„A valódi megbocsátás nem jelenti szükségszerűen a vezetői szerep visszaállítását”, írta Kenneth Kantzer, CT szerkesztő néhány kiemelkedő evangéliumi vezető erkölcsi bukása után. A megbocsátás és a hivatalba való visszahelyezés kapcsolódásának nagy a kísértése. Az alábbiakban két teológus-lelkész vitázik annak fontosságáról, hogy különválasszák-e a Krisztus testébe való visszafogadást és a lelkészi hivatalba való újra -beiktatást.

Az Észak-Amerika-i gyülekezet komolyan őrlődik a kérdésen: „Mit kell tennünk egy paráználkodó lelkésszel?” Az utóbbi tíz évben a gyülekezet sorozatosan megingott a legtiszteletreméltóbb vezetőinek az erkölcstelen viselkedése miatt. Hogyan válaszolhatunk azoknak, akik elbuktak a szexuális bűnökben, lejáratták magukat, szégyent hoztak a családjukra és eltorzították a szolgálatukat?

A tipikus példa szerint: a lelkészt vádolják és elítélik a nemi bűncselekmény miatt. Ő bevallja a bűnét, gyakran mély bűnbánattal. A felettesei előírnak néhány hónapnyi vagy gyakran egy egész évnyi büntetést, amikor szaktanácsadás felé irányítják. Azután visszahelyezik a hivatalába, gyakran egy másik helységben. Úgy tekintik mint egy „sebzett gyógyítót”, aki immár tudja, mit jelent elbukni, és mélyen megtapasztalni az Úr kegyelmét.

Minden ilyen esetet lelkészi bölcsességgel kell kezelni, és néhány elbukott lelkészt valóban vissza kell állítani valamikor a vezetői állásába, mégis véleményünk szerint ez a többnyire szokványos forgatókönyv bibliai szempontból helytelen és kimondottan káros az elbukott lelkész jóléte, házassága és Jézus Krisztus gyülekezete szempontjából. A mi Urunk, Jézus Krisztus minden téren megkísértetett akárcsak mi, mégis a kipróbáltsága és nem valamiféle bukása lett számára erőforrássá. Ha nem látunk világosan ezen a téren, akkor voltaképpen bátorítjuk az embereket a súlyos bűnökre, a nagyobb kegyelem megtapasztalása érdekében, aminek következtében majd hatékonyabban szolgálnak. Hihetetlen, de némelyek a jelen helyzetben ezt az álláspontot képviselik.

A megbocsátás mint szempont

Az általánosan elfogadott szempont alapján Isten kegyelme révén a megtért és bocsánatot nyert lelkész továbbra is alkalmas a szolgálatra. Korábban alkalmasnak bizonyult? Bevallotta a bűneit? Megbocsátott neki Isten? Eszerint nekünk is meg kell bocsátani. Ez a gondolkodásmód azon a nem bibliai feltevésen alapszik, miszerint a bűnbocsánat megegyezik a „feddhetetlenséggel” (vagy a kifogástalan jellemmel) amit megkövetelnek a  lelkészektől az 1Timóteus 3:2 versben és a Titusz 1:6-ban. Amennyiben ezt a feltevést elfogadják, Isten elvárása csupán annyi, hogy a lelkész  bűnbocsánatot kapjon.

Ez megzavarja a Krisztussal való kapcsolatunk alapját ami az egyházi vezetői szerepvállalást illeti. Senki sem vonja kétségbe, hogy az elbukott lelkész nem nyerhet bocsánatot. Senki sem vonja kétségbe, hogy nem hozható vissza Krisztus földi gyülekezetének közösségébe. Megbocsátani egy bűnbe esett lelkésznek és visszaadni a gyülekezeti tagságát teljesen más dolog mint visszaállítani őt a lelkipásztori szolgálatba.

A „megbocsátás szempontja” nem állja meg a helyét, mivel a valóságot mellőzve viszonyul ehhez a két tényhez: először is a paráznaság egy főbenjáró bűn, másodszor, a lelkész paráználkodása ennél is súlyosabb.

A gyakran megismételt bukások sokszor az elfogadott igazságok státuszát kapják – mint az a tény, miszerint nincs lényeges különbség a mentális paráznaság és a valós fizikai aktus között (lásd Máté 5:27-28, Jakab 2:10). Ellenkezőleg, hisszük, hogy az ősi egyházi értelmezés szerint az élvezet, a féltékenység, a büszkeség és a gyűlölet a pokolra küldi az embert, pont úgy mint ezek külső megnyilvánulásai (paráznaság, szeplősítés és gyilkosság), vagyis a fizikai bűntettek nagyobb bűnök, mivel több kárt okoznak úgy az elkövetőnek mint a bűntett elszenvedőjének.

A paráznaság főbenjáró bűn mivel megtöri a házasság szövetségét. Erőszakot követ el egy másik test ellen. Alapot szolgáltat a válásra. A mentális szinten történő paráznaság nem idéz elő ilyesmit. Jézus a Máté 5:27-28 versekben nem csupán az élvezet szintjére szándékozott ejteni a paráznaságot, hanem bemutatja, hogy az élvezet ugyanúgy tönkreteszi a lelket miként a paráznaság.

Hasonlóképpen vessétek össze a gyűlölet elméleti bűnét a gyilkosság tényével (lásd Máté 5:21-22). Az egyikben a gyűlölettel teljes személynek maga a gyűlölet okoz sérelmet, a másik esetben egy élet vesz el. Van különbség!

Továbbá a paráznaság mélységei láthatóak az 1 Kor. 6:18-20 igeversekben, ahol Pál apostol leszögezi, hogy a nemi bűn az ember „saját teste ellen” vét.

Ezen igeversek szövegkörnyezete rámutat arra, hogy a paráznaság egy külön besorolású bűn. A nemi kapcsolatok megtörik a férfi és a nő közötti egységet, amikor ők „lesznek egy testté”(1 Mózes 2:24). Ennek a kapcsolatnak a mélysége, amit Isten szövetségnek nevez, mutat rá a szövetség megszegésének súlyosságára az örökkévalóság fényében.

Charles Hodge írta az elmúlt században, hogy az 1 Korintus 6. fejezete szerint a paráználkodás „összességében különös hatással van a testre, nem annyira a fizikai, hanem inkább az erkölcsi és a szellemi következménye szempontjából.”

Pál apostol mondja a korinthusiaknak, hogy az ember egész lénye, a teste és a lelke, a teljes személyisége érintett a nemi kapcsolatban. Innen származik ennek a bűnnek a mélységesen romboló hatása.

Továbbá Hodge szerint a paráznaság az ember saját teste elleni bűn, mivel „összeférhetetlen...a teremtés tervével és annak enyészet nélküli természetével”. Gordon Fee, kortárs Új Testamentum-kutató, írja ugyanazon téma kapcsán: „A szexuális bűnök egyedisége nem abban áll csupán, hogy az ember saját maga ellen vétkezik, hanem azon saját teste ellen vét, melynek meghatározott helye van a megváltás történetében.”

A lelkész paráználkodása egy különösen nagy bűn. Miért? Némely bűn az elkövetőjének a személye miatt súlyosabb a többinél. Amint a Westminster Larger Catechism (150 – 51 kérdések) leszögezi, az elhívatásuk, a tehetségük miatt kiemelkedő személyek különös súllyal botránkoztatják meg az embereket a rájuk gyakorolt erős befolyásuk miatt. Ez a többlet-súlyosság lelhető fel minden paráznaságba tévedt lelkész esetében. A Jakab 3:1 szerint a lelkészeknek nagyobb ítéletben lesz részük, és igencsak megállja a helyét az az érv, miszerint a lelkész paráznasága sokkal súlyosabb bűn mint úgy általában a paráznaság.

A megbocsátás elve, bár sokan természetes gyakorlatnak tartják az elbukott lelkészek irányába, voltaképpen híjával van a szánalomnak: nem taglalja a témát a maga mélységében.

Tulajdonképpen mi okból zárja ki a paráznaság bűne a lelkészt a szolgálatból?

Az ártatlanság szempontja

Az apostoli levelekben világos irányelvek utalnak a lelkészi hivatáshoz szükséges jellemvonásokra. 1Tim.4:12 így foglalja ezt össze: „...légy példája a hívőknek beszédben, magaviseletben, szeretetben, hitben, tisztaságban.” Titus 1:6 hozzáteszi: „...aki feddhetetlen, egyfeleségű férfi...” Az itt használt görög szó jelentése: „hozzáférhetetlen”, megtámadhatatlan. William Hendriksen mondja a feddhetetlenségről: „az ellenség mindenféle váddal áll elő, de ezek a vádak nem állják meg a helyüket valahányszor helyénvaló, megalapozott vizsgálatokat alkalmaznak.” 

A paráznaság nem az egyedüli bűn, mely méltatlanná teszi a lelkészt a hivatali szolgálatra, hanem a leglátványosabb és zavart-keltő bűn, mely napjainkban sújtja az egyházat.

Ennek a bűnnek a különös velejárója a hatalommal való visszaélés. A fájdalmat mélyen megtapasztalja a nemi partner, és annál mélyebben átérzi a lelkész felesége. A méltóságteljes szolgálattal megbízott lelkész kihasznált és sérülékeny embereket hivatott szolgálni, aki ezúttal feldúlja ezt a bizalmat azzal, hogy ő maga lesz az erőszaktevő.

Az anglikán Michael Peers, beszélt a Toronto Centre for the Family szimpóziumon az egyházfők szexuális kihágásairól: „Ez egy mélyen gyökerező, sötét” probléma, és gyakran a „tagadás és az ellenőrzés” iker démonjai uralják. Don Posterski írja: „amikor a szolgálat erejét a szexuális kielégülésre használják, ez nyilvánvalóan a hatalommal való nemi visszaélés.”

Szomorú, hogy olyan kevés „elbukott” vezető ismeri fel a lelkész paráznaságával együtt járó hatalommal való visszaélést.

És még kevesebben készek beszélni a bizalom lerombolásáról, amit a bűneik eredményeznek. Sokan pszichoterápiás fogalmakat kölcsönöznek az esethez mint amilyen a gyógyulás és a helyreállás, racionális magyarázatként a lelkészi állásba való visszahelyezésre anélkül, hogy valójában felismernék ezt a kóros állapotot, mely a hatalommal való visszaélésben nyilvánul meg.

A gyülekezeti alaptétel szerint a lelkészek paráználkodása hiteltelenné teszi a szolgálattevőt. Carl A. Volz, lutheránus történész határozottan állítja a Pastoral Life and Practice in the Early Churh című művében, hogy az egyház eltiltotta a lelkészeket a nyilvános szolgálattól „erkölcsi botlás” és „eretnekség” címén. Megjegyzi továbbá, hogy a felszentelés, a felavatás nem védelmezi a presbitereket: amit nekik odaadtak, azt vissza is lehet vonni. A második századi presbiter, Hippolitus, erőteljesen támadta az erkölcstelenséget a gyülekezeti vezetők között, és ragaszkodott ezen személyek azonnali eltávolításához a szolgálatból. A The Teaching of the Apostles, a második századi okirat leszögezi, hogy a felszentelt lelkész, aki sorozatosan engedetlen Isten szavának, jog-vesztett lesz, mivel egykor hűséget és tisztaságot hazudott Krisztus és a gyülekezete előtt. A hivatali beiktatás esküjének ilyen jellegű megszegése a harmadik parancsolat elleni szörnyű vétség.

Ugyanezt az álláspontot képviselték a protestáns reformátorok. Kálvin előírja a The Register of the Company of Pastors írásában: „mindenféle magatartásbeli viszály elkerülése érdekében hasznos lenne egy szolgálattevők részére kiadott fegyelmi szabályzat...melynek mindenki alá kell vesse magát. Ez biztosítja, hogy a szolgálattevő lelkészt tiszteletben tartják, és Isten szavát nem pecsételi meg és nem csúfolja meg a lelkészek rossz híre. Továbbá miként fegyelmezésben részesül az arra rászolgáló személy, hasonlóképpen nincs szükség arra sem, hogy elhallgassák a rágalmakat és a hamis híreket, melyeket hazug módon terjesztenek az ártatlanok ellen.”

Mindezen tények alapján az egyházi hivatal megkívánja, hogy a lelkész legyen „feddhetetlen”. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy az 1Tim.3:1-7 alapján a püspök (vagy a gyülekezet felvigyázója), más tulajdonságok mellett, „egy feleségű” ember legyen, erkölcsileg tiszta, akinek a felesége az ő egyetlen nemi partnere. Meg kell tartsa Isten törvényét, és hitvesi ágya legyen tiszta (Zsidók 13:4). Pál apostol hangsúlyozza az efézusi gyülekezetnek, ahol a szexuális bűnök gyakoriak voltak a pogányok között, hogy „paráznaság, bármiféle tisztátalanság... még szóba se kerüljön” a gyülekezetben (Efézus 5:3).

Tragikus módon a szövetség ilyen mértékű megszegése maradandóan megbélyegzi a lelkészt, aminek hosszú távú következményei vannak. Bölcs Salamon mondta: „aki asszonnyal lesz házasságtörő, az esztelen, önmagát rontja meg, aki ilyet csinál. Csapás és szégyen éri, gyalázata letörölhetetlen.”  (Példabeszédek 6:32-33).

A feddhetetlenséggel kapcsolatban az egyik gyakran feltett kérdés a következő: a lelkész feddhetetlenségének lényeges eleme a bűn közmegítélése, vagy inkább a bűn természetében van valami, mely a feddhetetlenséget a köztudatnál is lényegesebb kérdéssé teszi? Magyarán szólva, feddhetetlenné válhat-e egy lelkész azáltal, hogy egy másik gyülekezetbe megy és ott újra kezdi a szolgálatát? Az új helyen, az érvelés szerint, sokan nem ismerik a lelkész vitatott múltját.

Ellenben a földrajzi tájegység megváltoztatása nem enyhítheti a bűn súlyosságát, mivel a bűn igencsak dinamikusan rombol. Mint ilyen, nagy valószínűséggel újra felbukkan, miként John Chrysostom, az ős gyülekezetek egyik püspöke (347 – 407) magyarázza: „a szolgálattevő bukásait egyszerűen nem lehet elsimítani. Még a legjelentéktelenebbek is rövid időn belül kitudódnak.”

Valószínű, hogy néhány lelkészt végül visszahelyeznek a hivatalába, miután újra felszentelik. A bibliai szövegértelmezés szempontjából nem lehet alátámasztani azt az érvet, miszerint egy bűnbe esett lelkészt ne lehetne visszahelyezni a szolgálatba. Mindez azonban nem ellenkezik hitelveinkkel, mivel a lényeges kérdés, amivel a gyülekezet napjainkban szembesül, nem az, hogy mi történhet különleges esetekben, hanem inkább az, hogy miként védelmezhetjük a szenvedő alanyokat, és hogyan segíthetünk a lelkésztől sérelmet szenvedett asszonynak vagy asszonyoknak? Hogyan szolgálhatunk a lelkész felesége és gyerekei felé, akik a legnagyobb támadást elszenvedett személyek ebben a történetben? Mit kell tenni a gyülekezet lelki és erkölcsi védelme érdekében? Hogyan segíthetünk a lelkésznek megkezdeni parlagon heverő élete felépítésének hosszú, megpróbáló szakaszát?

A paráznaság bűne nyilvánvalóan arra utal, hogy a lelkész képtelen feddhetetlenül végezni a szolgálatát. Nincs kétségbe vonva a hasznavehetősége a gyülekezetben vagy a tehetsége a szószéken. Isten népe előtt állni, szent áhítatban vezetni őket hétről hétre, Isten szolgájaként hirdetni az Igét, miközben elköveti a paráznaság bűnét, mindez az illető személy különösen káros jellemhibájára utal, ami megmérgezi az egész életét. Az egyik ilyen elbukott lelkész írta sok évvel a bűnbeesése után: „az én esetemben az erkölcsi bukásom nyilvánvaló volt a gyülekezet előtt. Voltak más esetek is bosszúságomra, melyek talán durvábban voltak Isten előtt mint az, ami ember előtt látható volt. Időbe telik mindezt kigyomlálni, és Istennek tetsző jellemvonásokkal helyettesíteni.”

Az 1 Kor 9:25-27 versekben komoly figyelmeztetéssel találkozunk, ahol Pál apostol kifejti, hogy a test következetes megfékezésének hiánya hitehagyáshoz vezet. Ezt a veszélyt gondosan kell mérlegelni az elbukott lelkészekhez való viszonyuláskor. Figyeljétek meg, hogyan szövik át a szexuális bűnök az egész ember személyiségét, a törvénytelen szex táplálja  az ember hatalomvágyát, a vonzalom utáni vágyát, önképének a fényezését, az élvezethajhász ösztöneit, vagy mindezeket egyszerre – és itt már érzékelhető a veszély. Egybehangzóan hisszük, hogy ily módon megmaradni az egyházi közszolgálatban némely esetben sokkal mélyebb önbecsapással jár, mely örök kárhozatra viszi az embert ama végső napon.

Mit kell tennünk, tehát?

A bűnét bevalló lelkészt, amennyiben keresi Isten kegyelmét, és vágyik Krisztus gyülekezetével közösségben maradni, vissza kell fogadni mint bármilyen más elbukott hívőt. Jézus parancsa szerint meg kell neki bocsátani (Máté 18:22). Ellenben a bocsánat és a visszafogadás a gyülekezeti közösségbe nem jogosítja fel az illetőt a lelkipásztori/elöljárói szerep betöltésére is.

A gyülekezet nem arra hivatott, hogy megbüntesse az elesettet. Mégis, megtagadni az elbukott vezető lelkészi hivatalba való visszaállítását, nem büntetés kirovása. A bűnbe esett szolgálattevő eltávolítása a hivatalból Krisztus szent mércéjének a tisztelete; a vezetők bölcs tanácsának és példájának a követése az évszázadok alatt; a személyes és a családi védelem megteremtése; és a gyülekezet testének a védelmezése, amit olyan nagyon szeret a Nagy Pásztor.

A Biblia beszél néhány kiemelkedő bűnbe esett vezetőről, akik utólag jelentős szerepet töltöttek be. Mózes, Dávid és Péter a legkézenfekvőbb példák, így kapásból. Ellenben, ne siessük el ezt a három példát felhozni az erkölcsileg elesett lelkészek kapcsán. Vizsgáljátok meg ezt a néhány alapvető példát: (1) Mózes bűne, a gyilkosság, 40 évvel előzte meg a vezetői szerepét, és súlyos bűne következményeként voltaképpen egy életet töltött a pusztában. (2) Dávid bűne bárki számára a halálos ítéletet jelentette volna. Továbbá ő egy Közép-Kelet-i, háremfenntartó kisistenként jelenik nem, nem pedig az Új Testamentum-i pásztorok jellemes példájaként. Figyelemre méltó az, hogy a királyságában és a családjában soha nem állt helyre a béke az erkölcsi kihágása után – a trónja soha nem nyerte vissza korábbi stabilitását, rendíthetetlenségét. (3) Péter bűne súlyos volt, de nem a „test ellen” volt (1Kor 6:18), és mialatt ez jellem-bűnnek számított, nem az az akaratlagos és fennhéjázó mint ami a paráznaság bűnére jellemző. Nem volt előre megfontolt, hosszú lefolyású és a sötétben többször előforduló bűn.

Végül álljon itt egyik bűnbe esett névtelen lelkész bölcs és ésszerű kérelme az elbukott társai felé: „a tét a jellem és a becsület. A tied már meghiúsult. Kérlek, most nézz szembe a dologgal! Isten kegyelme helyreállít. Van remény. Azonban ez egy folyamat, sok időt igényel, és még több kegyelmet. Valld be, lépj elő. Légy elszámoltatható. Keresd a tisztulást és a gyógyulást, amire szükséged van. Tedd meg ezt ma, tedd meg most!”

Kent Hughes és John H. Armstrong – CHRISTIANITY TODAY, 2015 szeptember 4

R.Kent Hughes a College Church lelkésze Wheatonban, Illinois államban, számos könyv szerzője, mint amilyen „Are Evangelicals Born Again?" (Crossway). John H.Armstrong a Reformation and Revival Ministries igazgatója és a "Can Fallen Pastors Be Restored? The Church`s Response to Sexual Misconduct" (Moody) szerzője, melyek ezen cikk témáját fejtegetik.

Forrás © | Fordította: Deák Melinda