Krisztus előtt 587-ben 2 és fél év gyötrelmes ostrom után, a nagy pogány király, Nebukadaneccar végül bevette Jeruzsálem falait. Az ostrom évei alatt Babilon folytó szorítása nehezedett Jeruzsálemre, a kétségbeesés és az éhezés tébolya elképzelhetetlen méreteket öltött, olyannyira, hogy a város lakói a kannibalizmusig süllyedt.
Most azonban, az idegen katonaság teljes dühével csapott le, a szent város nagyrészét lerombolva, amely egykor „a tökéletes szépségű Sion” (Zsolt-rok 52:2), és „az egész föld örömére” (Zsoltárok 48:3) volt; lelki szívébe lándzsát döfve azzal, hogy lerombolták a nagy templomot, amelyet Salamon építtetett közel négyszáz évvel azelőtt (Jeremiás 52:4-14). A hódítás hatása még mindig érezhető a hagyományőrző zsidók körében, akik évente böjttel és sírással emlékeznek Av hónap 9.-én.
A Bibliában fennmaradtak egy olyan szent ihletett írásai, aki túlélte a mészárlást. Mi úgy ismerjük, mint Jeremiás siralmainak könyve, amely öt szépen megalkotott, őszinte, sirató költemény, amelyben a költő Izrael nemzetének siratóénekét mondja el, az egész nép fájdalmának adva hangot.
Ő versbe szedi mindazoknak a kétségbeesett, lelkileg kilátástalan, érzelmileg és lelkileg kimerült embereknek a fájdalmát, akik Izrael ószövetségi történelmének legtragikusabb, legsötétebb óráiban éltek, és haltak meg; amikor Isten ítéletében saját népe „ellenségévé lett” (Jer.sir. 2:5). A legszomorúbb könyv ez az egész Szentírásban. Épp ezért is érdekes, hogy ennek a szomorú könyvnek a közepén ott van, az egyik legközismertebb vallomása Isten szeretetének, kegyelmének és hűségének:
„Szeret az Úr, azért nincs még végünk,
mert nem fogyott el irgalma:
minden reggel megújul.
Nagy a Te hűséged”
(Jeremiás siralmai 3:22-23).
Sötétségbe borítva
Ahhoz, hogy valóban értékelni tudjuk ezt a szép vallomást, szükséges emlékeznünk arra a sokkra, amelyet az író és népe átélt.
Látták szeretett Jeruzsálemük falait, erősségeit és palotáit – azokat az építményeket, amelyek századokon át Isten erejének és népe számára adott védelmének (Zsoltár 48:12-14) szimbólumai voltak – darabokra törni, ahogyan rommá tette az ellenség (Jer.sir. 2:5; 8:9). Látták, ahogyan megölik a papokat a templomban és ahogyan a templomot földig rombolják (Jer.sir. 2:6-7; 20). Látták ahogyan csecsemők halnak éhen anyjuk karjaiban (Jer.sir. 2:11-12); szülőket, akik megették gyermekeik tetemét (Jer.sir. 4:10); látták, hogy fiatal nőket brutálisan meggyaláznak és egykor szabad férfiakat megalázva rabszolgává tesznek őket (Jer.sir. 5:11-13). Látták fiatalok és idősek, szegények és gazdagok testét az utcán feküdni, ahol lemészárolták őket (Jer.sir. 2:21; 4:7-8). És tudták, hogy Isten tette ezt „Véghezvitte az Úr, amit eltervezett és valóra váltotta, amit megmondott, amit régóta elrendelt…” (Jer.sir. 2:17). Miután Isten évszázadokon át prófétái által figyelmeztette kemény nyakú, engedetlen népét (Ézsaiás 1:7-9; Ámós 2:4-5), végül elhozta Izraelre azokat a rettenetes csapásokat, amelyeket Mózes leírt a szövetségkötéskor az 5. Mózes 28:47-57.-ben.
Isten szuverenitását látjuk ezek felett az emberi kínok felett, amikor ezt írja:
„Sötétben űzött, hajtott, ahol nincs világosság. Bizony ellenem fordítja kezét újra meg újra, egész nap. Elsorvasztotta húsom és bőröm, összetörte csontjaimat. Falat húzott körém, méreggel és fáradsággal kerített be engem. Vaksötétbe helyezett engem, mint a régen meghaltakat. Falat emelt körém, nem juthatok ki, súlyos bilincsbe vert. Ha segítségért kiáltok is elzárkózik imádságom elől. Faragott kövekkel zárta el utamat, járhatatlanná tette ösvényemet.” (Jer. sir. 3:2-9)
„Elvette békességemet, elfeledtem, mi a jólét. Már azt gondoltam: nem lehet reménykednem és bizakodnom az Úrban!” (Jer. sir. 3:17-18).
Nehezen tudjuk felfogni, milyen lehetett ez a sűrű sötétség és szenvedés: Istentől sanyargatva, emberektől megtizedelve, egyedül, fény nélkül, békesség nélkül, örömtelenül és reménység nélkül. De aztán…
Fény ragyogja be a kétségbeesés sötétjét
Hirtelen, az egyik legváratlanabb, legmegrázóbb fordulatához érkezünk az egész Szentírásnak – egy halott feltámadásához is hasonlíthatnánk vagy a haldokló feléledéséhez (Jer. sir. 3:6).
„A pusztításnak, halálnak és kétségbeesésnek ebbe a sötétségébe ragyog be a fény és ebben a fényben újjáéled a remény.”
A város és a nemzet vagy akár az író szörnyű körülményeiben nincs semmi, ami reménységre adna okot. Minden arra utal, hogy minden veszve van. Isten az Ő igazságának jogos haragjában, egy idegen szuperhatalmat felhasználva feláldozta „elsőszülött fiát.” (2. Mózes 4:22). A sír gyakorlatilag le lett pecsételve. Mindaz, amit tehetnek nem más, mint sírhatnak a sír mellett, vagy elrejtőzhetnek a gyilkosok elől.
Aztán a pusztításnak, halálnak és kétségbeesésnek ebbe a sötétségébe, beragyog a fény, és ebben a fényben újjáéled a remény. Hirtelen a síró próféta ebbe a gyönyörű szeretetteljes vallomásba kezd:
„Mert nem vet el örökre az Úr, még ha megszomorít is irgalmaz, mert nagyon szeret.” (Jer. sir. 3:31-32).
Mi éleszti fel az író halott reménységét? A válasz nem az, hogy mi, hanem az, hogy Ki, a szuverén Isten, aki adta a sötétséget és nyomorúságot.
Erre emlékezem
Tulajdonképpen, a reménységét a szuverén Isten szava adta vissza, amelyet a szívébe rejtett (Zsoltár 119:11), és sok igét őrzött a szívében. Olvasd csak figyelmesen a Siralmak könyvét, és sok utalást találsz a törvény, a próféták vagy a zsoltárok könyvében leírtakra, különösen sok Zsoltár idézet van. Olvasd el a 103. Zsoltár igéit, és figyeld meg, hogyan visszhangzik ez a Siralmak igéiben:
„Áldjad lelkem az Urat, és egész bensőm az Ő szent nevét! Áldjad lelkem az Urat és ne feledd el mennyi jót tett veled! Ő megbocsájtja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg.” (Zsoltárok 103:1-4)
„Irgalmas és kegyelmes az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy. Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké. Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk. Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket. Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz.” (Zsoltárok 103: 8-13)
„De az Úr szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, és igazsága még az unokáikkal is.” (Zsoltárok 103:17)
Isten igéje újjáéleszti ennek a gyászoló írónak a reménységét. Az Igére emlékezik ebben a sötét, kétségbeejtő pillanatban. Megemlékezik Isten ígéreteiről, hogy nem fogyatkozik el szeretete és kegyelme az Őt félők iránt. Arról is megemlékezik, hogy Isten nagy hűsége elszakaszthatatlan az Ő kifogyhatatlan szeretetétől. (Zsoltárok 57:10)
A szerző számára (és mindazon szentek számára, akik nevében szól), az ilyen igerészek mécsessé lesznek az úton, ösvényük világosságává (Zsoltárok 119:105). Épp itt, a legsötétebb veremben, épp most, amikor minden veszni látszik, ahogyan ő és nemzete elszenvedi a bűn szörnyű következményeit, Isten világosságában világosságra talál. (Zsoltárok 36:9). Ez a világosság pedig újra éleszti benne a reményt.
A sötétség nem győzhet a világosság felett
Az összetört szerző a gyász közepette feljegyzi reménységét is, ezzel emlékeztet bennünket Isten hatalmára, hogy a legváratlanabb pillanatban felélesztheti halott reménységünk. Istennek Izrael felett gyakorolt igazságos ítéletének rettenetes körülményei arra emlékeztetnek, hogy sohasem lehetünk olyan mélyen, hogy sohasem élhetünk át olyan nagy tragédiát, hogy Isten ne tudna egyetlen szavával világosságot támasztani ösvényünkre, amelynek reménysége legyőzi a sötétséget.
„Jézus ismeri a fájdalmat és pusztítást, és mindazt a keserű sötétséget, amelyet bensőnkben tapasztalunk.”
Kételkedem abban, hogy a Siralmak szerzője tudatában volt annak, hogy ezek a szavak – a „fájdalmak férfiára” (Ézsaiás 53:3) mutatva, mennyire elevenen idézik Kriszus képét. Jézus ismeri a fájdalmat és pusztítást, és mindazt a keserű sötétséget, amelyet bensőnkben tapasztalunk. (János ev.1:5).
Éppen ezért, amikor a legreménytelenebb veremben vagyunk, amikor „a lelkünk nem talál békességet”, amikor „elfelejtettük, mi az öröm”, amikor úgy érezzük, hogy a kitartásunk odavan és odavan az Úrba vetett reménységünk (Jer.sir. 3:17-18), Jézus az Ő Lelke által, újjáéleszti a reménységünk azzal, hogy segít emlékezni Isten „élő és ható” igéjére (Zsidók 4:12). Amikor az Ő fényessége beragyogja az éjszakánkat, a sötétség nem arathat győzelmet felette (János ev. 1:5).
Desiring God, Jon Bloom
Forrás © | Fordította: Kelemen Krisztina
