egy fajta megvetés és gyűlölet van kialakulófélben az ellen, aki mást vall, mint ők. Egyik kedves lelkipásztor szolgatársam ezt írta: „sajnos a világnak az utóbbi időben tapasztalt menete kiölte az emberek többségéből az egészséges kritikai gondolkodást. Az emberek nagyobb része nyeli a fősodrású média híradását.” Véleményem szerint a média nagymértékben hozzájárul ehhez a megosztottsághoz!

TARTALOM

II. RÉSZ: A KRITIKÁVAL VALÓ MEGKÜZDÉS GYAKORLATI ALAPJAI: 4. ALÁZAT

“Melyik az a három kegyelmi ajándék, amelyre egy lelkimunkásnak a legnagyobb szüksége van?” Sokféle választ adhatnánk erre a kérdésre, azonban talán egyik sem lenne olyan megfelelő, mint Augusztinusz válasza “alázat, alázat és megint csak alázat” mondta. Lelkimunkásként, nagy szükségünk van az alázatra. Azért is, mert gyakorta ki vagyunk téve a kritikának.

ALÁZD MEG MAGAD ISTENED ELŐTT

Kevés dolog hozza annyira nyilvánvalóvá, hogy mi van a szívünkben, mint a kritika. Amikor megkérdőjelezik vagy rágalmazzák a jellemünket, a pozíciónkat, a képességeinket, vagy a munkánkat, a szívünk állapota azonnal nyilvánvaló lesz. Ez az egyik ok, ami miatt a kritika Isten kegyelmének ajándéka a számunkra, mert nyilvánvalóvá teszi mennyire énközpontúak vagyunk valójában.

Az alázat ellensége

Természetünknél fogva hajlamosak vagyunk a büszkeségre. Az énünk a világunk központja. C.S.Lewis bölcsen jegyzi meg, hogy a büszkeséget az az “élvezet táplálja, hogy magad mások fölött állónak láthatod.” Ez az önistenítés, az önimádat egy formája. Minden bűnben az a tragikus, hogy eltávolít bennünket Istentől. A büszkeség kétszeresen is tragikus, mert nem csak eltávolít Istentől, de megpróbál fölé emelni, ellenszegülve az Ő akaratának megkérdőjelezi Isten szuverenitását. Úgy tekintve magára, mint Istenre, azon van, hogy Istent eltávolítsa a trónról és önmagát ültesse helyébe. A büszkeség Isten ellenes és elkísér bennünket, születésünktől halálunkig küzdhetünk ellene. A szülőknek nem kellett soha tanítani a gyermekeiket arra, hogy büszkék legyenek. Szövetségünkben Ádámmal kezdődőleg a büszkeség miatt kiestünk abból a pozícióból, amelyben voltunk és olyanná lettünk, amilyeneknek nem kellett volna lennünk. Ahogyan George Swinnock mondja “a büszkeség a léleknek az a ruhája, amelyet legelőször öltött fel (a paradicsomban) és utoljára fog letenni (a halálban).” Természetünkből adódóan feljebb helyezzük magunkat olyan téveszmékkel, mint az önmagunk fontossága vagy az önmagunkkal való elégedettség, mindent megtéve, ami hatalmunkban áll, amire képesek vagyunk azért, hogy fenntartsuk ezt a végzetesen téves elképzelést arról, hogy kik vagyunk.

TARTALOM

II. RÉSZ: A KRITIKÁVAL VALÓ MEGKÜZDÉS GYAKORLATI ALAPJAI

3. FOGADD A KRITIKÁT REÁLISAN

A kritikával való megküzdés a szolgálatban, megköveteli a valóság helyes átlátását. Talán furcsa lehet, hogy gyakorlati tanácsokkal kezdjük ezt a részt, azonban lássuk mi köze a valóságnak ahhoz, ahogyan a verbális kritikát helyesen kezelhetjük.

Van egy nem biblikus idealizmus, amelyet a pásztorok adott esetben magukénak mondanak. Egyféle romantikus szemléletmódja ez a szolgálatnak, amikor azt hihetik, hogy mindaddig, amíg hűséggel végzik feladataikat nem lesznek kitéve a kritikának. Néha egészen idilli kép lebeg előttünk a gyülekezetről, amely támogató és befogadó a pásztor kezdeményezéseire. Hát nem így kellene lennie? Vagy talán, és talán ez lenne a gyakoribb eset, azt hisszük, hogy személyünk a kritika fölött áll? Sok lelkipásztor, akik ebből az idillikus szemszögből nézik a dolgokat, összeroppannak a keserű szorongatások közepette.

Van, egy másik hasonlóan veszélyes szemlélet is. Ez pedig nem más, mint a pesszimista negatív látásmód. A pesszimizmus is ugyanolyan veszélyes és ugyanannyira valótlan nézőpont. Úgy tekint a kritikára, mint a szükséges rosszra, olyas valami, amit, ha fogcsikorgatva is de a lelkipásztornak el kell szenvednie és el kell néznie. Nincs semmi jó a kritikában és semmi jó nem származik belőle. A kriticizmus fenyegetés és a kritizáló személy is fenyegető. Mennyire gyorsan képesek vagyunk kritikusainkat sötét, kegyetlen emberekként lefesteni. Egy másik formája a pesszimizmusnak a túlnyomóan negatív énkép. Ezzel együtt a legenyhébb kritika is kétségbe ejthet.

Gyakran úgy gondolunk az idealizmusra és a pesszimizmusra, mint szélsőséges ellentétekre, azonban bizonyos szempontból meglehetősen hasonlóak. Mindkettő a szolgálat, önmagunk s a kapott kritika nem reális képéből fakad. Mégis, sokszor találjuk azon magunkat, hogy a kettő között ingadozunk. Amikor a tapasztalataink nem felelnek meg az idealisztikus elvárásainknak, a pesszimizmus fele hajlunk, és ez oda-vissza működik. Az eredmény pedig lehet teljes kiábrándultság a szolgálattal kapcsolatosan.

Ha szeretnénk megküzdeni a szolgálatunk folyamán bennünket ért kriticizmussal, muszáj kizárnunk ezeket a valótlan szemléletmódokat a gondolkodásunkból. Valóságosan kell fogadnunk a kritikát, de hogyan?

TARTALOM

I. RÉSZ: A KRITIKÁVAL VALÓ MEGKÜZDÉS BIBLIAI ALAPJAI

2. A KRITIKÁVAL VALÓ MEGKÜZDÉS KRISZTOLÓGIAI ALAPJAI

Az ősidőktől folyó háború a kígyó és Éva magva között Isten Fiának testtélételekor, az Ő kereszthalálában érte el csúcspontját. A szövetségkötés történetei mind ezt a mozzanatot várták, Krisztus emberként jött a világba, ebben az értelemben, mint Ádám fia, hogy megszabadítson a bűn átkától s elpusztítsa a rágalmazó gonoszt és annak minden munkáját. Krisztus nagyobb volt, mint Mózes, Dávid vagy Nehémiás, Ő Isten felkentjeként jött, mint Próféta, Főpap, s Király, hogy megszabadítsa az Ő népét a fogság földjéről és Isten uralmába, az Ő országába vezesse őket. Azonban a nép számára teljességgel váratlan volt az, ahogyan ezt a szabadítást véghez vitte Krisztus, megszabadítva az Ő népét a kígyó fejére taposott. Halála által, azon a római kereszten legyőzte a sötétség hatalmát, elhordozva bűneinket azért, hogy megszabadulhassunk.

Krisztus halála által nem csak megszabadított, hanem követendő példát hagyott az övéi számára. “Hiszen erre hivattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát adott nektek, hogy az Ő nyomdokait kövessétek.” (1. Péter 2:21). A szenvedő Messiás nem csak képvisel minket, de a példaképünk kell legyen. A keresztet hordozó Krisztus nyomdokaiba lépni nem opcionális azok számára, akik az Ő tanítványainak vallják magukat (Lukács ev. 9:23).

TARTALOM

ELŐSZÓ

Talán keserű szájízzel olvasod a címet. Valószínű jogosan. Azonban, ez a tanulmány arra hivatott, hogy segítségére legyen lelkimunkásoknak – és másoknak is – hogy úgy tudjanak a kritikákra reagálni, hogy látható legyen, hogy a szívük, nyelvük, ajkaik Jézus Krisztus édes kegyelmével lettek átitatva. Itt van tehát egy tanulmány mindazoknak, akiket kritizálnak – különösképpen a kritizált pásztoroknak – mert ugyan ki volna az a lelkipásztor, aki még soha ne kapott volna egyetlen kritikus megjegyzést sem? Ugyanakkor, mindez szól a kritikusokhoz is – és ki lenne az közülünk, aki még sohasem kritizált lelkipásztort?

Ez az üzenet minden keresztyén számára szól – az önsajnálkozó lelkipásztor (“Miért is kritizálnak olyan igazságtalanul?”) és a magabiztos számára is (“Nyilván sohasem kritizálnának egy olyan tehetséges személyt az én pozíciómban, mint én vagyok”), és a kritizáló gyülekezeti tag számára is, aki élvezettel fogyasztana “sült lelkipásztort” a vasárnapi ebéden és rágódna a dolgon egész héten – ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, s felismerjük hová tartozunk.

Kiemeli azt a tényt, azt az igazságot, hogy ahogyan a Mesterrel, az Ő apostolaival és prófétáival bántak, ugyanúgy bánnak velünk is: bizonyosan mi is kapunk kritikát, ezzel számolni kell. Soha nem szabad szem elől tévesztenünk az áldásaink, a szolgálat kiváltságát és azokat, akik bátorítanak bennünket. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy az Úr kellemetlen vagy fájdalmas eszközöket is használhat, hogy haladjunk a megszentelődés útján és gyümölcsöt teremjen az életünk. Végül az egyetlen szó, amely számít majd az lesz, amit a mi Urunk mond rólunk, talán a megkönnyebbülés és kimondhatatlan boldogság érzésének elegye tölt el, és megkönnyezzük szavait: “Jól vagyon jó és hű szolgám… Menj be a te Uradnak örömébe”.

Bárcsak mindaz a bölcsesség, amelyet megoszt velünk segítene abban, hogy megalázkodjunk, megerősítene, megvigasztalna fájdalmainkban, és sokkal érzékenyebbé tenne minket egymás felé.

~ Sinclair Ferguson ~

Nehéz, ugyanakkor rendkívüli időket élünk. Szemünk előtt bontakoznak ki igen nagy sebességgel azok az események, amelyekről a Biblia is ír. A keresztyén ember kíváncsian szemléli a történéseket és keresi a választ arra, vajon hogyan illik bele mindez, a Biblia által megírt végidők képébe.  Vajon, ami az elmúlt két évben történt, csak a véletlen műve lehetett? Meg volt-e mindez előre tervezve? Ha igen, ki által? Kik mozgatják az eseményeket és miért? Úgy olvassuk az 1 Krón. 12:32-ben „az Izsakhár fiai közül, akik felismerék az idő alkalmatos voltát, hogy tudnák, mit kellene Izráelnek cselekednie.” Vannak tehát, olyan emberek, akik képesek belátni bizonyos események mögé és felismerik az időket, és azoknak alkalmatos voltát. A nagy kérdés, ami most előttünk áll: felismerjük-e mi milyen időkben élünk, vagy nem? Ha igen, akkor, hogy használjuk ki ezt, mit teszünk vele? Ne maradjunk tehát tudatlanok mindazzal szemben, ami most történik körülöttünk!

Hadd legyen az alábbi írás informatív jellegű, megfelelő megvilágításba helyezve a történéseket, hogy mindazok, akiket ez érdekel, megérthessék milyen időket is élünk most. Hogy besorolható-e mindez a manapság igen gyakori összeesküvés elméletek kategóriájába, azt döntse el minden kedves olvasó a maga számára! Az alábbi írás egyszerű próbálkozás arra nézve, hogy egy elfogadható, átfogó és viszonylag rövid magyarázatot adjon arról, hogy miért történik mindez a nagyvilágban.