„Ezután ismét megjelent Jézus a tanítványoknak a Tibériás-tengernél. Így jelent meg: együtt voltak Simon Péter és Tamás, akit Ikernek hívtak, Nátánaél a galileai Kánából meg Zebedeus fiai és a tanítványok közül még kettő. Simon Péter így szólt hozzájuk: Elmegyek halászni. Ők erre ezt mondták: Mi is elmegyünk veled. Elindultak, és beszálltak a hajóba, de azon az éjszakán semmit sem fogtak. Amikor már reggel lett, megállt Jézus a parton, a tanítványok azonban nem tudták, hogy Jézus az. Jézus megkérdezte tőlük: Fiaim, nincs valami ennivalótok? Így válaszoltak neki: Nincs. Ő pedig ezt mondta nekik: Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldalán, és találtok. Kivetették tehát, de kivonni már nem tudták a rengeteg hal miatt. Ekkor odaszólt Péterhez az a tanítvány, akit Jézus szeretett: Az Úr az! Amikor Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára vette a felsőruháját, mert mezítelen volt, és belevetette magát a tengerbe. A többi tanítvány pedig a hajóval jött, mert nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire, és kivonták a hálót a halakkal. Amint kiszálltak a partra, parazsat láttak ott, rajta halat és még kenyeret is. Jézus így szólt hozzájuk: Hozzatok a most fogott halakból! Simon Péter beszállt, és kivonta a partra a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal; és bár ilyen sok volt, nem szakadt el a háló.” (János 21:1-11).
Jézus, hitünk szerzője és beteljesítője, feltámadása és mennybemenetele között véghezvitt egy hatalmas természeti csodát: egy újabb csodálatos halfogást a Galileai-tengeren.
Jézusnak ekkor megdicsőült teste volt, emiatt a keresztre feszítése utáni megjelenései kiemelt figyelmet érdemelnek. A „megdicsőült test” azt jelenti, hogy Jézus ajtóhasználat nélkül képes volt belépni akármelyik szobába, hirtelen eltűnhetett az emberek elől, és kizárólag azok láthatták Őt ilyen formában, akiknek meg akarta mutatni magát. Nagyon fontos tudni, hogy az Úr Jézus feltámadása után csak a benne hívőknek mutatta meg magát ilyen formában, egyetlen egy estetben sem hitetleneknek. Tehát a „hitetlen világ” sosem látta Jézus Krisztust a feltámadása után. Sem a vallási vezetők, sem a királyok nem látták Őt, hanem csupán a benne hívők. Emiatt nagy kiváltság hívőnek lenni! A világ, a tömeg, nem hitt benne, így tehát kijelenthető, hogy a hitetlenség elzárja az embertől úgy az ideiglenes, mint az örökkévaló áldásokat is.
Három dolgot szükséges megvizsgálnunk az elemzett csodás halfogás kapcsán (János 21:1-11). Egyrészt a jelenlévőket (1-3. v.), másrészt a csodát kiváltó kudarcot (3-5. v.), harmadrészt pedig magát a csodás halfogást (6-11. v.).
A János 21:2-ből tudhatjuk, hogy kik voltak a csoda szemtanúi: Simon Péter, Tamás, Nátánáel, a Zebedeus fiai, és még két más tanítvány. Ebben a pillanatban összesen hét tanítványa volt Jézusnak. A képzeletbeli listán kiemelt helyet kap Péter és Tamás. Annak ellenére, hogy Péter korábban tagadott, Tamás pedig kétségeskedett, mindketten teljes hitre jutottak, helyreálltak. Zebedeus fiai pedig: Jakab és János. Arról a Jánosról van szó, aki a fentebb idézett evangéliumi szövegrészletet is lejegyezte. Hogy ki volt az a másik két tanítvány, nincs ismeretünk, mivel János nem nevezte meg őket. Ekkoriban még senki sem gondolta, hogy ezek az egyszerű emberek az egész világra kiterjedő hatást fognak gyakorolni pusztán az Evangélium hírével. Ez a hatás akkora, hogy mi mindannyian érezzük azt, és mi magunk is gyümölcsei lehetünk ezeknek az embereknek a tevékenységének.
Azt olvassuk az Igében, hogy heten együtt voltak. Ennek nem az volt az oka, hogy szomszédok voltak, hanem hogy hívek voltak. Körülbelül három évig mindannyian együtt követték Jézust. Azonban reménységüket nagyrészt megtörte az Úr Jézus keresztre feszítése. Ezután a korábbi reménységük újra erőre kapott, amikor Jézus elkezdett megjelenni a tanítványoknak a kereszthalála után. Nyilvánvaló, hogy ez a halfogás nagyban megerősítette a Jézusba vetett hitüket. (Mire eljött a pünkösd napja, reménységük annyira megerősödött, hogy készek voltak bármit megtenni az Úr Jézusért.)
Azok, akik jobban érzik magukat hitetlenek társaságában, mint hívők között, elárulják, hogy milyen meggyőződésük van. Ahogy a közmondás is tartja: Madarat tolláról, embert barátjáról. Nem véletlen, hogy akiknek Jézus megjelent, barátok, szomszédok is voltak, de elsősorban testvérek az Úrban. Ez a hasonlóság volt az, ami összekötötte őket. Magyarán a hívek egy csoportban vannak, összefognak. Ma is ugyanannyira igaz, mint kétezer évvel ezelőtt: a hívő a hívek társaságát keresi és élvezi, a hitetlen ember pedig a hitetlen környezetet szereti. Emiatt van az, hogy amikor egy hívő egy hitetlennel összeházasodik, egy borítékolható katasztrófának néznek elébe, mert az élet legfontosabb dolgaiban nem fognak egyezni.
A János 21:3-ban ez olvasható: „Simon Péter így szólt hozzájuk: "Elmegyek halászni." Ők erre ezt mondták: "Mi is elmegyünk veled." Elindultak, és beszálltak a hajóba, de azon az éjszakán semmit sem fogtak.”. Vannak, akik nem tartják jó ötletnek, hogy Péter elment halászni. Azonban nem hibáztatjuk Pétert ezért. Ennek a fő oka az, hogy Jézus nem feddi meg Pétert, pont ellenkezőleg, áldást ad a halfogáshoz. Az elképzelhető legjobb dolog, amit az Úr Jézust várva a hívek tehettek, hogy elfoglalták magukat munkával. A halászat volt a foglalkozásuk, ebből kellett megéljenek és fenntartsák a családjukat is. A 3. vers után azt olvassuk, hogy azon az éjszakán nem fogtak semmit. Ez a kitartásra és a szorgalomra utal. Egész éjjel halászni nem kis dolog, de ők kitartók voltak. A kitartás egy nagyon jó tulajdonság. Felmerül a kérdés: Van-e kitartásunk abban, amit teszünk? Sokan belekezdenek egy jó dologba, de nem tartanak ki a végeredményig. Legyünk kitartók a munkában!
Fontos megvizsgálni, hogy mi volt az, ami arra késztette Jézust, hogy csodát tegyen. Ez a kudarc volt, hiszen azon az éjszakán semmit sem fogtak. A kudarcuk azonban csak eszközt adott Jézusnak, hogy megmutassa erejét, és hogy egy csodát tegyen értük. A hívek számára ez egy csodálatos bátorítás. Amikor néha, mi is kudarcot vallunk, azt gondoljuk mindennek vége. Ezzel szemben ez egy lehetőség Isten számára, hogy kegyelemből egy csodát vigyen véghez az életünkben. A kudarcok nem az út végét jelentik, hanem Isten ezek segítségével mutatja meg az erejét és a dicsőségét.
Sajnos sokaknál előfordul, hogy úgy élik az életüket, hogy nagyon kevés, vagy semmilyen eredményt nem tudnak felmutatni. Ugyanúgy, mint a tanítványoknál, mindenkinél előfordulhat, hogy első ránézésre kevés eredménnyel jár az elvégzett munka, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy rossz a helyzet. Ézsaiás ezt így fogalmazta meg: „Én azonban ezt mondtam: Hasztalan fáradoztam, semmiért, hiába pazaroltam erőmet. De az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél.” (Ézs. 49:4). Más Igék is bátorítják a szolgálattevőket, például: „Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15:58).
Olyan korban élünk, amikor főként külső, látható eredmények alapján ítélik meg az embereket, de Isten nem így tesz. Ha Noét vesszük példának, vagy Jeremiást, ők sem tudtak felmutatni sok gyümölcsöt, de kitartást, hitet, munkálkodást annál inkább. Tehát Isten a mi munkánkat, szolgálatunkat figyeli elsősorban, azt teszi mérlegre, és nem feltétlenül azt, hogy van-e külső eredménye vagy nincs.
A János 21:5-ben arról olvashatunk, hogy a csodánál jelen lévő tanítványok beismerték kudarcukat az Úrnak: „Jézus megkérdezte tőlük: Fiaim, nincs valami ennivalótok? Így válaszoltak neki: Nincs.”. Nyilvánvaló, hogy Isten nem azért kérdezett, mert nem tudta volna előre a választ. A kérdésének a célja az volt, hogy a tanítványok lássák meg, mennyire üresek nélküle. Számunkra ebből az a tanulság, hogy ha nem látjuk be szükségünket, gyengeségeinket, bűneinket az Úr előtt, ő nem fog meggyógyítani. Tehát szükséges beismerni állapotunkat előtte!
A csodálatos halfogást megelőzte Jézus parancsának a teljesítése: „Ő pedig ezt mondta nekik: Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldalán, és találtok. Kivetették tehát, de kivonni már nem tudták a rengeteg hal miatt.” (János 21:6). Nekünk is, ha azt akarjuk, hogy Isten tegyen valamit értünk –akár csodát is-, akkor nekünk is tennünk kell valamit érte. A Károli-bibliában erről ezt olvashatjuk: „Megtartván az Úrnak parancsolatait és rendeléseit, a melyeket én ma parancsolok néked, hogy jól legyen dolgod!” (5Móz 10:13). Ebből kifolyólag, ha megvetjük Isten parancsait, ezzel Isten áldásait töröljük ki életünkből!
A csodás halfogás történetében szembetűnő lehet, hogy habár a tanítványok gyakorlott halászok voltak, egyetlen halat sem fogtak. Egy olyan változtatás, hogy a hálót a hajó másik oldalán vessék ki, nem tűnt logikusnak. Felmerül a kérdés: mi a lelki igazság ebből? Néha számunkra is Isten parancsai felfoghatatlannak, értelmetlennek tűnnek, éppen úgy, mint a János 21:2-ben felsorolt tanítványok előtt. Azonban Isten parancsai mögött mindig ott van Isten bölcsessége.
Engedelmeskedni a tanítványoknak ebben az esetben is megalázó lehetett. Néha az engedelmességben ott a megaláztatás is. Sokan éppen ezért nem engedelmeskednek, mert nem vállalják fel, hogy megaláztatás érje őket. Csakhogy a tanítványok engedelmességének az eredménye egy nagy és csodálatos halfogás volt.
Lezárásképpen fontos megemlíteni, hogy a csoda után minden kétség elszállt afelől, hogy Isten Egyszülött Fia áll előttük. Péter, mikor meghallotta, hogy az Úr van ott, elfeledkezett mindenről, a sok halról, a hajóról, csak egyetlen dolog érdekelte: lehetősége volt odamenni Jézushoz. Milyen jó lenne, ha mi is hamar fel tudnánk ismerni az Úr Jézust életünk körülményeiben, hétköznapjaiban. 
Azt mondta egyszer valaki: „annak van igazán éles látása, aki meglátja Jézus Krisztust mindenben munkálkodni”. Senki sem fogja megérteni, felfogni ezt a világot helyesen, ha nem tudjuk kimondani Jánossal együtt, mindenre, ami történik: az Úr van ott!
Szerkesztette: Pallagi Balázs
