„Hát, az elég lehangoló, ha te azt hiszed magadról,” mondta összerezzent arccal. „Téged boldoggá tesz az, hogy ennyire negatív képed van önmagadról?”

Nem erre a válaszra számítottam. Miközben feleségemmel épp az evangéliumot osztottuk meg Ryan-el és Meg-el – két idegennel, akikkel az étterem bárjában találkoztunk – a rossz hírről beszélgettünk, ami a jó hírt jóvá teszi: mégpedig, hogy természeténél fogva minden férfi és nő lelkileg halott a bűneikben és bűnös egy szent Isten előtt. Ryan nem tiltakozott az ellene felhozott vádirat ellen; ő csak azt kérdőjelezte meg, hogy hogyan tud valaki egy egészséges önképpel élni miközben ezt elhiszi.

Számára az „újjászületés” nem oldotta meg ezt a dilemmát. Számára a Kereszténység csak egyfajta feliratkozás egy örökös „bűntudat utazásra” és egy negatív önképre. És neki ez nem egy felszabadító, örömteli létezés, hanem egy lesütött fejű, tükröket elkerülés amikor csak bocsánatkéréseket motyog a bajsza alatt. Neki ez olyannak tűnt, mint egy önsajnálkozó élet, amit sok ”jobban kellett volna” kísért; egy gyászoló létezés, ami mentes mindenféle pozitív önértékeléstől miközben valaki önmagát megvetve bevánszorog a mennybe.

Sajnos, bizonyos eseteket nézve szerintem nincs távol a valóságtól. Némelyek csak lesütik a fejüket és úgy beszélnek magukról, mint akik lényegében csak nyomorultak. Úgy hordják magukkal a „bűnösök közt az első” névjegykártyát, mint a jogosítványukat. Számukra a bűnökkel való küzdelem megtapasztalása az, ami meghatározza, hogy hogyan látják a saját identitásukat és hogyan hallják mindazt, amit Isten mond róluk.

Mindazáltal, hogy megpróbáljuk kifejteni az ember helyzetét egy szent Isten előtt és kampányolni az emberiség bűnössége mellett egy olyan kultúrában, ami többé nem hisz a bűn létezésében azon törekedve, hogy alázatosak maradjunk Isten előtt, komolyan véve a még bennünk megmaradt romlottságot elfelejtettük azt, hogy Isten mit mond rólunk, mint keresztényekről. Anthony Hoekema szavaival élve „a folyamatos bűnösségünket nagybetűkkel írjuk de a Krisztusban megújult lényünket kisbetűkkel.”

LEGEGÉSZSÉGESEBB ÖNKÉP A VILÁGON

Miközben a világ tudatlanságban van és nyalogatja magát „segíts magadon” gurukkal, akik olcsó trükkökkel próbálkoznak segíteni az emberek önértékelésén, az újjászületett kereszténynek kellene legyen a legszilárdabb, legpozitívabb és legbiztosabb önértékelése az egész bolygón. Nem azért mert bűntelen. Nem azért, mert felkel minden reggel Bibliát olvasni. Nem azért mert önzetlenebb, mint a többiek. Hanem azért, mert Isten életre keltette őt, megbocsátotta minden vétkét, befogadta saját családjába, és már benne lakozik. Ha bárki vágyik igazi önbecsülésre, ezt kellene lássa a ragyogó arcokon Isten Egyházában.

Keresztényként nem kell a romlottság margóját belekaparjuk az identitásunkba. „Teljesen romlott, nyomorult, meztelen, szánalmas, vak, koldus, árva, bűnös,” többé nem határozza meg sem a gyülekezetet, sem a keresztény valós lényét. Emiatt nem kell szükségszerűen büszkévé válnunk mivel, ahogy C.S. Lewis mondta, „Az igazi keresztény orra folyamatosan figyelmes kell legyen a belső emésztőgödörre.” De mindig észben kell tartsuk, hogy a saját bűnünk szaga nem lehet erősebb Krisztus jó illatánál ami rólunk árad (2 Korinthus 2:15). A keresztény saját maga szemébe nézhet anélkül, hogy fintorogjon.

KI VAGY KRISZTUSBAN?

Az vagy ahogy Isten lát. A hit szemei nem csupán Jézusra néznek, hanem szükséges önmagunkra is és azt kell lássuk, amit Isten lát. Bár a Sátán nem tud kiragadni Isten kezéből (János 10:28), de képes elrabolni az identitásodat, elhitetve veled, hogy még mindig eredendően bűnös, és árva vagy, akit Isten csak épphogy tolerál.

De Isten mást mond, mégpedig azt, hogy:

1. Világosság Vagy

„Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei.” (Efézus 5:8)

Ki merne olyan bátor lenni, hogy a testvére szemébe nézzen és elmondja neki, hogy ő világosság? De Pál apostol, a Szentlélek ihletettsége által egy sokkoló dolgot ír le: „most világosság vagytok az Úrban.”

A gyülekezet és a keresztény nem részben világosság és részben sötétség. Az Úrban, világosság. És ennek a megértése megelőzi azt a felhívást, hogy úgy járjanak, mint a világosság gyermekei. Nem azért járunk a világosság gyermekeiként, hogy világossággá váljunk. Világosság vagyunk – és ezt tudjuk – és emiatt élünk világosság gyermekeiként. Pál számára az identitás kritikus arra nézve, hogy hogyan harcoljunk a test ellen. Az identitás az első és csak aztán a harc.

2. Az Ő Gyermeke Vagy

„Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében, akik    nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (János 1:12-13)

A gyermek lét már elvesztette a melegségét? Csupán egy keresztény közhellyé vált? A szent angyalok nem fiai és lányai Istennek, de mi azok vagyunk. Többé nem vagyunk rongyokba öltözött árvák, akik felemelik Isten elé a repedt és koszos tányérjukat reménykedve, hogy hátha kapnak még egy kis pörköltet. Gyermekek vagyunk, akik megkaptuk az Atyánk nevét, hogy az Ő asztalánál ülhessünk, hogy nevethessünk a házában, hogy érezhessük az ölelését. Most már felhatalmazásunk van arra, hogy a Magasságos fiainak és leányainak neveztessünk.

Nem szabad eladjuk az elsőszülöttségi jogunkat, hogy visszatérjünk a börtön cellánkba és folyamatosan az írjuk a falra, hogy „Bűnös vagyok”. Nem a szolgaság lelkét kaptuk, hanem a fiúságét (Róma 8:15-17). Jézus nem úgy tanított minket imádkozni, hogy „Mi felügyelőnk, aki az emeleten vagy”; hanem azt tanította, hogy „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy” (Máté 6:9). És a mi Atyánk, akihez imádkozzuk, hogy „Bocsásd meg vétkeinket,” (Máté 6:12) egy milliónyi nap melegségével szeret minket. 

3. Szent és Szeretett Vagy

„Mindazoknak, ...Isten szeretteinek, elhívott szentjeinek: Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.” (Róma 1:7)

Pál szenteknek írt nem gazembereknek. Isten „szeretteimnek” hív minket nem „elviseltjeimnek”.

Bár az egyház némely részei megpróbálják elrabolni a „szentek” szót és ezt csak csodatevő, szuper keresztényeknek kisajátítani, de ez a titulus szó szerint azt jelenti „akik szentek”. Pál egész gyülekezeteket szólít meg ezzel a névvel (1Korinthus 1:2; 2Korinthus 1:1; Efézus 1:1; Filippi 1:1; Kolossé 1:2). Minden újjászületett keresztényt félretettként, igazként, megszenteltként szólít meg. Krisztusban te szent vagy.

Lehet, hogy mindennek érzed magad csak nem „egy szentnek” de Isten így nevez meg téged. A te motyogott önértékelésedet elnyeli annak a szava, aki a világot létre hívta és majd később ezt mondta: „Elvégeztetett!”

4. Az légy, aki vagy

Szomorú, mikor hitvalló keresztények, akik Krisztus és az univerzum örökösei olcsónak tarják Istentől kapott Krisztusi identitásukat mert félnek attól, hogy ha túl kényelmesekké válnak, akkor majd nem törődnek a bűnnel. De épp az ellenkezője igaz: minél inkább tudod azt, hogy ki vagy Krisztusban annál inkább utálni fogod mindazt, ami nem illeszkedik az identitásodhoz.

Mikor úgy gondolunk magunkra, mint mocsok, vajon megriaszt-e az mikor szemét hagyja el a szánkat vagy ha mocskot nézünk a monitorunkon? Mikor szentségtelennek és utáltnak látjuk magunkat, valószínűbb-e, hogy harcolunk a test ellen, hogy megállunk Krisztus győzelmében vagy, hogy előrevisszük Isten ügyét a világban? Mikor meg vagyunk győződve arról, hogy minden cselekedetünk undorító Atyánk számára, leszünk-e elég buzgók, hogy többet tegyünk Érte? Nem. Ilyenkor csak panaszkodunk és sóhajtozunk a betegágyunkon ahelyett, hogy felvennénk az ágyat és járnánk tovább Krisztusi lelkületben.

De mikor tudjuk, hogy világosság vagyunk akkor Lélekben járunk, mint a világosság gyermekei. Mikor tudjuk, hogy szeretve vagyunk akkor örömmel utánozzuk Megváltónkat. Mikor úgy ismerjük magunkat, mint örökbefogadott gyermekek, akkor arra vágyunk, hogy életünkkel Isten tetszésére legyünk. Mikor megértjük azt, hogy a lényünkben tényleg új teremtmények vagyunk, akkor egyre inkább új teremtményekként fogunk élni. „Takarítsátok ki a régi kovászt. . . hiszen ti kovásztalanok vagytok.” (1Korinthus 5:7)

Nem szabad levegyük a hátunkról a palástot, az ujjunkról a gyűrűt, a lábunkról a szandált és visszatérjünk a disznóólhoz. Az Atyánk behozott minket a családjába, egy örök ünneplésbe, egy új identitásba, ami által harcolunk a bűn ellen és a Szentlélek ereje által legyőzzük azt.

Forrás © | Fordította: Szekeres Tamás