TARTALOM

Amikor a kritika tárgyára gondolunk, fennáll a kísértés, hogy kizárólag személyes értelemben, önmagunkra vonatkoztatva gondolkodjunk. Hogyan fogadom a kritikát? Hogyan gyakorlom a kritikát? Ezek azok a fontos kérdések, amelyeknek mindeddig figyelmet szenteltünk. Azonban a biblikus egyháztan az együtt és közös létezésre fekteti a hangsúlyt. Egyetlen keresztény sem lehet egy különálló sziget. Mindnyájan egy test tagjai vagyunk, amelynek feje Krisztus. Ez arra késztet, hogy megkérdezzük, hogyan kell a gyülekezetnek viszonyulnia a kritikához?

Két, egyformán veszélyes véglet létezik, melybe a helyi gyülekezetek eshetnek a kritikához való viszonyulás terén. Az első az a féle kritikai kultúra, amelyben mindenkire gyanakvással tekintenek. Az önigazult kritika meghatározó jellemvonása lesz a gyülekezetnek.  A második, teljesen kritika mentes kultúra, ahol senki sem mer kérdezni vagy egyetlen kritikus szót is szólni, főleg a vezetők felé. Ez nem azt jelenti, hogy az emberek nem kritikusak, igenis azok. Mindössze nem tudják foganatosítani negatív ítéletüket, biblikusan a gyülekezet felé (lásd Máté ev. 18:15-17).

Valószínű, hogy a gyülekezeted valahol e között a két véglet között van, azonban akkor is meg van a veszélye, hogy egyik vagy másik hibába essen. Az egészséges gyülekezeti kultúrában a verbális kritika nem dominál ugyanakkor jelen van. Garrett Kell jól összegzi ezt: “Nem szeretnénk olyan kritikai közeget létrehozni, ahol folyamatosan szemmel tartják egymást hátha találhatnak valami hibát a másikban. Sokkal inkább szeretnénk látni ahogyan a gyülekezeti tagok mély szeretettel és egymás iránti őszinte odafigyeléssel és aggodalommal készek mély, fájdalmas, kegyelemmel teljes, segítőkész, jellem formáló beszélgetéseket folytatni Isten dicsőségére.” Hát nem lenne ennek a szeretetteljes kritikának a művelése szép cél a gyülekezeted számára? Amikor a gyülekezet helyesen viszonyul a kritikához, nagy dicsőséget ad Istennek és javára válik az embereknek. Ebben a fejezetben azt vizsgáljuk meg, hogyan tudnánk ezt gyakorlatba ültetni a közösségben.

HIRDESD KRISZTUST

Az egészséges gyülekezet az, amelyik az evangélium által formálható. Semmi sem teszi őket képessé a kritika szeretettel való gyakorlására, mint a szíveket formáló önvizsgálatra késztető tanítása az evangéliumnak. Ez a mi nagy feladatunk és kiváltságunk lelkipásztorként – hogy Krisztust hirdessük. Ahogyan ezt tesszük, akár észrevesszük, akár nem, a kritika helyes gyakorlását is tanítjuk.

Mi az, ami egyaránt táplálja a túlságosan kritizáló lelkületet és a kritikától való tartózkodást?  A túlzó önértékelés. Amikor valaki szükségtelenül mond kritikát, azért teszi, hogy jobban érezze önmagát, jobb legyen a saját magáról alkotott képe. Az emberek menekülnek a kritikától vagy épp túlzásba viszik ugyanabból az okból, hogy védjék és népszerűsítsék az énjüket. Mindannyiunkban ott van egy velünk született rátartiság, amely az építő kritika gyakorlásának épp úgy ellensége, mint a fogadásának.

A keresztnél mégis minden önelégültség megtörik, amikor szemtől szembe kerül bűnei aljas voltával. A bűn a legmagasabb szintű lázadás, lázadás a mindeneket kézben tartó és irányító Teremtő ellen. Míg a törvény nagy hasznunkra van azzal, hogy rámutat bűneinkre, tulajdonképpen ez az evangélium, amely felhívja a figyelmünket arra, hogy bűneink első sorban Isten ellen irányulnak. David Wells ezt írja: “A biblikus evangélium elismeri, hogy az én célt tévesztett, kificamodott, nem tud jól kapcsolódni Istenhez és másokhoz, hogy tele van csaló racionalizálással, hogy törvényen kívüli, lázadó, sőt, aki élni akar igazán, annak előbb meg kell halnia önmaga számára.” Az evangélium hamartiológiája alapjaiban rázza meg a felmagasztalt énképet nem csak a gyülekezeti tagokban, hanem bennünk is.

Ki tudna úgy tekinteni Isten Fiára, ahogyan elmerül Isten ítéletének habjaiban, teljesen elhagyatottan az Atyától, hogy nem gondolna bele ebbe? Alfred Poilier, kiváló művében, melynek címe “Kereszt és kriticizmus” így magyarázza: “Bűneimre válaszként, a kereszt sokkal intenzívebben, mélyebben, áthatóbban és jogosan kritizált, mint ahogyan azt bárki más valaha tehetné.” Krisztusnak, mint megfeszítettnek a hirdetését hallgatni épp olyan, mint a legáthatóbb és mélybevágóbb kritikát hallani önmagunkról. A kereszt fényénél tanuljuk meg azt a fájdalmas ám felszabadító igazságot, hogy mindig rosszabbak vagyunk annál, amilyennek a legellenségesebb kritikusunk lefest bennünket. Nem lehet rólunk túl sötét képet festeni.

Az a lélegzetelállító valóság, hogy a kereszten Krisztus elhordozta azt az ítéletet, azt a büntetést, amelyet a mi a lázadásunkért érdemeltünk. Ő benne Isten úgy lát bennünket, mint akiken nincs a bűnnek egyetlen kis foltja sem. Benne és általa igazulunk meg! Ha a gyülekezetünk valóban megérti ezt, akkor így nyilatkoznának: “Ha Isten megigazít engem, elfogad engem, és soha nem fog elhagyni engem, akkor miért ne érezhetném magam biztonságban, miért kellene félnem a kritikától?” Ilyen a gyakorlatias értelmezése az evangéliumnak.  Minél inkább áthatja a gyülekezetet a kegyelemteljes elfogadás, hogy Isten gyermekévé fogadott, és a Jézus Krisztusba vetett rendíthetetlen bizonyosság, annál kevésbé félnek majd a megvető tekintetektől, és annál kevésbé lesznek gyorsak mások túlzott kritizálására.

Ez az a féle kritika gyakorlat, amelyre a gyülekezeteinknek szüksége van – olyan, amelyet a kereszt messze beragyog és férfiak, nők, fiúk és lányok elmondhatják, hogy Krisztussal együtt megfeszíttettek. Az evangélium ismerete sokkal jobban megaláz, mint a legszúrósabb emberi kritika, ugyanakkor, Isten kegyelmébe emel, így a felebarátunk negatív megjegyzései többé nem ejthetnek bennünket kétségbe.

SZÜNTELEN IMÁDKOZZ

Az Új Szövetség minden részén hangsúlyozza az igehirdetés fontosságát. Nincs olyan eszköz, melyet Isten inkább használna arra, hogy Krisztus képe élessé váljon népe szeme előtt, mint a Szentírás hirdetése. Azonban a hűséges igehirdetés mindig együtt jár a buzgó imádkozással. Ian Hamilton szerint a titkos kamra az a hely, “ahol leginkább megnyilvánul a hitünk, hogy a Szentlélek Isten az, Aki meggyőz, és megítél, és alkalmazza Krisztus megváltó érdemét a bűnösök felé.” A legnagyobb szenvedéllyel hirdethetjük Krisztust, a legkiemelkedőbb szónokként, és a legmeggyőzőbb logikával, de ha csak a saját képességeinkre, erőnkre alapozunk, minden hiábavaló. Az apostolok odaszentelték magukat az imádkozásra és az Ige hirdetésére (lásd. Ap.csel. 6:4). Ugyanígy kell tennünk nekünk is, ha szeretnénk, hogy a keresztről való tanításunk megteremje az egészséges kritika gyakorlásához nélkülözhetetlen alázat és szeretet gyümölcsét.

Pál apostol szolgál itt példaként. Ő nem olyan ember volt, aki gyakran tanított és néha imádkozott. Figyeld csak a bizonyságtételét:

“Hálát adok értetek az Istennek mindenkor a kegyelemért, amely nektek Krisztus Jézusban adatott.” (1. Korinthus 1:4).

“Szüntelen hálát adok értetek, amikor megemlékezem rólatok imádságaimban.” (Efézus 1:16).

“Ezért tehát attól a naptól fogva, amelyen ezt meghallottuk, szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek.” (Kolossé 1:9).

“Hálát adunk Istennek mindenkor mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban.” (1 Thesszalónika 1:2)

“amikor éjjel és nappal buzgón könyörgünk azért, hogy láthassunk benneteket és kipótolhassuk hitetek hiányosságait.” (1. Thesszalónika 3:10).

“Ezért aztán mindenkor imádkozunk értetek…” (2. Thesszalónika 1:11).

“… szüntelenül éjjel és nappal megemlékezem rólad könyörgéseimben…” (2. Timótheus 1:3)

Pál apostol szüntelenül imádkozott, éjjel és nappal lankadatlanul könyörgött a gyülekezetekért. Elmondható ugyanez rólunk is?  Nincs semmilyen varázsige arra, hogyan hozzuk létre az egészséges, konstruktív kritikai kultúrát a gyülekezeteinkben. Egyetlen emberi módszer sem fog működni. Egyedül Isten tudja ezt megteremteni. Isten Lelkének munkája, hogy kimunkálja bennünk az ehhez nélkülözhetetlen istenfélő alázatot, és önmagunkról megfeledkező szeretetet. Oda kell szánnunk magunkat arra, hogy ugyanolyan igazán és buzgón imádkozzunk, mint ahogyan az igét is hirdetjük. Szüntelenül kell imádkoznunk a gyülekezetünkért.

Miért kell imádkoznunk? Pál apostol most is kiváló példa a számunkra. Imádkoznunk kell azért, hogy a tagok legyenek Krisztusban meggyökerezve, jól megalapozva (Efézus 3:14-21), hogy Isten ereje által növekedhessenek és bővölködjenek az egymás iránti szeretetben (1. Thessz. 3:12; Fil. 1:9). John Stott szerint “az apostol meg van győződve arról, ahogyan nekünk is meg kell legyünk győződve, hogy egyedül isteni erő teremthet isteni szeretetet az isteni társadalomban.” Így találjuk őt a térdein, imádkozva a Lélek erejének kiáradásáért, aki egyedül képes arra, hogy megnyissa a szíveket Krisztus mérhetetlen szeretete számára. Csak akkor áradhat túl az életünkből Isten és emberek iránt a szeretet, ha Krisztus szeretete megragadott. “A beszédünk, a gondolataink, a cselekedeteink, a reagálásunk, a kapcsolataink, a céljaink és értékrendünk, mind megváltoznak, ha Krisztus szeretetének éntudatával élünk.” - mondja D.A. Carson. Erre van szükségük az embereknek: hogy folyamatosan átváltoztassa őket Krisztus szeretete, így ők is képesek lesznek folyamatosan szeretni.

A Lélek munkálta szeretet tesz szabaddá a túlzottan kritikus lelkülettől. Megőrzi a gyülekezeteinket a szálka szedegető, hiba kereső magatartásformától, mert a szeretet, ahogyan Pál írja, “mindent eltűr, mindent hisz, mindent remél.” (1. Korinth 13:7). Nem a legrosszabbat, hanem a legjobbat feltételezi. Megszabadítja a férfiakat és nőket a természetükből fakadó énközpontúságtól, hogy valóban tudjanak egymásról gondot viselni és építő kritikát gyakoroljanak mások felé. Imádkozz, hogy ez az isteni szeretet hassa át a gyülekezetedet. Imádkozz érte éjjel- nappal.

BŰNÖSNEK NYILVÁNÍTVA

A lelkipásztorok is bűnös emberek. Ez úgy tűnhet, mint egy fájó pont, azonban sok lelkipásztor nem tud megnyílni a bűnnel folytatott belső harcairól. Még ha szembesítik is a bűneikkel, elutasítják, hogy megvallják. Kevés dolog tud ennél ártalmasabb lenni a gyülekezetnek. Pedig, olyan szolgálatra van szükség, amelyet áthat “egy megtört ember isten szerinti hozzáállása, amint más megtört emberek felé szolgál.” Amikor a lelkipásztor elismeri hiányosságait, alkalmat ad a tagoknak, hogy ők is megnyílva beismerjék a sajátjuk. Vannak idők, amikor bűnösnek kell vallanunk magunkat.

Mivel szolgálatunk nyilvános és nem szűnünk meg a bűntől, sok olyan lehetőségünk adódik, hogy megvalljuk bűneinket a gyülekezetnek. Persze ezt is lehet túlzásba vinni. A gyülekezetünknek nincs szüksége a heti bűnök szennyesének listájára. Bölcsen kell eljárnunk ebben a dologban. Azonban, amikor egy bizonyos tag ellen vétettünk, gyorsan meg kell vallanunk és bocsánatot kérnünk. Amikor nyilvánosan vétkezünk az egész gyülekezet előtt, nem kell a feddésre várnunk, hogy megvalljuk, hanem fejezzük ki megbánásunkat és tisztázzuk olyan gyorsan, ahogyan csak lehet. Meg lehet a kísértésünk, hogy ha így teszünk elveszítjük az emberek tiszteletét. Persze, ez is megtörténhet, bizonyos helyzetekben, viszont általában az őszinte megvallás megnyeri az emberek szívét és bátorítja őket, hogy beszéljenek a harcaikról.

Mi megtört emberek vagyunk, akik megtört férfiak és nők felé szolgálunk. A gyülekezetünknek szüksége van arra, hogy lássa ezt. Ne tarts egy látszat képet, mintha minden rendben lenne. Ne keltsd azt a hamis benyomást, hogy tökéletes a családod. Nem viselkedj úgy, mintha mindenre lenne megoldásod. Ismerd be a gyengeséged és merj sebezhető lenni a közösségben. Ez nagy segítségedre lesz, a konstruktív kritika gyakorlásához való egészséges légkör megteremtésében.

HOZZ LÉTRE PLATFORMOKAT, KÖZVETLEN LÉGKÖRT

Fontos, hogy adj teret, hogy a gyülekezeted tagjai hangot adhassanak aggodalmaiknak. Nem lehetünk közömbösek az építő kritika gyakorlása iránt, folyton várva, hogy mikor és kitől érkezik, ha érkezik. Nekünk kell teret adnunk a számára! A gyülekezetünknek éreznie kell, hogy készek vagyunk, és engedjük, hogy megvizsgáljanak és tanuljunk tőlük, hiszen tudják, hogy még nem jutottunk tökéletességre. Még nem értünk célhoz, ezért el kell fogadnunk minden segítséget, amely közelebb visz.

Ez a gyülekezet vezetőségének szintjén kell kezdődjön. Ahogyan a gyülekezet vezetősége működik, úgy működik a gyülekezet. Próbálj szoros kapcsolatot kialakítani a gyülekezeti vénekkel – kapcsolatot, amelyben van egészséges sebezhetőség és átláthatóság. Ne félj elmondani a gyengeségeid és harcaid nekik. Ne hátrálj meg, amikor imádkozni kérnéd őket. Engedd, hogy tudják, szükséged van rájuk és fontos számodra a visszajelzésük.

Évente egyszer-kétszer, gyűljetek össze a szokásos vezető csoport beszélgetése alkalmával és beszéljétek meg, hogyan tanítasz. Kérd őket, hogy őszintén értékeljék ki a prédikációid, és alázattal fogadj minden lehetséges észrevételt. Bölcs dolog irányelveket adni arra nézve, hogy mit kell tartalmazzon az igei tanítás, hiszen átlagosan közülük kevesen vettek részt valaha homiletika kurzuson. Kérdezz tőlük, és előre tedd fel a kérdéseid, hogy legyen idejük átgondolni. Természetesen tedd világossá mindenki számára, hogy ez az építő kritika gyakorlásának az ideje, nem a pásztor verésé, és nem is olyan vitáké, amelyek nem vezetnek sehová. Amikor egy gyülekezeti tag kritizálja a prédikációd és nehéz számodra megítélni, hogy mennyire jogos a kritika, vidd az ügyet a vének elé és keresd az ő meglátásukat a dolog felől. Engedd, hogy a gyülekezeti vének tudják, hogy növekedni szeretnél a szolgálatban, és meglátásuk valós segítség a számodra.

Ugyanígy, igen hasznos, ha vannak olyan találkozók a vénekkel, amelyeken a gyülekezet lelki egészségének állapotát beszélitek meg. Ne kicsinyítsd le a kegyelem megnyilvánulásainak jó gyümölcseit a gyülekezetben, de hozz létre olyan találkozókat évente egyszer – kétszer, amikor olyan területekről beszéltek, amelyek még gyengeségek és növekednetek kell benne. Egy évente tartott elvonulás a vénekkel, vezetőkkel remek mód ennek megvalósítására. Légy őszinte a gyülekezet állapotát illetően. Magasztald Istent azokért, amiben erős, és bánkódj a fölött, ami még gyengeség. Aztán beszéljetek meg egy tervet arról, hogyan győzhettek Istennel a felmerülő gyenge pontok fölött.

Próbálj elcsepegtetni a vének szívébe egyféle szent nyugtalanságot. Vezetőkként ne csaljátok meg magatokat azzal, hogy a gyülekezetetek minden kritikán felül áll. Amikor a gyülekezeted tagjai szembesülnek azzal, hogy a vének beismerik a gyengeségeket és változásra törekszenek, ők is felbátorodnak, hogy saját életükben így tegyenek.

Időről időre foglalkozz a kritika kérdésével a prédikációk alkalmával. Ahogyan már az első fejezetekben röviden bemutattuk, a Biblia számára nem ismeretlen a kritika bármely formája. Amikor ilyen igeszakasz következik, vagy olyan témák, amelyek a pletykával vagy büszkeséggel foglalkoznak, ragadd meg az alkalmat, hogy képezd a gyülekezetet a kritika helyes gyakorlásában és fogadásában. Fontold meg, hogy erre szánj egy tanítást. Ez egy nagyon gyakori probléma, amellyel gyülekezeted minden tagja találkozik. Ne csak azt tedd világossá a gyülekezet számára, hogy milyen a biblikus kritika, hanem azt is, hogy nyitott vagy az ő kritikájuk felé. Semmi sem fogja jobban megnyitni a szívüket feléd.

ÁLMODJ NAGYOT

Az a gyülekezet, amelynek egészséges a kritikai kultúrája, nem fél a kudarcoktól. Olyan gyülekezet ez, amely megszabadult a perfekcionizmus kötelékétől. Lelkipásztorként, mindig olyan terveink kellene legyenek, amelyek meghaladják saját képességeinket és forrásainkat. Nagyot kell álmodnunk, és terveznünk. Ha a gyülekezettel kapcsolatos látásunk nem számol a hiba lehetőségével, akkor túl kicsik a terveink. Carig Hamilton így ír erről: “Ha mindig magasabbra tudsz ugrani, mint ahol a mérce van, akkor túl alacsonyan van a rúd. Ha egy személy 100%-ban teljesíti a céljait és terveit, valószínűleg annak a jele, hogy biztosra megy.” Ha te a gyülekezet vezetőjeként félsz a kockázattól, nem tudatosan ugyan, de olyan gyülekezetet nevelsz, amely idegenkedni fog a kritikától.

Mit gondolna rólad a gyülekezeted, ha belátva, hogy az evangelizációs szolgálatok sekélyesek, kidolgozol egy tervet, hogy elérjenek másokat, de végül mégsem sikerül? Nagyon valószínű, hogy kritizálni fognak. És? Talán így nem éri meg a kockázatot? Talán nem lényeges számodra, lelkipásztorként, hogy a gyülekezeted képes legyen kifele fordulni és evangelizálni? Végső soron nem jobb hibázni, mert megpróbáltad, mint egyáltalán meg sem próbálni?

A gyülekezetünknek szüksége van arra, hogy lássák, nem félünk a sikertelenségtől Krisztusért való törekvésünk során. Ha a sikertelenség félelmével élünk, valószínűleg azért van, mert félünk a kritikától. Sikeresnek szeretnénk látszani. Nem szeretnénk, hogy gyülekezeti tagjaink vagy szolgatársaink lássák a gyengeségeink. Azonban, az a valóság, hogy szükségünk van a sikertelenségekre is – és a gyülekezeteink sincsenek ezzel másképp. A hibázni tudás fontos része a lelki érettségnek. A valósághoz kapcsol bennünket. Megaláz, emlékeztet a gyengeségeinkre és arra, hogy milyen nagy szükségünk van Krisztusra. Megszabadítja a gyülekezeteinket attól, hogy az önhittség délibábját kergessék. A gyülekezet, amely nem fél a sikertelenségtől, általában olyan gyülekezet, amely nem fél a kritikától sem. Tehát, tervezz nagyot, tudva, hogy Isten még a hibáidat is felhasználja, hogy munkálja a gyülekezetet Krisztushoz hasonlóvá.

GYAKOROLJ TÜRELMET

Ahogyan Krisztust prédikálod, imádkozz szüntelenül, valld meg a bűnödet, adj lehetőségeket véleménynyilvánításra és tervezz nagyot, várd, hogy Isten munkálkodjon a gyülekezetedben. Szükséged lesz a türelemre. Nem alakul ki egy éjszaka alatt olyan közösség, amely nyitott az építő kritikára. Azonban olyan közösségért, amelynek a másikat előbbre helyező szeretet és gondviselés az ismertetőjele, megéri, hogy egész életedben, minden erőddel fáradozz érte.

TARTALOM

Forrás ©

Joel R. Beeke & Nick Thompson: Pastors and Their Critics:

A Guide to Coping with Criticizm in the Ministry

- munkája nyomán, fordította: Kelemen Krisztina