TARTALOM |
 |
ELŐSZÓ
Talán keserű szájízzel olvasod a címet. Valószínű jogosan. Azonban, ez a tanulmány arra hivatott, hogy segítségére legyen lelkimunkásoknak – és másoknak is – hogy úgy tudjanak a kritikákra reagálni, hogy látható legyen, hogy a szívük, nyelvük, ajkaik Jézus Krisztus édes kegyelmével lettek átitatva. Itt van tehát egy tanulmány mindazoknak, akiket kritizálnak – különösképpen a kritizált pásztoroknak – mert ugyan ki volna az a lelkipásztor, aki még soha ne kapott volna egyetlen kritikus megjegyzést sem? Ugyanakkor, mindez szól a kritikusokhoz is – és ki lenne az közülünk, aki még sohasem kritizált lelkipásztort?
Ez az üzenet minden keresztyén számára szól – az önsajnálkozó lelkipásztor (“Miért is kritizálnak olyan igazságtalanul?”) és a magabiztos számára is (“Nyilván sohasem kritizálnának egy olyan tehetséges személyt az én pozíciómban, mint én vagyok”), és a kritizáló gyülekezeti tag számára is, aki élvezettel fogyasztana “sült lelkipásztort” a vasárnapi ebéden és rágódna a dolgon egész héten – ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, s felismerjük hová tartozunk.
Kiemeli azt a tényt, azt az igazságot, hogy ahogyan a Mesterrel, az Ő apostolaival és prófétáival bántak, ugyanúgy bánnak velünk is: bizonyosan mi is kapunk kritikát, ezzel számolni kell. Soha nem szabad szem elől tévesztenünk az áldásaink, a szolgálat kiváltságát és azokat, akik bátorítanak bennünket. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy az Úr kellemetlen vagy fájdalmas eszközöket is használhat, hogy haladjunk a megszentelődés útján és gyümölcsöt teremjen az életünk. Végül az egyetlen szó, amely számít majd az lesz, amit a mi Urunk mond rólunk, talán a megkönnyebbülés és kimondhatatlan boldogság érzésének elegye tölt el, és megkönnyezzük szavait: “Jól vagyon jó és hű szolgám… Menj be a te Uradnak örömébe”.
Bárcsak mindaz a bölcsesség, amelyet megoszt velünk segítene abban, hogy megalázkodjunk, megerősítene, megvigasztalna fájdalmainkban, és sokkal érzékenyebbé tenne minket egymás felé.
~ Sinclair Ferguson ~
BEVEZETÉS
GYAKRAN FIGYELMEN KÍVÜL HAGYOTT PROBLÉMA
Eljött végre a nagy nap. Túlélted a szemináriumot, megvédted az államvizsga dolgozatodat, és meghívást kaptál egy helyi gyülekezet pásztorlására. Lelkedben mély vágyat érzel, és lelkesedéssel lépsz Isten hívására. Abban a reményteli hitben mész, hogy a rád bízatott nyáj hitben felépül és megerősödik szolgálatod által. Az a szent elhívás és vágy fűt, hogy az elveszetteket Istenhez vezesd. Sokkal nagyobb energiát és érdeklődést érzel magadban Isten dolgai iránt, mint addig bármikor. Micsoda felfoghatatlan kiváltság lelkipásztornak lenni, mondod magadban.
Lassacskán azonban a szolgálatnak, mint kiváltságnak való felfogása megkopik. Mi lehet ennek az oka? A kezdetben naposnak tűnő kilátásokat hamar beárnyékolják a szolgálattal járó gondok, különösképpen a szolgálattevőnek való ellenállás. A felavatásod napján a kritikákkal való megküzdés volt a legtávolabbi gondolat, ami eszedbe juthatott. Ugyanakkor, visszagondolva a szemináriumi éveidre, igazából nem is tanultad, hogyan lehet jól kezelni a kritikát, a szóbeli ellenszegülést. Azonban most bizony ott vagy a szolgálatod elején negatív hangok kereszttüzében. Talán elégedetlenek a prédikációddal vagy nem tetszik, hogy zárkózottabb vagy, mint az elődöd volt. Bármelyik is legyen, ott találod magad a kritizáló szavak kereszttüzében. Biztosan számítottál ellenállásra a hitetlenek részéről, de a saját nyájadtól? Elkezdesz kiábrándulni. Mindennapi harcod lesz, hogy megtartsd az örömet, hogy Isten gyermeke vagy, Őt ismerheted és a szószólója lehetsz szolgálva az embereknek, miközben emésztenek a kemény szavak a gyülekezeted tagjaitól vagy kollégáidtól.
Ez kétségkívül egészen új élmény a számodra. Nem minden lelkipásztor szembesül a kritikákkal a szolgálatának az elején, azonban előbb – utóbb mindenki szembesül vele. Ahogyan egy régi holland mondás tartja: “Aki elől áll, hamar kap ütést hátulról.”
Míg az ellenséges kritika gyakori, mondhatni teljesen hétköznapi tapasztalata a lelkipásztoroknak, mert az közel és távol került problémának számít. A lelkimunkás képzésben részesülők nagyrésze nem részesül olyan oktatásban, melyből megtanulhatnák, hogyan kezeljék az ilyen kritikát; és ennek a hanyagságnak a következményei igen súlyosak. A képzés hiányossága könnyen oda vezethet, hogy csalódjanak a szolgálatban, és nagyon sok esetben oda vezet, hogy lemondanak a szolgálatról. A kritikát kapó oldalon lenni bármilyen hosszú időn át kétségbeeséshez, álmatlansághoz, cinizmushoz és kiégéshez vezet.
Ezért is van szükségük ilyen írásokra napjainkban a pásztoroknak, lelkimunkásoknak!
A “Lelkimunkások és kritikusaik” négy részre tagolódik. Az első felében bemutatjuk a bibliai alapját a kritikával való megküzdésnek, széles távlatban bemutatva azt Mózes I. könyvétől a Jelenésekig. Azt szeretnénk, ha megérthetnénk a bennünket ért kritikákat azoknak bibliai és megváltás-történeti összefüggésében. A második részben gyakorlati példákat mutatunk be a kritikákkal való megküzdésre a szolgálatban. Ez a rész képezi a tanulmány leglényegesebb részét, bemutatva a bölcs és biblikus módját a kritikákra való válaszolásnak, az azokkal való megküzdésnek, amely krisztusi, amiben Isten megdicsőül. A harmadik részben gyakorlati példákat adunk az építő kritika gyakorlására a gyülekezetben. Ez azt taglalja, hogy hogyan mondhat kritikát egy lelkipásztor és hogyan tegye nyitottá a kritikák fogadására a gyülekezetet. A negyedik rész egy összefoglalás, amely egy teológiai látást mutat be a kritikával való megküzdésről az evangélium hirdetésének szolgálata folytán, amelyet egy függelék követ arról, hogyan készülhetsz fel még a szeminárium ideje alatt ezekre.
Ha nem vagy lelkipásztor és nem kaptál elhívást pásztori szolgálatra, ez a tanulmány akkor is a javadra válik, és hozzád is szól! Bár inkább az igehirdetőkre fókuszál, annak fő igazságai minden keresztyénre és minden hivatásra egyaránt alkalmazható. Egyikünk sem mentes attól, hogy kritizálják vagy, hogy kritizáljon. Bátorítunk arra, hogy olvasd el ezt a sorozatot!
Ahogyan a következő oldalakban világossá válik az, ahogyan a kritikákra reagálunk, ahogyan azokkal megküzdünk, vagy ahogyan másokat kritikával illetünk, nagymértékben szívkérdés. Sok fájdalmas leckét kell itt megtanulnunk, és ritkán sikerül ezeket könnyen vagy gyorsan megtanulni. Éppen ezért, azt tanácsoljuk, hogy ne csak átfusd ezt a könyvet egy óra alatt, hanem imádságos lelkülettel olvasd és tedd magadévá tartalmát.
Azért imádkozunk, hogy Isten használja ezt az ő megszentelő munkájában, és az Ő Szavának megszentelő ereje hassa át lelkedet és szolgálatod, képessé téve arra, hogy örömmel tarts ki a kritikák kohójában, és javadra válva ez, tisztán kerülj ki onnan. Csakúgy, mint minden más megpróbáltatás, a kritika sem lehet olyan súlyos, hogy Isten kegyelme nem tarthatna meg téged annak súlya alatt, és nem váltaná javadra a nyomorúságot.
I. RÉSZ: A KRITIKÁVAL VALÓ MEGKÜZDÉS BIBLIAI ALAPJAI
1. A KRITIKÁVAL VALÓ MEGKÜZDÉS ÓSZÖVETSÉGI ALAPJAI
A lelki hadviselés közepette, Isten embereinek gyakran mindenféle lelombozó kritika tüzének közepette kell előre haladniuk. Ez épp olyan igaz ma is, mint a régi időkben. Az igazságtalan kritika végigvonul, akár egy sötét árnyék a szövetségkötés történetén. Bár nem lehet egy összefüggő biblikus teológiát kikövetkeztetni ezekből, szeretnénk bemutatni a leg szembetűnőbb ószövetségi eseteket. Ezek tanulmányozása közben felfedezhetünk olyan elveket, melyek segítenek a kritikával való megküzdésben, és mindazokra vonatkoznak, akik a kereszt-hordozó Messiást akarják követni.
A BŰNESET ELŐTTI KRITIKA: ISTEN
Ki volt az első célpontja az igazságtalan kritizálásnak? A válasz bizony meglephet. Az első jellemet sértő verbális abúzusra az Éden kertjében került sor. Ennek a bántó, romboló kritikának a tárgya pedig Isten maga volt.
Isten hat nap alatt teremtette meg a világmindenséget, benne az emberrel, akinek alkotásával megkoronázta a teremtettséget. Ádámot Éden kertjébe helyezte, hogy annak gondját viselje, mint egy főpap és király egy személyben, nagylelkűen biztosítva az Ő képmására alkotott teremtménynek számtalan fát és gyümölcsöket melyeket fogyaszthatott ugyanakkor megparancsolta neki, hogy egyetlen fáról nem ehet (1. Mózes 2:15-17). Az élet szövetségének kötelékében Isten és ember tökéletes közösségben élt, melyet nem érintett a bűn vagy bizalmatlanság.
Ebbe a tökéletes, bűneset előtti boldogságba azonban betolakodott a kígyó. Ő volt az az eszköz, amely által a Sátán véghez akarta vinni bomlasztó tervét, hogy eltorzítsa Isten dicsőségét. Hogyan fogja ezt kivitelezni? Szavakkal – csalóka, megtévesztő, istentelen szavakkal. A fecsegés, amellyel elcsábította ős szüleinket a kritika volt; és bár az embernek mondta, igazából Istennek címezte azt. A kígyó kísértése egy Istenről állított hazugság formájában érkezett, amely egyaránt támadta Isten nagylelkűségét és személyének integritását.
Egy látszólag teljesen ártatlan kérdéssel kezdte “Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” (1.Mózes 3:1). Ez a kérdés minden volt csak nem ártatlan. Ezzel nem csak, hogy megkérdőjelezte Isten szavahihetőségét (“Csakugyan azt mondta Isten”), hanem torzította a tiltás jellegét is. Isten sohasem mondta ős szüleinknek, hogy egyetlen fáról sem ehetnek Édenben. Világosan elmondta nekik: “A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásnak fájáról, nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz.” (1. Mósez 2:16-17.). A kígyó kérdése úgy festi le Istent, mint aki zsugori és korlátozó.
A Sátán tehát egy halvány kritikával indított, amely alig volt észlelhető, azonban amikor Éva válasza erre rámutatott, ő folytatta a kétely magjainak elvetését Éva szívében és gondolataiban, hogy kétségbe vonja Isten szavát és jellemét, a szóbeli támadása Isten ellen tagadhatatlanul szembeötlő lett. Aztán azzal folytatta, hogy Isten hazudott: “Dehogy haltok meg!” (1.Mózes 3: 4). “A kígyó nyíltan csalással vádolja Istent”, ahogyan Kálvin ezt megfogalmazta, “mivel azt állítja, hogy mindaz, amit a halálról mondott hazugság és félrevezető”. A csaló pedig azzal magyarázta Istenről mondott hazugságát, hogy Ő nem akarja, hogy az ember vele egyenrangú legyen (1. Mózes 3:5). Ezzel tulajdonképpen azt mondta a Sátán, hogy “Istennek vannak hátsószándékai, ezért nem lehet megbízni a szavában. Az önzősége viszi rá, hogy hazudjon.” Isten szavahihetősége meg lett kérdőjelezve azáltal, hogy torzították a jellemképét. A háromszor szent Istent azzal rágalmazta, hogy korlátozó, irigy, szeretetlen és hazug.
Amikor hamis vádak miatt és jellemünkről torz képet mutató szavakat szenvedünk el, gyorsan vissza kellene gondolnunk erre a zord, kerti összeesküvésre, amikor a Teremtőnket kicsúfolta a kígyó. Egy dolog egy teremtménynek egy másik teremtménytől elszenvedni igazságtalan kritikát, azonban a sértegetés tetőfoka, hogy egy apró teremtmény szóban így kritizálja a mindenség Teremtőjét. Az első személy tehát, akit kritizáltak az az Egyetlen Személy volt, akiben egyáltalán nincs semmi kritizálni való, hibátlan. Még ha rágalmaznak is bennünket, általában akad egy hajszálnyi igazság abban, amit mondanak. Ez a hajszálnyi igazság ad a kritikának kapaszkodót. Azonban, Isten esetében nem így van: “Az Isten nem ember, hogy hazudjon” (4. Mózes 23:19). Ő “Világosság és nincsen benne semmi sötétség” (1. János 1:5). Isten jellemében nincs semmi, amit kritizálni lehetne. Az Éden kertjében a szóban való visszaélést láthatjuk, elegyítetlen igazságtalanságot Istennel szemben.
Az első feljegyzés tehát a bántó szavakról a szövetségkötés törtnetében az ember bukását eredményezte, amely minden romboló kritika forrása lett az elkövetkezőkben. Ahogyan az Ószövetséget olvassuk azt találjuk, hogy a történetet a kígyó csalása szennyezte be. Biztosak lehetünk abban, hogy ezt folytatni fogja amíg a harc a Sátán és a Megváltó között folytatódik (1. Mózes 3: 15). Ahogyan szembesülsz az igazságtalan kritikával a szolgálatod során, létfontosságú számodra, hogy megértsd, hogy szenvedésed nem egyedi tapasztalat, hanem része a nagy megváltás-történetnek, ahol a fő ellenség az ördög, a rágalmazó.
Ez az igazság vigasztaló, még ha nem is mindig könnyű ebbe kapaszkodni amikor kritikák érnek.
A FŐPAPOT ÉRŐ KRITIKÁK: MÓZES ÉS ÁRON
Az ősi kígyó alattomosan célzottan használja rágalmait Isten népének vezetői ellen. Kevés olyan vezető van az Ó Szövetségben, aki ezt olyan nagy intenzitással tapasztalta, mint Mózes. Szolgálatának első napjától számtalan bántó megjegyzést kapott saját népétől (1.Mózes 5:21). Alig egy hét telt el, a nagy Egyiptomból való szabadulás óta, azonban a nép máris az Istentől felkent vezető ellen támadt (1.Mózes 15:24; 16:2-3). A pusztában töltött negyven évnyi vándorlásra rányomta bélyegét a meg nem érdemelt, igazságtalan kritikák áradata, melyeket Mózes kapott, még a saját testvérei részéről is ezt kellett elszenvednie (4Mózes 12:1-3; 14:1-4).
A 4.Mózes 16-ban, négy embert ismerhetünk meg, egy Kórah nevű lévitát és három Rúben nemzetségéből valót: Dátánt, Abirámot és Ónt. Ezek az emberek a választott népből másokkal is szövetkeztek, Mózes és Áron vezetése ellen lázadtak (1.2 vers). Gyűlölettel és irigységgel telve szörnyű kritikákkal illették Isten szolgáit.
Először Kórah és követői Áront vádolták azt állították, hogy visszaélt tekintélyével és magát önkényesen a nép fölé emelte: “Elegünk van belőletek! Miért emelitek magatokat az Úr gyülekezete fölé?” (3. vers). Figyeld csak meg hogyan forgatják ki az igazságot azért, hogy Áron főpapi szolgálatát aláássák. Korah következtetése igaz, de a vádjai nem igazak. Izrael Isten szent népe volt (2.Mózes 19:6), amelyre az is utalt, hogy Isten megparancsolta, hogy készítsenek bolytokat a ruhájuk szegélyére, hogy emlékeztesse az őket az Úr parancsolataira és a szövetségre (4.Mózes 15:37-41). Ez a megkülönböztetés igaz, ugyanakkor abszurd, ahogyan kiforgatják, hogy negatív töltete legyen. A nép választott volta nem törölte el az Isten által adott törvényeket és parancsolatokat vagy a tekintélyi struktúrákat Isten népe között. Itt mégis egy egészen váratlan kritikát találunk egy alattomos és valótlan vádat Áron ellen. Az ilyen féle szóbeli bántalmazás általában tartalmaz valamennyi igazságot. Kiforgatható oly mértékben az ige, hogy úgy tűnhet, hogy Isten a kritikusok oldalán áll. Isten népének vezetőiként bölcsnek kell lennünk arra, hogy eldöntsük biblikus e valóban a kritika.
Mi vezethette Kórahot arra, hogy elfordítsa az igazságot és lelki vezetője ellen forduljon? Féltékeny volt Áron pozíciójára. Irónikus, hogy Kórah lévita volt, akinek volt egy nagy elhívása, és felelőssége, hogy Isten Sátorára gondot viseljen. A vele levő kétszázötven ember a gyülekezet vezetői voltak (4.Mózes 16:2). Ezek az emberek nem voltak “Beliál fiai” nem jöttek alacsony rangsorból. Nem a nép alja, a csőcselék lázad Isten ellen, hanem a gyülekezet vezetői, jegyzi meg Iain Duguid. Épp ez az amiért miután kiemelte a léviták elhívásának fontosságát és kiváltságát, Mózes megkérdezi, hogy “most még a papságot is kívánjátok?” (10. vers). Valóban a féltékenység halálos. (Énekek éneke 8:6).
Ekkor kezdetét vette az igazságtalan kritikák áradata. Dátán és Abirám, bár eltervezték Kóráhhal együtt, hogy nem szállnak szembe szemtől szembe Mózessel és Áronnal, a hátuk mögött szabadon kipletykálták vezetőiket, de a piszkos munkát, a szemtől szembe való beszélgetést Kóráhra hagyták. Tehát Mózes hivatta őket, de ők visszautasították, hogy megjelenjenek előtte (4.Mózes 16:12). Ezt úgy indokolták meg, hogy ez úttal Mózes került kritikáik célkeresztjébe. Gyilkossággal vádolták őt, azért, hogy kivezette őket Egyiptom földéről (amelyről a 14. versben úgy beszélnek, mint a tejjel és mézzel folyó föld), hogy aztán a pusztában leljék halálukat. Majd pedig miután ezt tette, csak azt akarta, hogy uralkodjék felettük (13. vers). Sőt nem tudta őket bevinni az ígéret földjére. Meggyőződésük, hogy még ha másokat be is csaphat ezzel, ők többet nem hisznek az üres ígéreteinek (14.vers).
Az volt a valóság, hogy ezek az izraelitáknak a pusztában kellett meghalniuk, nem léphettek be az ígéret földjére. Azonban, vizsgáljuk csak meg, ez Mózes hibája miatt következett be? Talán Mózes becsapta őket? Természetesen nem. A saját hitetlenségük miatt nem mehettek be Kanaán földjére (Zsoltárok 95:7-11; Zsidók 4:1-11). Ahelyett, hogy magukra ismerve megbánták volna a bűneiket, a vezetőikre mutogatnak “Ez a Mózes egy csaló, hatalomvágyó gyilkos” - mondogatták, mert ezt feltételezték. Micsoda rettenetes becsapás, félrevezetés ez!
Megtanulhatjuk ebből, hogy a romboló kritika hátterében bűnös motivációk húzódnak. Ilyen gyűlöletes beszéd lángjait az irigy hataloméhség és pozícióvágy éltetik (Kórah) vagy az arra tett próbálkozás, hogy valaki a rossz lelkiismeretét úgy próbálja nyugtatni, hogy a bűnt a másikra keni (Dathan és Abiram), de olyan nincs, hogy csak úgy minden forrás nélkül, a semmiből jöjjön elő. A vezetőknek felkészültnek kell lenniük arra, hogy a szív szándékait megértsék, ahogyan Mózes is tette, hogy ellenfelei megértsék, hogy ők maguk is félrevezetettek és a Kígyó oldalára állnak ezzel, Isten ellen (4.Mózes 16:11).
Mielőtt még válaszolt volna a kritikusainak, nagyon figyelemre és tiszteletre méltó, hogy Mózes mindkét esetben először Istenhez ment. Kórah első fellépése után, Mózes “arcra borult” (4. vers), amely arra utal, hogy alázatban alárendeli magát Istennek és Istentől függ. Aztán újra Dátán és Abirám kegyetlen vádaskodása után, Mózes igaz felháborodásában az Úrhoz fordult (15. Vers). Ő Isten kezébe tette az ügyét, Isten segítségét és bölcsességét kereste, és csak ezután fordult oda kritikusaihoz és szólt hozzájuk. Az ő imádságos bánkódása, az Úr iránti nyilvánvaló imádata és félelme példa értékűek mindazok számára, akik Isten népének vezetői. Az ilyen helyzetekben gyorsnak kell lennünk az Istenhez való odafordulásra, a buzgó imádságra és lassúak kell legyünk a kritikusoknak való válaszadásban.
Isten helyreállította szolgáit panaszukra adott válaszaként. Az Ő ítélete volt, hogy a föld elnyelte Kóráhot, Dátánt és Abirámot egész háznépükkel együtt (32. vers), sőt tűz emésztette meg mind a kétszázötven vezetőt, akik csatlakoztak hozzájuk (35. vers). Azt hihetnénk, hogy egy ilyen pusztító ítélet végérvényesen eltörölné Izraelben a vezetőik iránti romboló kritikát, de sajnos nem értették meg az üzenetet. Sőt, a következő nap az egész nép Mózes és Áron ellen zúgolódott és tömeggyilkossággal vádolták őket: “Ti öltétek meg az Úr népét” (17:6.vers). Ez ismét ítéletre vezetett, azonban fontos megfigyelni, megragadó, hogy Mózes és Áron járt közben a népért, megmentve az egész gyülekezetet Isten haragjától (17:7-15). Ebben a tettükben megmutatkozott üldözőik iránti szeretetük és alázatuk. Ha azt szeretnénk, hogy Istennek dicsőséget szerezzünk, amikor szóban bántalmaznak bennünket, nekünk is így kell eljárnunk.
POLITIKAI KRITICIZMUS: DÁVID
Dávid is Isten népének felkent vezetője volt, aki szintén nem volt kivétel az ősi Kígyó vádjaitól és kísértéseitől. Dávid életének egyik legsötétebb időszaka fiának, Absolonnak, a lázadása volt, ami abban nyilvánult meg, hogy fia megpróbálta megölni Dávidot és így megkaparintani a trónt. Amikor Absolon lázadásának híre eljutott Jeruzsálembe, Dávid és alattvalói, követői nagy szomorúsággal elhagyták a várost (2. Sámuel 15). Ennek a bukásnak része volt a megaláztatás, hogy saját bűnei miatt érte ez a veszedelem (2. Sámuel 12:10).
Sőt, a helyzet súlyosságát fokozta az is, hogy Dávid bizalmasa, Simí előállt és Dávid ellen szólt, kirobbant belőle a keserűség, mint egy vulkán: szavakkal és kövekkel dobálva a menekülőket, még akkor is, ha látszólag biztonságos távolságban voltak tőle (2. Sámuel 16:5-13). Azzal rágalmazta Dávidot, hogy “vérengző ember” (aki felelős vérontásokért) és gyengének és elvetemültnek nevezte őt. Ezt mondta: “Megrontja rajtad az Úr Saul házának minden kiontott vérét, aki helyett te király lettél, és odaadta az Úr a királyságot fiadnak, Absolonnak. Most te kerültél bajba, mert vérengző ember vagy!” (2. Sámuel 16:7-8). Simí kritikái nem voltak igazak, hiszen olyasmivel vádolta Dávidot, amelyet ő nem tett. Saul, Isbóset és Abner mind kerültek olyan helyzetbe, amikor Dávid bosszút állhatott volna, azonban Dávid sohasem ártott nekik.
Az ilyen alaptalan vádak, gyakran jó talajt szolgáltatnak a keserű önigazoláshoz. Amikor bántó szavaktól és hamis vádaktól szenvedünk sokkal könnyebben feltör belőlünk a harag. Magunkban megkeseredve, könnyen agresszíven, sértően válaszolhatunk azoknak, akik bántalmaznak, sértegetnek bennünket. Például, Dávid szolgája, Abisai, Simí bántalmazására és inzultusaira bántalmazással felel (“döglött kutya” 9. vers), azt ajánlva Dávidnak, hogy ő lefejezné a rágalmazót – és nem lett volna meglepő, ha Dávid megengedte volna. A király ilyen döntését igazolta volna a törvény “Ne…emeld fel a szavad a néped vezetője ellen.” (2. Mózes 22:28). Mégis, Dávid, nem a megtorlást választotta, mert minden személyi elégtételnél nagyobb elégedettség volt a számára az a meggyőződés, hogy Isten az Ő szuverén kegyelméből és féltő szeretetéből engedte ezt megtörténni.
Először Dávid megemlékezett Isten mindenhatóságáról, amikor ezt mondta “Mert, ha ócsárol, és ha az Úr mondta neki, hogy ócsárolja Dávidot, akkor ki mondhatná neki: Miért tetted ezt?” (2. Sámuel 16:10). Nem egyszer, hanem kétszer is mondta ezt Dávid “Hagyjátok, hadd ócsároljon, hiszen az Úr parancsolta neki.” (11. vers). Dávid nem arra célzott, hogy Isten személyesen beszélt Simível és azt parancsolta neki, hogy hamisan vádolja Dávidot, hanem elismerte, hogy Isten engedélyével érkezik minden, még az ellenségeitől jövő bántalmazó szavak is. Isten engedte ezt meg, Tőle jövő fenyítés volt, azonban a bűn Simín át a Sátántól érkezett. Bár Simínek nem lett volna szabad így kezelni Dávidot, Istennek joga volt ezt a próbát megengedni Dávid életében, és Dávid meghajolt Isten szuverenitása előtt, mikor elismerte, hogy ez a kritika Isten engedélyével érkezett, és ezzel Isten döntését igaznak és jogosnak fogadta el, és az Úrba kapaszkodott. Milyen sok alkalommal, amikor hamis vádak érnek, nem vagyunk képesek meghajolni Isten szuverenitása előtt – épp, amikor a legtöbbet kellett volna tennünk! Minden bizonnyal ez az a kudarc, amely legtöbbször kerget nyugtalanságba, szorongásba és mélységes szomorúságba. Nem csoda, hogy Luther Márton, akit gyakran minden irányból ért kritika, hagyni, hogy Isten Isten legyen többet jelent, mint az igaz vallások fele!
Másodsorban, Dávid alázattal válaszol, mert Istenre mindent tudó kegyelmére és igazságszolgáltatására bízta magát: “Bárcsak rám tekintene nyomorúságomban az Úr és javamra fordítaná, hogy most ócsárolnak engem.” (2. Sámuel 16:12). Isten megígérte, hogy atyai szeretettel bánik Dáviddal és az ő leszármazottaival (2. Sámuel 7:14-15), Dávid pedig az Atya jóságában bízva gyermeki bizalommal vetette alá magát az atyai fenyítésnek. Isten szava volt, ami meghatározta Dávid válaszát, nem Simeí szavai. William Blaikie ezt mondta “Jobb volt elviselni a rosszat, és Isten kezére bízni az igazságszolgáltatást, mert Isten gyűlöli az igazságtalan bánásmódot, és amikor szolgái részesülnek ebben, Ő tudni fog róla, felügyeli a történteket és jóváteszi a megfelelő időben, az Ő idejében az Ő akarata szerint”.
Ez a két elv hatalmas eszköz abban, hogy képesek legyünk oly módon válaszolni a kritikákra, amely igazi nagyságot, valódi hasonlóságot tükröz Jézus alázatával. Megtanulhatunk túllátni a bántalmazó embereken és felismerhetjük Isten mindeneket mindenható kezét és Isten szívét, Aki mindent az övéi javára fordít. Nem könnyű ezt tenni, amikor a gonosz szó-kövekkel dobál, azonban Isten ígérete a számunkra az, hogy minden körülményben erőt ad nekünk, hogy istenfélők maradhassunk, akarata szerint cselekedjünk.
Miután győztesen visszatért Jeruzsálembe, nem akart bosszút állni Simín. Visszautasítva a bosszú gondolatát Séruja vérszomjas fiait (Abisai, Joáb és Asáel) az ő “ellenfeleit” kijelentette, hogy azok, akik megtorolják a bántalmazást akár szóban vagy tettben, éppen olyan ellenségek a számára, mint Simí.
Az igazi próbája a kritikára adott válaszunknak az, hogy hogyan kezeljük ellenségeinket, amikor változik az állás – amikor már nincs hatalmuk felettünk, de nekünk van felettük (Zsoltárok 141:5-6). Kegyelmet és irgalmat tanúsítunk irántuk akkor? Vagy megpróbálunk azokkal a szóbeli csapásokkal fizetni, mint amilyenekkel ők fizettek nekünk? Egészen más az alázat próbáján úgy átmenni, hogy nem áll hatalmadban, hogy visszaüss, egészen más a nagylelkűség próbáján átesni, amikor az ellenséged elrejtőzik, meghúzza magát előtted. Ha arra használjuk a hatalmunkat, hogy bosszút álljunk önmagunkért, akkor igazából megszégyenülünk.
Ne kelljen az ellenségeidnek bujdosni előled, amikor bevallják hibáikat. Azzal a lelkülettel fogadd őket, mint ahogyan mennyei Atyád is fogad téged, amikor megvallod neki bűneidet, Krisztusban – azonnal, szabadon, és Ő teljes bocsánatot ad (Zsoltárok 35:5)! Az alázat kész megbocsájtani a kritikusoknak, amikor megalázkodunk megemlékezünk arról, hogy magunk is bűnösök vagyunk.
Az alázat azonban, nem azt jelenti, hogy nézelődve állsz és hagyod, hogy a gonoszok irányítsanak, sokkal inkább azt a meggyőződést jelenti, hogy bár bár a gonoszok összeesküdtek az igazak ellen, és rájuk fenik a fogukat, az Úr látja és kineveti őket, mert látja, hogy eljön az ő idejük is (Zsoltárok 37:12-13).
FOGSÁG UTÁNI KRITIKA: NEHÉMIÁS
Áron, Mózes és Dávid olyanoktól kaptak igazságtalan kritikát, akik a választott néphez tartoztak, azonban sokszor világiak szidalmazzák Isten felkentjeit. Most Isten népének a fogság utáni egyik nagy vezetőjének a példáját vizsgáljuk meg, a Nehémiásét. Nehémiás az imádkozás és vezetés különleges kombinációját alkalmazta, amikor mozgósította a fogságból hazatért népet, hogy megépítsék a várfalat (Nehémiás 1-2), ami stratégiai fontosságú volt Isten népének biztonsága, tisztessége és jóléte szempontjából. Jeruzsálem lakosai nagy egységben válaszoltak Nehémiás felhívására, minden család a saját felelősségének tekintette a fal egy részének építését. Előrehaladásuknak azonban nem örültek a samáriabeliek. (akik Izrael Istenét imádták), és a körülöttük élő pogányok. (Nehemiás 3).
Szamballat, Samária horóni származású kormányzója, bosszankodott a hírek hallatán és gúnyolódni kezdett “Mit csinálnak ezek a nyomorult judaiak? Hát megengedik ezt nekik? Talán már áldozni is akarnak, mert még ma befejezik? Életre kelthetik-e ezt a három követ, amely porrá égett?” (Nehémiás 3:34). Tóbiás, az ammonita csatlakozott a gúnyolódáshoz és ezt mondta: “Csak hadd építsenek, hiszen, ha ráugrik egy róka, az is ledönti azt a kőfalat!” (Nehémiás 3:35). Itt annak lehetünk tanúi, hogy az ellenség fegyvere az, hogy nevetség tárgyává tegyen, ennek a fegyvernek a használatához nem szükségesek tények, még csak érvek sem. Mégis a kigúnyolás hatékony, mert azt a rejtett bizonytalanságot vagy gyengeséget célozza meg, amely mindenkiben megtalálható.
Figyeljük meg, hogy ez a kritika a munkát minden oldalról támadja:
- a munkások hozzá nem értése (nyomorultak)
- lelki és fizikai céljaik elérésének lehetetlensége (erőd, áldozat)
- az idő szorítása (egy nap alatt)
- a forrásaik korlátozottsága (elégett kövek)
- a munkájuk minősége (a róka is ledönti)
Szamballat és Tóbiás gyakorlatilag semmi jót nem tudott mondani, az egész terv egyetlen nagy kudarc volt. Talán te is találkoztál már ilyen kétségbeejtő kritikával: nem egy építő célú felmérés az erősségekről és gyengeségekről, hanem egy olyan a terv egészére mért támadás, amely szerint butaság még csak megpróbálni is. Ez a Sátán egyik legfontosabb taktikája Isten népe ellen. Gerald Bilkes ezt írja: “Minthogy nyílt lapokkal mérjen ránk támadást, amelyet valószínű sokkal könnyebben felismernénk, a Sátán pszichológiailag, lelkileg próbál megfélemlíteni bennünket. Ez a fegyver gyakran hatásosan megbénítja, cselekvésképtelenné teszi a hívőket.”
Az egészben az az irónikus, hogy ezt a szörnyű kritikát a fal építésének sikeres volta provokálta ki (Nehémiás 3:33). James Bois tanácsa szerint “Az első dolog, amit tudnunk kell az, hogy ha valami érdemes dolgot teszünk és ellenszegülésbe ütközünk, azért van, mert elértünk valamit.” A Sátán ritkán támadja a lelki kudarcainkat – nincsen arra szüksége.
A szöveg nem jegyez fel egyetlen direkt választ sem Nehémiás részéről. Ő már megválaszolta azokat szorgalmával, és odaszánásával a szükséges vezetői lépéseket megtéve az építés kérdésében. Úgy érezte csak fecsérelné a szavakat ilyen büszke szívű emberek kritikájára válaszolva. Mégis, Istennek mindent elmondott, Istenhez kiáltott “Halld meg Istenünk, hogy csúfolnak minket! Fordítsd vissza fejükre gyalázkodásukat! Legyenek prédává száműzetésük földjén. Ne nézd el bűnüket, és ne töröld el vétküket, mert Téged bosszantottak, amikor az építőket gúnyolták.” (Nehémiás 3:36-37). Nehémiás imádkozott a hűséges, szövetségét megtartó Istenhez, hogy állítsa helyre az Ő népét, és büntesse meg a gonosz ellenszegülőket. “Mi azonban építettük tovább a várfalat…mert a nép nagy kedvvel dolgozott” (Nehémiás 3:38).
Vannak olyan helyzetek, amikor csak időfecsérlés magad védeni más emberek előtt. A legjobb védelmi technika, hogy Istenre apellálj, hívd őt segítségül és folytasd a munkát. Ha az embereknek őszinte és fontos kérdéseik vannak egy projekttel kapcsolatban, akkor mindig őszintén és udvariasan válaszolj, de ha csak kötekedni és bántani akarnak, ne hagyd, hogy lelassítsanak. Ne engedd, hogy eltereljék a célról a figyelmed. tekints az Úrra, tartsd rajta a tekinteted és dolgozz szorgosan az Ő munkájában.
Szamballat szóbeli bántalmazása nem merült ki ennyiben, többször is megpróbálta elcsalni Nehémiást a munkájától, hogy kárt tegyen benne, megölje, azonban Nehémiás bölcsen mindössze annyit felelt, hogy túl elfoglalt ahhoz, hogy elmenjen. (Nehémiás 6:1-4). Végül Szamballat egy nyílt levelet küldött Nehémiásnak, melyben azzal vádolta őt, hogy lázadást szít a zsidók között a perzsa uralom ellen, és magát a királyukká tette (Nehémiás 6:5-7). Ez a rosszindulatú, romboló kritikusok tipikus húzása: ha becsődöl a projektről mondott kritika és nem állítja le a folyamatot, akkor személyes támadást mérnek a vezetőjére, ebben az esetben veszélyes politikai stratégia bevonásával. Ezek a vádak meg nem nevezett forrásra hivatkoztak és teljességgel hamisak voltak.
Hogyan válaszolt Nehémiás? Tagadta a vádakat (8.vers), de elismerte, hogy a vádak félelmet ébresztettek benne, ezért még inkább imádkozni kezdett. “Azért Te erősíts engem” (9. vers). Amikor a személyes támadások megbénító szorongáshoz vezetnek, bölcs dolog még több kegyelemért imádkozni, hogy előre juthass, és hűséges lehess. Micsoda forrásokra találhatunk az imádkozás által!
Az lett az eredmény, hogy a fal mindössze 52 nap alatt felépült, Izrael ellenségei csalódottak és immár legyőzöttek voltak, és nyilvánosan dicsőítették Istent, mint az Egyetlen, Aki mindezt tette (15.-16. vers). Ami ezután következett nem más volt, mint biblikus reformáció, amikor megújították a szövetséget, és az igazi imádat helyreállítása Isten népe között.
A heves kritikák közepette megerősít bennünket, ha arra gondolunk mi minden történik, ha nem fáradunk bele abba, hogy jót tegyünk, akkor megfelelő időben arathatunk majd (Galata 6:9). Talán úgy érezzük, hogy az utunk egy tövis erdőn vezet át, de a sok sebünkkel és nehéz munkával ösvényt hagyunk magunk mögött mások számára. Ki tudja, talán Isten használni tudja majd azt az ösvényt a jövőben? Ő minden fáradalmunkat felülmúlva cselekedhet (Efézus 3:20). Krisztus sohasem tétlen, de szolgáiban és szolgái által munkálkodik a világ végezetéig (Máté ev. 28:20). Légy kitartó a munkában, reménykedj az Úrban, és – mint Mózes, Dávid vagy Nehémiás – meglátod majd, hogy Isten javadra vált mindent.
TARTALOM |
|
Joel R. Beeke & Nick Thompson: Pastors and Their Critics:
A Guide to Coping with Criticizm in the Ministry
- munkája nyomán, fordította: Kelemen Krisztina
