„Isten királysága…nem csupán bizonyos személyek megváltására vagy bizonyos kiválasztott embercsoportok megváltását jelenti. Nem kevesebb ez, mint az egész világmindenség újjászületése, amely az új ég és új föld létrejöttében teljesedik ki.” -Anthony Hoekema-

Az evangélium sokkal hatalmasabb, mint ahogy az emberek többsége elképzeli. Nem csak a mi számunkra jó hír- jó hír az állatok, növények, csillagok ás bolygók számára. Jó hír a magas égnek és az alant levő földnek. Albert Wolters ezt mondta: „A megváltás Jézus Krisztusban az egész teremtettség eredeti helyreállítását, újjátételét jelenti.”

A Megváltásról alkotott nézőpontunkat szélesítve

Sokan közülünk túlságosan beszűkült nézőpontból gondolkodnak a megváltásról. Ezért is gondolkodunk sokszor úgy a mennyországról, mint ami alapvetően más, mint a föld- mert a mi gondolkozásunk szerint a Föld rossz és megválthatatlan, remény nélküli. Mégis, a teológus Cornelius Venema szerint „az a tan, mely szerint az új teremtés egy gyökereiben másféle kezdetet jelent, azt sugallaná, hogy a bűn és gonoszság annyira alkotó elemévé vált ennek a jelenlegi teremtettségi rendnek, hogy gyógyíthatatlanul önmagában gyökeresen gonosz lett… Sőt azt a jelentést is hordozná, hogy a teremtmények bűnös lázadása, annyira tönkre tette Isten kezének munkáját, hogy helyrehozhatatlanul gonosszá tette.”

Azonban ne felejtsük el, hogy a teremtéskor Isten azt mondta a Földről, hogy „igen jó” (1. Mózes 1:31).

Krisztus megváltó munkájának átfogó mivolta és mélysége elkerüli a figyelmünket mindaddig, amíg azt hisszük csak az emberiségre korlátozódik. A Kolossébeliekhez írott levél 1:16-20 -ban megfigyelhetjük, ahogyan Isten megvilágítja, felfedi az Ő tervét a gyülekezetre nézve, de aztán tovább is megy hangsúlyozva „minden”, „mindeneket” „akár a földön, akár a mennyekben van”:

„Mert Ő benne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok, mindenek Ő általa és Ő reá nézve teremtettek. És Ő előbb volt mindennél, és minden Ő benne áll fenn. És Ő a feje a testnek, az egyháznak: Aki a kezdet, elsőszülött a halottak közül, hogy mindenekben Ő legyen az első. Mert tetszett (az Atyának), hogy Ő benne lakozzék az egész teljesség. És, hogy Ő általa békéltessen meg mindent Magával, békességet szerezvén az Ő keresztjének vére által, Ő általa mindent, ami csak van, akár a földön akár a mennyekben.”

Isten gyönyörködött abban, hogy Krisztusban megbékéltetett mindent Önmagával „akár a földön, akár a mennyekben”. Ez a „minden” pedig nagyon széles látószöget jelent.

Krisztus feltámadásának ereje nem csak arra elegendő, hogy minket teljesen újjá tegyen, hanem hogy az egész univerzumot teljesen újjá tegye: hegyeket, folyókat, növényeket, állatokat, csillagokat, csillagködöket, kvazárokat és galaxisokat. Krisztus megváltó munkája a feltámadást az egész univerzumra kiterjeszti. Ez egy lélegzetelállítóan csodálatos megnyilatkozása Isten nagyságának. Iránta való imádatra és csodálatra kell, hogy indítsa a szívünket.

Az egész teremtettség sóvárogva várakozik

Érezted valaha a teremtettség nyugtalanságát? Hallottad-e már a hideg éjszakai szél nyögését? Érezted-e már az erdő magányát, az óceánok zaklatottságát? Hallasz vágyakozást a bálnák énekében? Látod-e a fájdalom és vér keverékét a vadállatok szemében vagy a szenvedély és fájdalom keverékét házi kedvenced tekintetében? A szépség és öröm nyomai ellenére, valami rettenetesen elromlott ebben a világban. Nem csak az élőlények, amelyeket Isten teremtett, de még a lelketlen tárgyak is úgy tűnik érzik ezt. Viszont a kemény tél után, ott jön a tavasz reménysége. Ahogyan Luther Márton megfogalmazta: „A mi Urunk a feltámadás reménységét nem csupán könyvekbe foglalta, ott van minden tavaszi levélben.” A teremtettség vágyakozik, sőt sóvárog a feltámadás után. Pontosan ezt mondja el nekünk a Szentírás:

„Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Mert a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként, hanem azért, aki az alá vetette. Azzal a reménységgel, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a romlandóság rabságától az Isten fiai dicsőségének szabadságára. Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig. Nemcsak (ez) pedig, hanem magok a lélek zsengéjének birtokosai, mi magunk is fohászkodunk magunkban, várván a fiúságot, a mi testünknek megváltását.” (Róma 8:19-23)

A „testünk megváltása” a halottak feltámadására utal. Pál azt mondja, hogy nem csak mi, hanem az egész teremtett világ várja az egész világmindenségre kiterjedő szabadulást, amely a testünk feltámadásakor fog bekövetkezni. Itt nem csak általánosan beszélünk az emberiségről, hanem különös tekintettel a hívőkre nézve (akiket Isten Lelke megelevenített, újjászült), akik a teremtett világgal együtt felsorakoznak, amely részei ösztönösen vágyakoznak az Istentől jövő szabadításra. Mi tudjuk, hogy Isten mit tervezett az emberiség és a Föld számára ezért van a vágyakozásunknak egy tárgya. Mi is az után sóvárgunk, ami után a teremtettség sóvárog- a szabadulás a megváltás után. Az egész teremtettség csalódásnak lett kitéve, amikor Isten az átkot nem csupán az emberre mondta ki, hanem a földre is (1. Mózes 3:17). Miért tett így? Mert az emberi lény és a föld összetartoznak. És ahogyan együtt estek el, együtt is fognak feltámadni. Isten a bukott emberi fajt teljesen újjá teszi, és a bukott föld helyett is új földet ad.

Mit jelent az, hogy a világ sóvárogva várja az Isten fiainak a megjelenését? A mi Teremtőnk, a Mester-Művész, a csodálkozó univerzum előtt fog majd bemutatni bennünket. A megjelenésünk olyan lesz, mint, amikor lelepleznek egy alkotást, és olyanok leszünk, amilyennek Isten alkotott, eltervezett- Isten képmásának hordozói. Megdicsőül bennünk, dicsőítjük Őt az által, hogy kreatívan és testvériségben uralkodunk a fizikailag is létező világon, jó akaratot és tiszteletet mutatva minden alkotás iránt, melyet Isten ránk bízott. Isten kinyilatkoztatja, hogy milyennek is teremtett, amikor az örökbefogadtatásunk eljárása a végéhez ér, amikor feltámadunk és a testünk is megváltatik. Teljesen emberek leszünk, igaz lélekkel és romolhatatlan testtel újjászülve.

Ami az emberiséggel történik, ugyanaz történik a teremtettséggel is

Kálvin János írja a Róma 8:19-hez fűzött magyarázatában „Úgy értem ez a rész a következő jelentéssel bír: nincsen a világnak olyan alkotóeleme vagy része, amely a jelen nyomorúságától áthatva nem reménykedne mélységesen a feltámadásban”.

Mi is pontosan „a teremtett világ”, amely a mi feltámadásunk után sóvárog és nyög? Ez a kifejezés teljesen magába foglalja a mennyet és földet, melyet Isten kezdetben teremtett (1.Mózes 1:1). Tehát, a menny és a föld az, amely sóvárogva várja a mi feltámadásunkat. Ez magába foglalja a Földet és mindent, ami rajta van, épp úgy, mint a naprendszerünk bolygóit és a galaxisunk legtávolabbi pontjait, sőt azokon túli részeket is. Mindent, ami teremtetett, Pál azt mondja „a teremtett világ”.

Miért várja a teremtett világ a mi feltámadásunkat? Csupán egy, azonban rendkívül fontos okból: Ami az emberiséggel történik, az történik az egész teremtettséggel. Ahogyan az egész teremtettség megromlott a mi lázadásunk miatt, az egész teremtettség megváltatása a mi megváltatásunkkal kezdődik. Az univerzum megdicsőülése a megváltottak megdicsőülésével kezdődik.

Milyen hatással lehet a mi megváltatásunk a galaxisokra, amelyek billió fényévekre vannak tőlünk? Ugyanúgy hatással van rájuk, ahogyan a bukásunk is hatással volt. Ádám és Éva bűne nem csupán egy személyes, vagy helyi, édeni, katasztrófához vezetett, ez nem is csupán globális hanem kozmikus katasztrófához vezetett.

A csillagvizsgálat egy kedvelt időtöltése sokaknak. Lenyűgöznek minket a galaxisok összecsapódásai, a csillagok robbanásai és a neutron csillagok és fekete lyukak tömörülései. Az entrópia, ami a termodinamika második alaptétele, elmondja, hogy minden sérül. Ez azt jelenti, hogy egykor minden sokkal jobb állapotban volt, mint most. A gyermekek és csillagok egyaránt születnek, de aztán mindkettő egy lefele ívelő spirálisba keveredik. Az univerzum legtávolabbi részein is felfedhető a tűz birodalmának a pusztítása. Egyrészt ezek a kataklizmák Isten nagyságát hirdetik, másrészről viszont azt tükrözik, hogy valami nagyon elromlott egykor.

Lehetséges, hogy a termodinamika második alaptörvénye is az emberiség bukásának gyümölcse. Ha ez így van, akkor szemlélteti az észbontóan hatalmas kiterjedését a bűn átkának. 

Az univerzum létrejöttében bizonyos nézeteket valló emberek úgy hiszik, hogy az entrópia mindig is létezett. Nekünk azonban nem úgy kell tekinteni a dolgokra, mintha mindig is ilyenek lettek volna, mint most. A 2.Péter 3:4-7-ben a Biblia elutasítja az uniformitás nézetét, mely szerint „bizonyos dolgoknak a hasonló vagy ugyanolyan viselkedése a jelenben egy időn át vagy egy hosszabb perióduson át elégséges arra nézve, hogy bizonyítsuk, hogy ez folyamatos volt… jelen volt az univerzumban a múltban is és ugyanazokat a változásokat mutatta.” Annyira hozzászoktunk a természet halandóságához, hogy azt hisszük ez természetes és minidig így volt. Azonban úgy látjuk a Biblia mást mond erről: „A halál ember által (Ádám) jött…”(1. Korinthus 15:21). Nem látok Biblikus bizonyítékot arra nézve, hogy Isten azért tervezte a teremtettséget, hogy halálba hulljon végül, vagy, hogy az állatok már az ember bukása előtt is halandók lettek volna. A művészek talán szándékosan taszítják romlásba az alkotásaikat? Egy Mindenható Művész tenne ilyet? Mind az 1.Mózes mind pedig a Róma 8. ellent mond ennek. (Tisztában vagyok azzal, hogy sokan nem értenek velem egyet ebben, de én ezt arra alapozom, ahogyan a Róma 8.-t értelmezem).

Talán nem lenne logikus azt feltételeznünk, hogy Isten kezdetben véghezvitt alkotói munkájának ősi célja az volt, hogy az emberek és állatok ne haljanak meg, más lenne a csillagok energiája és a bolygók nem térnének le a pályájukról? Mi van akkor, ha Isten úgy tervezte, hogy uralmunk a teremtettség felett kiterjedjen az egész anyagi univerzumra? Akkor nem lenne az egész teremtettség átok alatt miattunk, hanem a felügyeletünk alatt lenne.

Erich Sauer teológus szerint „Még az ember bukása után is a teremtettség megváltása és végső sorsa, elválaszthatatlanul összekapcsolódik az emberi faj létével és fejlődésével. A föld megváltatása még mindig az emberhez kötött…. Az ember lett a földi teremtettség megváltásának eszköze. És, mert ez Isten útja és célja, új ég és új föld csak az után lehet, hogy a nagy fehér trón előtt megálltunk, miután befejeződött az ember megváltásának minden mozzanata.”

Valóban nem volt ott halál?

Isten alkotta az évszakokat. Nem lennék meglepve, ha Édenben az őszi levelek színei sokkal ragyogóbbak lettek volna, mint amilyeneket mi látunk meghalni itt a földön. Az őszi levelek elhalásának a pompája egy élő fa szépségének kell lennie, nem pedig az átkának. Vajon volt lombhullás Édenben? Ha leestek mégis, megrothadtak? Egyáltalán betakarta e a földet a levélszőnyeg? Isten növényevőnek teremtett bennünket, ami nem von maga után sérülést vagy szenvedést. Miért nem engedhette volna meg, hogy valamilyen természetes folyamat útján lebomoljanak a levelek.

Minden ilyen természetes folyamat benne lehettek Isten alaptervében a teremtésre nézve. Ami nem volt ebbe a csodálatos világba beletervezve az az élőlények szenvedése és halála. Nem látható annak bizonyítéka, hogy a fájdalom és halál része lett volna mindannak, amire Isten azt mondta, hogy „igen jó”.

Ez viszont kikerülhetetlen feltételezéseket vet fel. Nem voltak húsevők az állatok a bűneset előtt? A formájukból, a fogaik formájából, az emésztőrendszerük felépítéséből kifolyólag vitatható, hogy ezek az állatok arra lettek volna tervezve, hogy levadásszák és zsákmányul ejtsék a társaikat. Talán arra lettek a rókák teremtve, hogy kontrollálják a rágcsálók számát, vagy a sólymok arra lettek teremtve, hogy a vízbe csapódva halat fogjanak? Talán az oroszlán füvet evett, mint az ökör, ahogyan az ige szerint egy napon tenni fog (Ézsaiás 11:7)? Igaz volt édenre mindaz, amiről az új földre nézve ír az Ige, hogy az állatok nem bántanak és nem pusztítanak (Ézsaiás 11:9)? Lehet sokan másként látják ezt, de én úgy gondolom, hogy igen, igaz volt.

Ha Édenben nem volt tápláléklánc, akkor az édenben levő állatvilág egészen más volt, mint, amit mi ismerünk. Sőt, az egész ökoszisztémánk sokkal többet változott a bűneset következtében, mint ahogyan azt mi elképzelhetnénk. Nem tudjuk, hogy nézhettek ki Édenben az állatok. Vajon Isten változtatott valamit az alakjukon az átok következtében, vagy éppen azért, hogy segítsen nekik a túlélésben az átkot követően? Lehet, hogy a gepárdok igazából a szaladás öröméért futottak nem pedig azért, hogy prédát ejtsenek. Lehetett egy oroszlánnak olyan fizikuma, hogy bármikor széttéphetett volna egy állatot, de nem volt benne meg erre az ösztön? Lehetett erős és éles fogakkal, anélkül, hogy ölt volna? Úgy gondolom, hogy igen. Külön szépség rejtőzik a nagy erőben, amely mégsem akar bántani, ahogyan Jézus maga is bemutatta ezt.

Mindazonáltal az entrópiáról, a növények és állatok meghalásáról vagy a föld koráról folytatott viták nem tarthatnak minket távol attól a központi igazságtól, amelyről Pál beszél: „ a teremtett világ” az emberiség okozta átok alá került, és Isten meg fogja szabadítani az egész teremtettséget, a mi feltámadásunkkor.

A bűnesettől a feltámadásig

Hogyan fogja az egész univerzum megérezni a fizikai feltámadásunk hatását? Pontosan úgy, ahogyan az egész teremtettség szenvedett a bűnbeesésünk miatt. Van egy metafizikális és morális kötelék az emberiség és az anyagi világ között. A Róma 8 mély teológiai állításokat tartalmaz, amelyek kiterjesztik a bűnbeesés következményeinek hatósugarát sokkal meghaladva az elvárásainkat. Ugyanakkor ezzel egyidejűleg- és ezt mi sokszor elfelejtjük- Krisztus megváltó munkáját is ugyanúgy kiterjeszti.

Így tehát várható, hogy minden, amit a bukás érintett, helyre lesz állítva az eredeti jellemzőivel. A dolgok nem fognak többé rosszak lenni, elromlani. Ha változnak is csak egyre jobbak és jobbak lesznek. Ez reánk nézve is igaz lesz, a testünkre, az értelmünkre, az emberi kultúrára az új univerzumban. Nincs arra alap, hogy azt higgyük, hogy az univerzum és ember közötti kapcsolat megszűnik. Miért is ne folytatódhatna egy örökkévalóságon át?

„Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ fohászkodik és nyög mind idáig.” (Róma 8: 22). Gondolj csak bele a sokkoló kegyetlenségbe, amely az állatvilágban uralkodik, ahol az anyák sokszor megeszik a leszármazottjaikat és amelyek megmenekülnek más ragadozók ragadják el. Ha az egész teremtettség annyira összefüggő, ahogy tűnik, akkor nincs az az amőba vagy kromoszóma vagy DNS vagy galaxis, amelyet nem érintett volna az emberiség bukása. Ez a rossz hír. Pál viszont a jó hírrel folytatja: hogy mindaz, ami az emberiség bukásával elromlott, helyre fog újra állni, amikor Krisztus megváltó munkája a végéhez ér. Az Isten, aki feltámasztotta Jézust, fel fogja támasztani az emberiséget és az egész univerzumot.

Olyan közeli bibliai kapcsolat van a föld lakosainak és a földnek a neve között, hogy a szó „világ” (kosmos) sok esetben szinonima az ember szóval. „Mert úgy szerette Isten a világot…” „Minthogy az Isten volt az, aki a Krisztusban megbékéltette magával a világot” (János ev. 3:16, 2.Korinthus 5:19). János evangéliumában a „világ” szó gyakran a bukott emberiséget jelenti, amely lázad Isten ellen. Ez pedig emberekre és nem a bolygóra értendő. A Róma 8 ban láthatjuk, hogy Krisztus az Ő megváltó munkája folytán nemcsak megmenti azokat, akik Benne hisznek, hanem magát a világot menti meg. Ahogyan mi is meghalunk, a föld is elpusztul, de ahogyan mi is feltámadunk a föld is megújul.

John Piper ezt írja: „Ami a mi testünkkel történik és ami a teremtettséggel fog történni az együtt jár. És ami a testünkkel történik az nem megsemmisülés, hanem megváltás…A testünk meg lesz váltva, helyreállítva, megújítva, nem pedig eldobva. És ugyanez fog történni az éggel és a földdel is.”

A fájdalmak és a gyermekszülés ígérete

Igaz, hogy a keresztyének azt hiszik, hogy nem lesz semmi, ami innen tovább jut az örökkévalóságba, sem a kultúra, sem a művészet, sem a technológiánk, sem semmi más, ami az emberi alkotóképesség következménye. Sőt, az is gyakori, hogy azt hiszik, hogy egyáltalán nem is fogunk emlékezni az életünkre a mennyben, sem azokra az emberekre, akiket Isten arra használt, hogy csiszoljanak, formáljanak földi életünk során, sőt még a legközelebbi barátainkra sem.

Ha ezek a feltételezéseink a világ végéről megfelelnének a valóságnak, akkor milyen párhuzamot várnánk el, hogy használjon Pál apostol, amikor arról beszél, ami a teremtettséggel fog történni? Talán egy haldokló öreg ember? Vagy egy halálos sérülést kapott katona, aki az utolsó levegő után kapkod? Ezek a képek szépen találnának ahhoz a nézethez, mely szerint az univerzum erőszakos végső halált hal majd. De Pál nem használ párhuzamokat a halállal és pusztulással kapcsolatosan. Ő a gyermekszüléshez hasonlítja ezt: „mert az egész teremtettség nyög, mint a gyermekszülés fájdalmaiban mind ez ideig” (Róma 8:22).

A születés mind az anya mind a gyermek számára fájdalommal jár, de az eredmény egyféle folytonosság fenntartása, egy folyamat beteljesülése, amely már egy ideje készült. A gyermekszülés fájdalma párhuzamként jelenik meg az emberiség, állatok és egész univerzum szenvedésével. Viszont ezek a szenvedések csupán időszakosak, éppen azért, mert a születés csodája követi őket. Isten elesett, de megváltott gyermekei valami egészen újjá változnak át: bűntelen, bölcs felvigyázói lesznek a földnek. Most a föld haldoklik, de mielőtt meghal, vagy éppen halálában helyet ad az új föld megszületésének, létrejöttének. Az új föld, mintegy a régi gyermeke, hasonlítani fog rá, és az emberek is fizikálisan is létezni fognak.

A Róma 8 a szenvedés teológiáját is magába foglalja. Ott van a nyögése azoknak, akik reménytelenül halnak meg, és ezzel ellentétben, kontrasztban van ábrázolva a szülési fájdalmaktól nyögő világ. Mindkét folyamat fájdalommal jár, mégis nagyon különbözőek. Az egyik a reménytelen pusztulás fájdalma, a másik a reményteljes várakozásé. A keresztyének fájdalma is nagyon is valóságos, ám ez az anyák fájdalmához hasonlítható, akik reményteljesen várják, hogy megláthassák gyermeküket.

Nem véletlen egybeesés, hogy a Biblia első két fejezete (1.Mózes 1,2) arról szól, hogy Isten megteremti az eget és a földet, és az utolsó két fejezete (Jelenések 21-22) az Új Ég és Új Föld teremtésével foglalkoznak.

Minden, ami az elején elveszetté vált, helyre lesz állítva végül.

* A sorozat Randy Alcorn - Heaven (Mennyország) című könyve alapján készült igehirdetések gyűjteménye

Szerkesztette: Kelemen Krisztina és Trinfa Johanna