Második század

A mártírok és a hitvallók egyháza

A Máté 16:18 egy fontos rész az Új Testamentumban. Jézus szavai egyértelműen jelzik, hogy bárhol is építi Krisztus a gyülekezetét, mindig lesznek akik erősen ellenzik azt amit tesz, de „a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat”. Joseph Alexander úgy magyarázza a „pokol kapuit”, mint a halálnak vagy a pusztításnak egy alakja. A „kapu” szó többféleképpen volt magyarázva, jelenthet bejáratot, védelmet, katonai erőt vagy bírói hatalmat. Más szavakkal, Krisztus megígérte, hogy az ellenségekkel és a halál pusztító erejével dacolva fogja egyházát építeni.

A keresztyén egyház második századában az ellenség két formát vett fel. Az egyik a nyilvános üldöztetés volt. Tagathatatlanul egy ördögi szándékú emberi stratégia volt az, hogy az egyházat azáltal pusztítják el, hogy üldözik és megölik a tagjait. Tertulliánusz megjegyezte, hogy paradox módon, Jézus Krisztusnak az egyik módja arra, hogy építse gyülekezetét a keresztyén mártírok bizonyságtevése volt. Az első században a keresztyén egyház valamilyen szinten védve volt a júdaizmus által, amit Róma eismert és vallásként tolerált. A második század elején viszont világossá vált, hogy egy szakadék áll a zsidók és a keresztyének között. Az ókori világban elő emberek két fajról beszéltek−a zsidókról és a pogányokról. A második században már hármat említenek−zsidók, pogányok és keresztyének.

A római törvények isteni méltóságot adtak a császárnak. A keresztyének, akik Jézust vallották a mindenség Urának, nem ismerték el Cézár istenségét, így főbenjáró bűnnel lettek vádolva. Férfiakat, nőket és gyerekeket öltek a Jézusban való hitük miatt. Egyik leghíresebb mártír, az idős Polikárp azt mondta a hatóságoknak mielőtt megölték volna: „Nyolcvanegy évig szolgáltam Jézus Krisztusnak. Ő semmi rosszat sem tett velem; miért tagadnám meg őt most?”

A másik formája az egyház ellenségének a második században a tévtanítás volt. A második században a görög-római világot egy dualista filozófia dominálta, ami szerint a lelki, spirituális világ tiszta és jó volt, míg az anyagi világot eredendően gonosznak találta. Nem sok kellett, amíg ez a filozófia eltorzította a keresztyén evangélium alapjait. Először is, ha a lélek az jó, és az anyag rossz, akkor Isten nem teremthette a gonosz világot, ami anyagból áll. Valamilyen kisebb fajta istenség kellett, hogy teremtse, amit a tévtanítók demiurgosznak neveztek. Így a Szentírás tanításai kezdtek erodálódni: nem a végtelen Isten volt a földnek és mennynek megalkotója. Másodszor, a végtelen Isten Fia nem válhatott emberré − aki felvette magára az emberek hús-vér mivoltát. A megtestesülés által tehát a Fiú csak az emberiség látszatát keltette. A harmadik torzítás a test feltámadásának tagadása volt. Miért támasztaná fel Isten a testet, hiszen az anyag, így eredendően rossz? Ilyen és ezekhez hasonló filozófiák által volt támadva a keresztyén hit.

Az egyház válasza ezekre a támadásokra és tévtanításokra az volt, hogy olyan igaz hitvallomásokat fogalmazott meg, amelyek kihangsúlyozzák az egy igaz élő Isten teremtette az eget és a földet és Ő az Atyja az Úr Jézus Krisztusnak. Ezek a hitvallások azt is világossá teszik, hogy Jézus Krisztus teljes mértékben Isten is és ember is. Az Istenség második személye magára vette a teljes emberiséget. A mártír, Antiókiai Szent Ignác összefoglalta mindazokat a módokat, ahogyan az egyház válaszolt az üldöztetésre és a tévtanításokta amikor ezt mondta: „Ha Krisztus nem volt teljesen ember és nem halt meg igazán, akkor miért szenvedek most én a hitem miatt és miért vagyok kész meghalni érte?”

A második században tehát a keresztyén mártírság megerősítette az evangélium igazságát és így elkezdtek létrejönni az ökumenikus hitvallások.

Harmadik század

Üldöztetés és eretnekség: Origenész és Tertullianus harca

Hogyan is reagálhatnánk az üldöztetésekre és a tévtanításokra? Ez volt a nagy kérdése amivel az egyház a harmadik században nézett szembe. A teológusok, akiket a „keresztyén apologétákként” (hitvédők) ismertünk meg, erre a kérdésre keresték a választ. Az „apologéta” vagy a görög „apologia” szavak összefüggésben vannak az 1 Péter 3:15-el, ahol Péter azt mondja, hogy készek kell lennünk választ és  okot adni a bennünk levő hitről és reménységről. Már a második századtól, olyan apologéták mint Jusztinusz mártír védték az evangélium igazságát, a Szentírást ismertetve, és elutasítva a keresztyén hitet ért vádakat. Az egyház is úgy válaszolt a hamis tanítókra, hogy a Biblia tanításait terjesztette.

Két figyelemre méltó személyiség segít megérteni a módját, ahogy Krisztus az egyházát építette, és azt is, hogy Krisztusnak még a legjobb szolgái is megbotlanak és elesnek néha. Az első személy Origenész, ő volt egyike a vezető gondolkodók és apologétáknak a harmadik században. Alexandriában, a nagy egyiptomi városban gyakorolta a szolgálatot és tanítást. Tizennyolc éves korában már az alexandriai teológiai akadémián tanított. Az írásai által, Origenész nagymértékben hozzájárult a Biblia értelmezéséhez, ami közül viszont nem minden volt pozitív. A Platóntól származó görög filozófiai hagyományoktól befolyásolva, Origenész kettősséget tételezett fel a menny (jó) és a földi (rossz) dolgok közt. Abban is hitt, hogy a Biblia szövegének több rétege van, amit lehet értelmezni, sokszor elhanyagolván a világos, szó szerinti olvasatát. Az értelmezési módja nagy hatással volt arra, hogy a  keresztyének hogyan olvassák és értik a Bibliát.

A második személy aki nagy hatássa volt az egyázra  a harmadik században, az egy észak-afrikai ember volt, Tertullianus. Ő pogány családban született, de később felvette a keresztyénséget. A szolgálata alatt, Tertullianus két fontos dologgal harcolt. Először is, a modalizmus (szabellianizmus) nevű tévtanítással szállt szembe. A modalizmus azt tanítja, hogy egy Isten létezik, aki három formában, vagy módon jelent meg − mint Atya, Fiú, és Szentlélek − így összezavarva az Istenség személyeit, megtagadva a különbséget közöttük. Ez a tanítás visszautasít mindent amit a Biblia ír a lelki közösségről amit Isten ápol önmagában, mint Atya, Fiú és Szentlélek. Azt az igazságot is megtagadja, amit a Biblia Jézus Krisztus személyéről és munkájáról ír, mint aki Isten-ember. Tertullianus hevesen harcolt a modalizmus ellen, és tudomásunk szerint ő volt az egyház történelmében az első aki a Szentháromság szót használta.

Tertullianus második problémája a hitvalló keresztyének növekvő morális közönye volt. Még mindig haltak mártírhalált emberek a hitük miatt, de Tertullianus úgy vélte, hogy a Jézus Krisztusért történő feltétel nélküli önfeláldozás elkezdett eltűnni. Egy egyházon kívüli karizmatikus szekta tagja lett, aminek a neve montanizmus, mely rigoristákból és aszkétákból állt, akiket új kinyilatkoztatások és próféciák érdekeltek. Tertullianus úgy érezte, hogy a montanisták közt megtalálta azt amit az egyházban keresett. Bár egy buzgó védelmezője volt a hitnek, hajlamos volt arra, hogy az Isten Szentírását szétválassza az Isten Lelkétől, és Lelket az írásoktól. Nem értette meg az egyértelmű elvet ami szerint Jézus, önmaga a Lélet ereje által élte az Istennek engedelmes életet – egy hívő is folyamatosan Isten tanításai alá kell rendelje magát, amit a Bibliából ismerhetünk meg.

Egy nagyon fontos tanúlsága van a harmadik századi egyház életének: soha nem szabad az Isten Lelkét elkülönítsük Isten szavától, vagy az Isten szavát a mi Lélekhez való függőségünktől. Ha olyan képességű és elkötelezett emberek, mint Origenész és Tertullianus egy nagy kihívásként élte meg, hogy megértsék és betartsák ezt az elvet, akkor nekünk is szükséges, hogy tanúlmányozzuk és meg is eljük az Igét a Szentlélek megvilágítása és vezetése által.