Lányaim minden este azt akarják, hogy az esti imánál imádkozzak velük és értük. Hogyha nem takargatom be őket este, vagy elfelejtek imádkozni, amikor jó éjt puszit adok, biztos lehetek abban, hogy előbb vagy utóbb, meghallom az apró lábak dobogását lefelé a lépcsőn, amit ez a kérdés követ: „Apa, imádkoznál velünk?” Néha azt gondolom, hogy ezzel egy jó és szívből jövő vágyukat fejezik ki, máskor meg azt, hogy valamiféle babonás félelem van bennünk a rossz álmok és félelemkeltő árnyékok miatt, ha tegyük fel elmarad az aznapi ima. Bármi is az igazság, soha nem tagadom meg a kérésüket.

Az egyik este azonban elhanyagoltam az imádkozást. Egy hosszú napnak a vége volt, eleget tettem a szülői kötelességeimnek, kikapcsoltam egy kicsit és csak egy kis időt akartam „magamnak”. És akkor, hallottam a lépteket a lépcsőn s belenyugodtam, abba ami következni fog:  „Apa, nem imádkoztál velünk!” Mondtam nekik, hogy jöjjenek le. Imádkoztunk. Ez egy felületes ima volt, semmi lelkesedés és öröm nem volt benne. Épp azon járt az eszem, hogy kivigyem a szemetet. Visszaküldtem őket az ágyba és én is visszatértem a munkámhoz. Ez csak egy apró momentum volt egy átlagos család mindennapi életéből.

Másnap reggel amikor felkeltem egy kis időt töltöttem azzal ,hogy olvassam Isten Igéjét. A napi áhitat a Filippibeliekből volt, éppen a levél legelejéről., amikor Pál elmondja, hogyan és miért imádkozik értük. Pál teljes őszinteséggel kitárulkozik nekik az imaéletére vonatkozóan, hogy megmutassa a gyülekezetnek, hogyan is kell imádkozni. Dennis Johnson így írja a kommentárjában: „Hogyan tanulhatunk meg imádkozni? A tanácsok jól fognak, de a példamutatás a kulcs.” Úgy tanulunk meg imádkozni, hogy halljuk mások imáit.

Miután néhány percet töltöttem ezzel a szakasszal elmentem sétálni. És ahogy sétáltam és imádkoztam, imádkoztam és sétáltam ez a gondolat ütött meg: "Amikor együtt imádkozol a gyerekeiddel, imádkozni tanítod őket?” Amikor a lányaim lejöttek a lépcsőn előző este, lehetőséget adtak nekem arra, hogy tanítsam őket imádkozni. És én tanítottam. Megtanítottam őket arra, hogy hogyan lehet az ima monoton, és hogyan lehet hamar és felületes módon elrendezni.  Arra tanítottam őket, hogy az ima inkább kötelesség mintsem öröm. Volt jó is a leckében, amit kaptak. Arra is megtanítottam őket, hogy Istenre bízhatják gondjaikat és hogy egyedül Ő az, aki kirendeli azt, amire szükségünk van. De mégis úgy érzem, hogy ha az imádkozás egy lehetőség volt arra, hogy tanítsak nekik valamit, akkor elszalasztottam és ezt nagyon bánom.

Hogyha a lányaim aznap este úgy jöttek volna hozzám, hogy : „Apa, taníts minket imádkozni!” Akkor teljesen más dolgot tanítottam volna meg nekik az imáról, mint amit aznap este csináltam. Azt mondtam volna nekik, hogy bátran és magabiztosan jöjjenek Istenhez bízva Jézus Krisztus értünk elvégzett munkájában. Azt mondtam volna nekik, hogy jöjjenek lelkesen Istenhez. Figyelmeztettem volna őket a felületes ima veszélyeire, ami nagyon könnyen átbillenhet a babonás imádkozásba. Figyelmeztettem volna őket mindarra, amit aznap este én magam tettem.

Ma este ismét oda fognak jönni hozzám, ha meg nem előzöm én őket. És megint ott lesz a lehetőség, hogy imádkozzak velük és értük. Most már tudom, hogy ez nem egy kötelesség vagy amit ki kell pipálni a listámon. Amikor imádkozom a gyermekeimmel, akkor imádkozni tanítom őket.

Forrás © | Fordította: Nagy-Kasza Lona