Annak érdekében, hogy lehalkítsuk a kattogó gondolatainkat és bátorítsuk a szívünket, az a meggyőződésünk, hogy Isten keze ott van a mi szenvedésünkben. Bármilyen helyzetet élünk át, Isten keze ott van benne, úgy, mint az ács keze a fűrészen. Jób a szenvedése közepette nem azt mondta, hogy „Az Úr adta, az ördög vette el”, hanem azt, hogy „az Úr adta, az Úr vette el”. Soha nem jön szenvedés az Úr akaratán és gondviselésén kívül az életünkbe, és épp ezért, a szenvedés mindig jelentős, soha nem értelmetlen. Itt van néhány módja annak, hogy Isten hogyan hozza ki a jót a szenvedéseinkből.
A szenvedés a mi tanítónk. Luther mondta azt, hogy soha nem volt képes addig megérteni egy-egy zsoltárt, amíg szenvedésen át nem esett. Egy betegágy sokszor többet tanít mint egy prédikáció, és a szenvedés első sorban a bűnről és a mi bűnösségünkről tanít. A szenvedés saját magunkról is tanít minket, hiszen az egészségben és jólétben minden olyan jónak tűnik, hálásak és szerények vagyunk, de a szenvedéskor megtapasztalhatjuk a szívünk hálátlanságát és lázadását. A bűnnek a rosszabbik oldalát és a lelki gyermetegségnek a valóságát csak a szenvedés tükrében látjuk igazán.
A szenvedés által helyre hozhatjuk a szívünket. Jólét idejében előfordul, hogy a szívünk megosztott, félig Istent követi, félig pedig a világgal van megszállva. A szívünk olyan mint egy iránytű ami két pólus között ingadozik. A szenvedésben viszont Isten elveszi tőlünk a világot azért, hogy a szívünk hozzá ragaszkodjon teljes őszinteségben. Ahogyan egy görbe rudat is felhevítenek ahhoz, hogy kiegyenesítsék, úgy Isten is a szenvedés tüze fölött tart minket ahhoz, hogy megigazítson. Amikor a bűn elgörbítette a lelkünket Istentől, Ő a szenvedést használja arra, hogy visszaállítson.
A szenvedés Krisztushoz igazít. Szimmetria és arányosság kell legyen a modell és a vászon között, Krisztus és az ő népe között. A szenvedés olyan, mint egy művész tolla ami a Krisztus képét festi ránk. Ha Krisztus testének része szeretnénk lenni, akarnunk kell olyan lenni mint Ő, és az Ő élete egy sorozatos szenvedés volt, „Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője.” (Ézsaiás 53:3). Ha Krisztus feje tövisekkel volt koronázva, miből gondoljuk mi, hogy a mi fejünkön mindig rózsák kell legyenek? Jó olyannak lenni, mint Krisztus, és a megfelelés sokszor szenvedés árán jön.
A szenvedés elpusztítja a bűnt. Még a legjobb szívben is sok bűn maradt és a szenvedés segít azt megtisztítani, pont mint ahogy a tűz tisztítja az aranyat. A szenvedés tüze kitisztít minden lelki szennyeződést – büszkeséget, kéjelgést, fösvénységet, és millió mást. Soha nem árt a léleknek, hanem csak szebbé és tisztábbá teszi.
A szenvedés ellazítja a szívünket a világtól. Ha egy fát ki szeretnénk szedni a földből, először meg kell lazítsuk a földet a gyökerei körül. Pont így, Isten is kiás minket a mi világi kényelmünkből azért, hogy kilazítson a világból. Isten vágya az, hogy a mi szívünknek minél kissebb gyökere kapaszkodjon a világhoz, és a szenvedés arra szolgál, hogy rázza le rólunk a ránk ragadt dolgokat.
A szenvedés utat tör a kényelemnek. Isten belső békével csillapítja a külső fájdalmat. Jézus azt ígérte: „Hanem a ti szomorúságtok örömre fordul” (János 16:20). A szenvedésben látjuk a vizet borrá válni, a keserű orvosságot a desszert követi. Sok hívő tud bizonyság lenni abban, hogy a szenvedésükben tapasztalták meg a legédesebb örömöt és a Istennek a közelségét.
A szenvedés megmutatja, hogy Isten sokat tesz értünk. Jób azt kérdezte „Micsoda az ember, hogy ily nagyra tartod, és hogy így törődsz vele?” (Jób 7:17). A szenvedésben Isten háromféleképpen törődik velünk. Elsőnek, annyira leereszkedik hozzánk, hogy azt vegyük észre. Megmutatja nekünk az Ő világában azt a helyet amiről úgy gondolja, hogy érdemes érte szenvednünk. Másodjára, a szenvedés egy jele a fiúságnak. „Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek az Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja?” (Zsidók 12:7). Harmadjára, a szenvedés megújítja az Isten embereit a világban. A katonákat is a legjobban a győzelmeikért csodálják, a szenteket meg a szenvedéseikért.
A szenvedés egy eszköz az örömhöz. A szenvedés örömöt hoz az által, hogy közelebb von Istenhez. A telehold van a legtávolabb a naptól, és hasonlóan, sok ember aki a jólét teleholdjában van, a legtávolabb van Istentől. Amikor Isten elkezdi kivenni a világi kényelmünket az életünkből, akkor sietünk vissza hozzá és békülünk ki vele. A tékozló is, amikor szűkölködött, akkor ment vissza az apjához (Lukács 15:13) és csak akkor tért vissza a galamb is a bárkára, amikor nem talált pihenő helyet. Amikor Isten szenvedést áraszt ránk, akkor repülünk vissza a bárkához, Krisztushoz.
A szenvedés elhalgattatja a gonoszt. A nem hívők szeretik azt állítani, hogy a keresztyének csak érdekből szolgálják Istent. Ígyhát Isten megenged szenvedést az ő gyermekeinek, azért, hogy elhallgattassa azokat akik rágalmazzák őket és az ő Istenüket. Befogja a káromló szájat, azzal, hogy látják, hogy a keresztyének a szenvedésben is ragaszkodnak Istenükhöz, és ahogy ezt teszik bebizonyítják, hogy Istent elsőként a szeretetéért szolgálják.
A szenvedés helyet készít a dicsőségnek. Ahogyan a szántás is felkészíti a földet a terméshez, a szenvedés is késszé tesz minket a dicsőségre. A tehetséges művész tudja, hogy az arany színű festék a sötét szín mellett tündököl igazán, így ehhez hasonlóan Isten először a szenvedés sötét színeit helyezi el, majd a dicsőség arany színével festi be. A szenvedés nem hoz nekünk dicsőséget, de felkészít minket rá.
Mindezekben láthatjuk, hogy a szenvedés nem káros a hívőknek, hanem hasznos. Meg kell szoktassuk magunkat arra, hogy kevésbé a gonosz oldalát lássuk a szenvedésnek, és inkább a jót, hogy kevésbé tekintsünk a felhők sötét oldalára és inkább a fényre. A legrosszabb, amit Isten valaha a gyermekeivel tesz az az, hogy közelebb vonja őket a mennyhez és saját magához.
Szeretek a puritánoktól inspirálódni. Ez a nyolc pont és a szöveg nagy része a Thomas Watsontól, “A Divine Cordial”-ból van.
