„Ekkor nagy félelem fogta el őket, és ezt mondták egymásnak: Kicsoda ez, hogy a szél is, és a tenger is engedelmeskedik neki?” - Márk 4:41

„Az emberek pedig elcsodálkoztak, és így szóltak: Kicsoda ez, hogy a szél és a tenger is enged neki?” - Máté 8:27

 Az előbb idézett Igeversek mutatják számunkra Isten Egyházának (Üdvházának) történelmét. Sőt, minden hívő ember életének történetét írja le ez a két bibliai idézet. Azoknak az életét, akik az Úr Jézussal hajóznak. Az elképzelt hajó fedélzetén a tanítványok tartózkodnak -az Isten népe-, a Galileai tenger pedig az életünk útját szimbolizálja, a vihar pedig a sok próbát, amik érnek minket életutunk alatt. Jézus is jelen van a hajó fedélzetén, az övéivel van. Tehát: a hívek közössége mindig is viharokon fog átmenni, amíg ezen a Földön létezik. Erre számíthatunk, mindig is így volt, és így is lesz. Előfordulnak ugyan szélcsendek, de ezek csupán rövid időszakok szoktak lenni. Maga Jézus is kijelentette, hogy erős viharok, komoly próbatételek várnak ránk, így ezen nincs is mit csodálkozni.

Figyeljük meg azt is, hogy amíg a vihar tombolt, és egyre rosszabb lett, az Úr Jézus ott volt a hajóban és aludt. Ugyanez gyakran megtörtént Isten népének csoportjai között is: az üldözött hívő gyakran szenvedett, a tévtanokat Isten Lelke nem mindig döntötte le, vagy csak késleltetve. Sok esetben úgy tűnt, hogy a hívek közösségének feje -az Úr Jézus-, ott van az övéivel a hajóban, de a hajófenéken alszik. Következményként ez az aggodalom arra kényszerítette a hívő embereket, hogy imádkozzanak. Az erős imádkozás pedig elvezetett ahhoz, hogy a hívek közössége az Urat keresse, és akkor jött végül a szabadítás. (Európában már nincs keresztényüldözés -nyíltan-, bár a vallási okokból megöltek 75%-a ma is keresztény.) Addig nem szoktunk imádkozni, amíg rá nem vagyunk kényszerítve valamilyen próba által, de akkor felkiált minden Istenhívő: „Mester, segíts, mert elveszek!”. (Ide tartozik: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Lukács 18:25. A „teve” félrefordítás gondolatban kicserélendő a hajókötél szóra.)

Az Úr Jézusnak Márk és Lukács evangéliumából fentebb idézett csodája azt okozta az Ő közvetlen környezetében, hogy a tanítványok nagyon elcsodálkoztak. A csodálkozás mellett a félelem volt a másik reakció, amit a tanítványoknak okozott Isten hatalmának megtapasztalása (Ezzel kapcsolatban gondoljunk bele, mindannyian, hogy közösségi imádságok során hány és hány embert láttunk már néhány percre a félelem és a tisztelet jeleként meggörnyedni: voltak egy páran.)

A tanítványok először a vihartól féltek, de később ez a félelem már a csoda miatti reakcióként jelentkezett. Az első egy rosszabb félelem, de a második már egy jobb félelem: Istenfélelem.

Mint említve volt, Márk evangéliumában témánk szempontjából ez a fontos Igevers olvasható: „Ekkor nagy félelem fogta el őket, és ezt mondták egymásnak: Kicsoda ez, hogy a szél is, és a tenger is engedelmeskedik neki?” Márk 4:41. Felfedezték a tanítványok ennél a csodánál, hogy az Úr Jézusnak van ereje a vihar és a vizek felett, sőt, mindenben engedelmeskednek neki. Erre egyedül csupán Isten képes. Több következtetésre is jutottak a csoda által. Jobban megismerték Jézust – mint egy addig soha nem látott jelenséget. A legfontosabb következtetés, ahová nekünk is el kell jutnunk, nem más, mint: megismerni az Úr Jézust a lehető legjobban. Minden megtanulhatót megtanulni, és minden megismerhetőt megismerni az Úrról. Pál is ezt mondta: „hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét és az ő szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához,” Filippi 3:10.

Mindent összevetve, kijelenthető, hogy Istent érdekli az övéinek belső világa. Maga az Ige is hív minket az Úr munkáján való elcsodálkozásra. Ha figyelmesen szemléljük a saját életünket, biztos, hogy találunk az Úr munkájára utaló jeleket is. Felmerül a kérdés: a Márk és Máté evangéliumában szereplő tanítványok miért csodálkoztak el az Úr hatalmán? Két okot tudunk találni ennek a kérdésnek a megválaszolása céljából. Pro primo: először azért csodálkoztak, mert amilyen váratlan volt a vihar, olyan váratlan volt számukra, hogy hirtelen a vihar is lecsendesedett -a csodára nem számított senki sem-. Nem is álmodtak arról, hogy félelmeik után, mindössze pár másodperc elteltével teljes szélcsend és békesség veszi őket körül. Pro secundo: csodálkoztak azért is, mert amit láttak, ellentétes volt az addigi megtapasztalásaikkal. Hogy egy ekkora vihart hirtelen nagy csend és nyugalom kövessen: ilyen még nem volt. Mi sem tapasztaltunk ilyet a saját életünkben, viszont a Biblia közvetítése révén tudjuk, hogy ilyen létezett az Isten műveként.

Az embereknek szüksége van időre mindenhez az „idő diktatúrájában”, ezzel szemben az Úr szava gyorsan halad. Tehát Isten egyetlen pillanat alatt képes munkálkodni mindannyiunk szívében. Emiatt, a hívő ember számára, kijelenthető, hogy semmi sem olyan valószínű az életünkben, mint a váratlan dolgok: ezek az Úr munkájának jelei.

Mint korábban említve is volt, Márk evangéliuma hangsúlyozza, hogy a tanítványok komoly félelmet éreztek Isten hatalmának láttán. Mi magunk is félnénk, ha egy olyan személy közelében találnánk magunkat, aki képes parancsolni a hullámoknak és a szélnek is. Az ókorban ez a félelem sokkal komolyabb lehetett, hiszen gondoljunk bele mindannyian, hogy az ókori emberek jobban ki voltak szolgáltatva a természet viszontagságainak (még villámhárító sem létezett, nem is szólva egy sereg technikai vívmányról).

Amikor az Úr Jézus is közel kerül valakihez, akkor szavakkal nehezen leírható szent ámulat és félelem lepi meg az ember szívét. Gyakran viszont találkozhatunk olyanokkal, akik úgy beszélnek Istenről és úgy szólítják meg az Urat, hogy nincs bennünk semmilyen tisztelet. Úgy tekintenek Jézusra, mint egy olyan személyre, akinek a vállát bármikor meg lehet ütögetni. Nem szabad így közelítünk a királyok Királya felé. Akármennyire is szeret minket és Ő a legjobb barátunk – ez tényleg így van –, de akkor sem több egyikünk sem, mint por és hamu, néhány gondolat alapján alkotott teremtményei Istennek. Fontos ezért tiszteletet mutatnunk Isten iránt. Minden őszinte, igaz gyermekben van egy tisztelet és félelem édesapja iránt. Minden igaz leánynak lesz egy szerető tisztelete édesanyja iránt. Ezekre a nevelési alapokra kell nekünk is építeni, amikor az Úr Jézusról gondolkodunk. (A habánok gyermekeiknek először a szüleik iránti engedelmességet tanították meg, ezután képesek voltak az Isten iránti engedelmességet is megtanulni.)

Fordítsuk figyelmünket néhány másodpercre a Jelenések könyvének egyik Igeverse felé: „Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott, ő pedig rám tette jobb kezét, és így szólt: Ne félj, én vagyok az első és az utolsó” Jelenések 1:17. Felmerül a kérdés: hogy van ez? Arról az emberről van szó -Jánosról-, aki az Úr Jézus ölében pihent számtalanszor. És ő rogyik le lábai elé. Ha a te fejed soha nem pihent meg az Úr Jézus keblében, akkor nem csoda, hogy képes vagy fent tartani a fejedet az Ő jelenlétében. Viszont, ha egyszer megpihentél az Úr Jézus ölében, akkor te is hittel érezted szívének szeretetét, érezted kegyelmét: ebben az esetben te is Jánossal együtt le fogsz borulni előtte és tisztelni fogod Őt.

Csodáljuk akkor mi is az Úr Jézus Krisztust, az ő személyét, erejét és hatalmát. Semmi sem lehetetlen neki. Az idő, a tér, és minden általunk ismert, vagy még nem felfedezetlen fizikai jelenség Ura Ő. Ha alszik, a szél és a hullámok akkor is engedelmeskednek neki.

Összegzésképpen kijelenthető: nincs olyan vihar, ami el tudja süllyeszteni azt a hajót, amin Jézus Krisztus utazik. Ezért, hívd Őt be a hajódba! Csodálkozzunk el mi is az Úr Jézus erején, hatalmán, és féljük az Ő szent nevét!

Szerkesztette: Pallagi Balázs