TARTALOM

IV. RÉSZ: A KRITIKÁVAL VALÓ MEGKÜZDÉS TEOLÓGIAI SZEMLÉLETE

9. VÁLTS NÉZŐPONTOT

Képzeld el, hogy egy idős barátod kézhez kapja ezt a könyvet. Gyorsan át tudja lapozni a ropogós oldalait, látja a lapok beosztását, a sok szót, azonban a meggyengült látása miatt gyakorlatilag nem tud beleolvasni, csak akkor, ha felteszi a szemüvegét. Hírtelen, a megfelelő lencsék segítségével, képes olyannak látni a könyvet, amilyen valójában, és igazából ekkor lesz számára hasznos a tartalma is. Ezt a példát használta Kálvin arra, hogy szemléltesse, hogyan hat az életünkre a Szentírás. Olyan szemüveg ez, amely képessé tesz, hogy a bűntől elhomályosodott látásunk ellenére megláthassuk a világot, önmagunkat, és Istent olyannak, amilyenek valójában. Ezek nélkül a lencsék nélkül úgy élnénk a világban, hogy miközben minden Isten dicsőségét és nagyságát szemlélteti, képtelenek lennénk azt meglátni. Olyanok vagyunk, mint egy vak ember, aki a nappal szemben áll. Amikor, hit által használjuk ezt a szemüveget, tisztán és világosan láthatunk mindent.

Lelkipásztorként olyanok vagyunk, mint egy homályosan látó idős ember, amikor verbális kritikával találkozunk és kritikusaink és szavaik eddigi ismeretében szemléljük a helyzetet. Azonban, Isten az Ő nagy kegyelméből, saját tervezésű lencsét adott nekünk, amelyek megújíthatják a látásunkat és képessé tesznek arra, hogy meglássuk, mi az, ami igazán számít. A Lélek áldásával, a Szentírás felemeli a tekintetünket a pillanatnyi ellenségeskedésünkből, hogy megérthessünk és magunkévá tehessünk örökkévaló igazságokat. Ezek az Isten által tervezett lencsék saját magunkról Istenre, az Ő gyülekezetére, az ítélet napjára és az örökkévalóságra állítják át a tekintetünk fókuszát.  Ha ezek az igazságok irányítják a tekintetünket, akkor a kritika is a megfelelő helyre kerül. Pál apostoltól sokat tanulhatunk erről a megújult nézőpontváltásról. Így, azzal összegezzük a könyvünkben elhangzottakat, hogy alaposan megvizsgáljuk az ő látását a szolgálatban.

ISTENT DICSŐÍTŐ LÁTÁS

Szolgálatunk végső célja az, hogy Istent dicsőítsük. Nem tudjuk elégszer emlékeztetni önmagunkat arról, hogy a szolgálatunk nem rólunk szól! Pál apostol azt írta, hogy az ő apostoli szolgálata “az Ő (Krisztus) nevéért” (Róma 1:5). Amikor utoljára szólt az efézusi vénekhez, ezt mondta “De én mindezekkel nem gondolok (itt arra a szenvedésre utal, amely az evangélium hirdetéséért várt rá), sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (Ap.csel. 20:24). A verbális és fizikai ellenállás nem lepte meg Pál apostolt, egyáltalán nem rendült meg azok láttán. Miért? Mert nem tartotta drágábbnak a saját életét. Az apostol megértette, hogy ő Krisztus szolgája, olyan ember, akire nagy szolgálatot bízott a Mester, és minden energiáját az a szenvedély emésztette fel, hogy hűséggel és örömmel kivitelezze a megbízást.

Mélyen alárendelte mindenét Krisztus magasztalásának. Pál nem volt új a Szentháromság Istennel való közösség iskolájában. Ő istenfélő ember volt. John Murray így ír a lélekről, amely féli Istent “Isten folyamatosan a gondolataink és felfogásunk központjában van, az életet így annak a mindent átható tudata jellemzi, hogy teljesen Tőle függünk és Neki tartozunk felelősséggel.” Isten mindig a nézőpontunk központjában van? Jellemez- e bennünket a “mindent átható tudat, hogy Tőle függünk s Neki tartozunk felelősséggel?”

Ilyen volt az apostol lelke is. Őt Isten dicsőségének keresése hajtotta. Felismerte, hogy teljesen Istentől függ és mélyen annak tudatában élt, hogy felelősséggel tartozik Istennek. A Szentháromság Egy Isten volt mindennek a központjában, amit csak tett. Az “ilyen istenfélelem, felemészti az emberektől való minden testi félelmet”, mondta Flavel. Jézus személyének szépsége, isteni lényének látványa, megtapasztalása, megszabadította Pált minden emberektől való félelemtől. Megszabadult az én bálványától; szabad volt az emberek elismerésének vagy jóváhagyásának a vágyától. Nagy ellenállással tudott szembe nézni, mert végig ott volt benne, hogy a szolgálata nem róla szól.

Pál örömét lelte Jézus Krisztus magasztalásában, és kész volt a legnagyobb szorongattatást is vállalni, hogy megláthassa azt. A Filippi gyülekezetnek írott levelében, kifejezi mennyire örül, hogy az evangélium még fogsága által is terjed (lásd. Fil. 1:12-14). Isten sok embert támasztott, akik bátran prédikáltak Krisztusról, és az evangélium nagy erővel terjedt. Voltak olyan tanítók, akik rossz szándékkal voltak az apostol iránt és inkább magukat magasztalták fel, nyilvánosan megszégyenítve az apostolt (16. v.). Nem tudjuk, hogy pontosan mi történt, azonban az világos, hogy Pál apostol örül még az ilyen rosszindulatú tanítóknak is. Miért? Azért, mert Krisztust hirdették (lásd. 18.v.)! Egy bibliamagyarázó ezt írta “Amíg Krisztust prédikálják, Pált nem érdekli a saját helyzete vagy hírneve más tanítókhoz hasonlítva. Így azok, akik bántani akarták Pál apostolt azzal, hogy önmagukat magasztalták fel, és többre tartották tanítóként, mint Pált, igazából csak örömet szereztek neki, mivel Krisztust prédikálták. … Az üzenet előrehaladása, nem pedig saját előrehaladása, volt Pál apostol öröme.”

Micsoda meggyőző szavak! Nem a személyes előrehaladás, hanem az evangélium előrehaladása táplálta az apostol örömét. Örömét tudta lelni azok szolgálatában, akik ellene voltak mindaddig amíg azok a személyek Krisztust hirdették. Elmondható ez rólunk is? Felemeltük-e már a tekintetünket parányi önmagunkról a világ dicsőséges Megváltójára? Megüresített-e már az istenfélelem attól a félelemtől, hogy majd mit szólnak mások?

Testvérem, vágyakozz a Lélek után, függj Tőle, naponta keresd Isten megújító dicsőségét az Ő szavában. Imádkozz, hogy Isten lobbantsa lángra benned a Jézus Krisztus dicsősége iránti szenvedélyt. Vágyakozz arra, hogy ilyen Isten dicsősége iránti buzgósággal élj. Ez a hozzáállás megfelelő látószögbe helyezi mások kritikus szavait vagy bántó szándékát.

GYÜLEKEZET ÉPÍTŐ LÁTÁS

Az Isten dicsőségét kereső látás mindig együtt jár egy gyülekezet építő látással, mivel a gyülekezet erősödése s terjedése folytán nyilvánul meg Isten dicsősége leginkább a világban. Az, amit John Piper úgy fogalmaz meg, mint a keresztény tanítás célja, Krisztus szolgálatának minden területére alkalmazható: „Az a cél, hogy Isten végtelen nagysága, szépsége örökké magasztaltassék, izzó dicsőítés Krisztus véren vásárolt menyasszonyától, minden népből, nyelvből törzsből és nemzetből.“ Lelkipásztorként Istentől kapott megbízatásunk, hogy a Lélektől vezetve magasra emeljük Isten nevét, dicsőítsük Őt, azonban ilyen dicsőítés mindig a gyülekezetben valósulhat meg. Krisztus “véren megváltott menyasszonya”, aki méltóképpen tudja Istent dicsőíteni. Ez kell legyen a fő foglalatosságunk.

A szolgálat nem rólunk szól; Krisztus gyülekezetének lelki jóllétéről szól. Ezt könnyű kijelenteni, de amikor Isten megvizsgálja lelkünk legrejtettebb zugait, meglepne, hogy milyen siralmasan keveset tudunk ebből gyakorlatban felmutatni. Lewis Allen megfogalmazta azokat a fő célokat, amelyek a lelkipásztorokat buzdítják: “A munkával való elégedettség, befolyás, intellektuális célok, személyes előrehaladás a ranglétrán, csendes élet (zajos, izgalmas élet), munkatársak elismerése vagy a közösség dicsérete.” Ha kicsit is hasonlítasz hozzánk, akkor ezen célok közül némelyik legalább lehetőségként felmerült benned és nagyobb befolyással van a szolgálatodra, mint kellene. Az ilyen látás, sosem emelkedik felül az énen, csak magát látja.

Az apostol ismét jobb utat mutat nekünk. Annak ellenére, hogy Pál apostol sokat szenvedett a Korinthusi gyülekezet jólétéért, hamis tanítók befolyása alatt kegyetlen kritikusaivá váltak. A 2. Korinthusbeliekhez írott levele az apostol válasza a megdöbbentő helyzet kapcsán. Ezt írja: ”Én pedig nagyon szívesen hozok áldozatot, sőt, magamat is feláldozom értetek. Ha én titeket ennyire szeretlek, ti kevésbé szerettek engem?”  (2. Korinthus 12:15). Még ha a korinthusbeliekre már-már pazarolt szeretet azt is jelentette, hogy őt kevésbé fogják szeretni, mégis folytatta önfeláldozó szeretetét érettük. Gondolj csak bele! Akkor is kitartóan szeretnéd az embereket, ha miközben önfeláldozó szeretettel szolgálsz irántuk ők egyre jobban megvetnének? Hogyan mondhatott Pál apostol ilyet? Az ő legnagyobb aggodalma ezeknek az embereknek a lelki jóléte volt. Nem volt nyugodt az élete, nem kísérte taps vagy vállveregetés, nem is a befolyás vonzotta és buzdította őt, hanem Krisztus nyájának lelki jóléte. Amikor leginkább indokolható lett volna, hogy önsajnálkozással magába zárkózzon, hogy dühös és sértő szavakkal vágjon vissza a korinthusbelieknek, ő teljes lelkével újra elkötelezi magát, hogy önfeláldozóan szolgál feléjük, függetlenül a válaszuktól.

Hasonló helyzettel szembenézve a Galata gyülekezetben, Pál apostol ezt kérdezte: “Most pedig az ellenségetek lettem, mert az igazat mondom nektek?” (Galata 4:16). Szeretettel mondott nekik igazat, nagy árat fizetve ezért, azonban most, a hamis tanítók hatása alatt, a galatabeliek az apostol és az ő üzenete ellen fordultak. Pál ismét nagyon ütősen válaszolt. Mint gondoskodó apa, a javukat kereste. Ezt írta: “gyermekeim, akiket újra fájdalmak között szülök meg, amíg kiformálódik bennetek Krisztus.” (Galata 4:19). Az apostol önfeláldozóan könyörgött érettük és hirdette az igét. Miért? Azért, hogy szívükben kiábrázolódhasson Krisztus. A jogtalan kritika, nem tartotta vissza Pál apostolt attól, hogy önmagát az oltárra téve szolgáljon feléjük, hiszen nem saját jóhíre vagy felemelkedése motiválta, hanem a gyülekezet lelki jóléte.

Cornelius Van Til, a XX. századi református teológus és apologéta sok maró kritikát megtapasztalt szolgálata során. Éveken át a Calvin Fórum, Cecil De Boer vezetésével, aki szerkesztője volt ennek, az a tudományos platform lett, amelyen állást foglaltak mindaz ellen, amit Van Til képviselt. Sajnos, a kritikák nagy része minden volt csak tudományosan megalapozott nem, olyannyira félreértették Van Til gondolatait, hogy azzal vádolták, hogy tanítása nem más, mint a kereszténység köntösével álcázott filozófiai idealizmus. Van Til barátja, aki maga is a teológia tudósa, Philip Edgcumbe Hughes, ezt írta Van Tilnek a félreértések közepette:

Szeretném, ha tudnád, úgy gondolom a te fáradozásod Isten kegyelme által gyümölcsözővé vált életemben és gondolkodásomban. Meg vagyok győződve arról, hogy felvetésed alapvetően igaz, hogy biblikus. Már csak annyi kell, hogy másokat is meggyőzz erről, ennek pedig az a legnagyobb akadálya, hogy más keresztények nem akarnak olyan mélyen és radikálisan gondolkodni. Azért kell hittel küzdenünk, hogy a keresztények gondolkodásmódja megreformálódjon, megújuljon. Nem kételkedem abban, hogy Isten megáldja ezen törekvésünket. A kritikáról és félreértésekről mindössze annyit, hogy azok, akik ellened vannak javarészt felületesek, sőt néha megvetendők.

Mit tett Hughes? Megpróbálta felemelni Van Til tekintetét az őt ért hamis vádak fölé, azzal bátorítva, hogy fáradozása gyümölcsöző. Arra bátorítja, hogy legyen kitartó a nagy ellenállás ellenére is, hogy megújulhasson és felépülhessen szolgálata által a gyülekezet. Ha a hűséged gyümölcsöző Isten gyermekei életében, akkor nem kell, hogy az ellenállás érdekeljen. Folytasd kitartással. Emeld fel a tekinteted, láss túl önmagadon és a körülményeiden, emlékezz arra, hogy miért bízott meg Krisztus a szolgálattal – első sorban azért, hogy szolgálj Neki és építsd az Ő népét.

Az ilyen gyülekezet építő látás, nem csak a gyülekezet lelki jólétét keresi, hanem a gyülekezet terjedését is az evangelizációs lelkület által. Míg Pál igazságtalanul szenvedett a börtönben ezt írta: “Ezért tehát mindent elviselek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget dicsőséggel.” (2. Timóteus 2:10). Az elveszettek iránti szeretet és a Krisztus királyságának kiteljesedése iránti buzgóság képessé tesz arra, hogy a legnagyobb ellenállást is elviselhessük.

Milyen sokszor nem tudjuk Krisztust másokkal megosztani, mert félünk a lehetséges szóbeli ellenállás kényelmetlenségeitől. Jobban szeretjük önmagunkat, mint a körülöttünk elveszők sokaságát. Elégedettek vagyunk a helyzetükkel, még ha a vesztükbe is rohannak, mindaddig, amíg kényelmes a helyzet számunkra.  Pál apostol látása nagyobb volt saját személyénél – látta a választottakat minden nemzetből, törzsből és nyelvből. Ez a látás segítette őt abban, hogy minden hitetlen emberre úgy tekintsen, mint lehetséges missziós területre, és képessé tette őt arra, hogy minden nemű fizikai vagy verbális ellenállást elviseljen azért, hogy azok a férfiak és nők Krisztusba kapaszkodva, Benne és Általa örök életet nyerjenek.

Lelkipásztorként benned van ez a gyülekezet építő látás? Az ellenállás ellenére azon fáradozol, hogy láthasd az embereket növekedni a hitben, lelki érettségben, és hogy lásd az elveszetteket, hogyan menti meg az Igazság ismerete?

AZ ÍTÉLET NAPJÁNAK LÁTÁSA

Cecil De Boer halálával, a Kálvin Fórum publikációi is megszűntek. Ez azt jelentette, hogy a Van Til ellen felépített fórum végleg összeomlott. Hogyan reagált Van Til? Nincs kétség afelől, hogy volt egyféle megkönnyebbülés, hogy a jogtalan kritikáknak ez a mezeje megszűnt létezni. A nyíltan támadó első számú ellenség el lett hallgattatva. Azonban, nem ez volt vigaszának alapja. Személyes naplójában Van Til egy egészen más dolgot említ itt. Ezekre az eseményekre reflektálva írta: “Mennyire hálás vagyok most, hogy uralkodni tudtam magamon a kifejezésmódban, amikor támadására válaszoltam. Úgy kell beszélnünk mindig, mint akik bármikor számot adhatnak erről.” Van Til végig alázatos maradt alárendelve magát Krisztusnak a Kálvin Fórumon indított támadások évei alatt. Ez adott neki megkönnyebbülést – nem pedig az, hogy végül ellenségét elhallgattatták, - hogy Isten kegyelme megőrizte őt attól, hogy ugyanolyan ellenszenvvel válaszoljon De Boernak. Miért? Mert annak tudatával élt, hogy egy napon meg kell állnia Krisztus ítélőszéke előtt. Józan ésszel tekintett az utolsó napra.

Az ítéletnap képe arra bátorít, hogy őrizzük meg tiszta lelkiismeretünket Isten előtt, miközben megküzdünk kritikusainkkal. Képessé tesz bennünket arra, csakúgy, mint Van Tilt is, hogy ne fizessünk gyalázkodással a gyalázkodásért és gyűlölettel a gyűlöletért, sőt inkább szeressük kritikusainkat és szolgáljunk feléjük. Testvérem, egy napon Krisztus előtt kell majd számot adnunk minden szóról és minden tettről, amelyet kimondtunk vagy megtettünk szolgálatunk alatt. Lelkipásztorként nagyobb lesz az ítéletünk. Tudunk-e példák lenni a kritikusaink iránti szeretetben? Vigyáznunk kell, hogy ne legyen bennünk olyan, ami beszennyezné lelkiismeretünket és szégyenkeznünk kellene miatta az ítélet napján.

Az utolsó nap szem előtt tartása, nem csak a viselkedésünkben vezet szent elővigyázatossághoz, hanem megfelelő látószögbe helyezi a bennünket ért kritikát. A korinthusi ellenszegülőknek Pál ezt írta: “Én pedig a legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogyan ítélkeztek felettem, vagy más emberek hogyan ítélkeznek egy napon;” (1. Korinthus 4:3). Hányan tudnánk ezt elmondani? Másoktól meghurcolva vagy elítélve vagy szidalmazva lenni, minden csak nem “olyan kis dolog”, amely figyelmen kívül hagyható. Könnyen felemészt bennünket egy emberi bíróság ítélete. Pál nem ilyen volt. Őt szinte teljesen hidegen hagyja a dolog. Így folytatja: “sőt, magam sem ítélkezem önmagam felett. Mert semmi vádat nem tudok önmagamra mondani, de nem ez tesz igazzá, mert az Úr az, Aki felettem ítélkezik.” (1. Korinthus 4:3-4). Pál apostol nem a saját lelkiismeretének tisztaságára alapozta bizodalmát. Honnan, Kitől származott a perdöntő ítélet? Isten az, aki ítél. Pál nem az emberek ítéletétől és esküdtszékeitől félt, hanem Isten ítéletétől: “Az Úr az, Aki felettem ítélkezik” (4.vers).

Talán ez semmissé teszi a lelkiismeret fontosságát? Egyáltalán nem. Pál ebből a belső tárgyalóteremből nagy bátorságot merített. Nem tudott semmiről, ami vád lehetne majd ellene, és ez nagy vigasztalás volt számára. Azonban elismerte, hogy lehet rossz az ítélőképessége és a lelkiismerete is lehetne romlott. Talán ez semmisé teszi kötelességünket, hogy meghallgassuk embertársaink kritikáját? Nem. Ő nem azt mondja, hogy egészen figyelmen kívül hagyta a kritikát és ítéleteket, sokkal inkább azt, hogy egy emberi ítélőszék vádjai nem jelentenek sokat a számára. Nem lett annak a megszállottja, hogy mások mit gondolhatnak róla. A kritikák nem tartották őt hetekig álmatlanságban.

Tedd magadévá az Ézsaiás 54:17 ígéretét: “Célt téveszt minden fegyver, amit ellened kovácsoltak, meghazudtolsz minden nyelvet, mely törvénykezni mer veled, ez az öröksége az Úr szolgáinak, így szolgáltatok nekik igazságot – így szól az Úr.” Milyen drága üzenet ez! Krisztus igazsága – nem pedig a sajátunk – amely megigazít bennünket, Krisztus ostromlott szolgáit.

Végül, egyedül Isten ítélete az, ami számít. Amikor lelki látásunkat az utolsó ítélet hatalmas képe kormányozza, képesek leszünk helyesen értékelni a lelkiismeret ítéletét és kritikusaink ítéletét is. Az ilyen eszkatológikus nézőpont felszabadít attól, hogy az emberi tárgyalótermek miatt emésszük magunkat, és gyakran ott találhatjuk magunkat. Ugyan, mi az emberek ítélete Isten ítéletének fényében?

NEM E VILÁG SZERINTI LÁTÁS

A jól megírt regény ezer érzelmet és kérdést ébreszt az olvasóban. Az ellenség nyer végül? Hogyan lesz a probléma megoldva? A konfliktus és feszültség, amely végigvonul a történeten fenntartja az olvasó érdeklődését és az események kimenetelével kapcsolatos bizonytalanságot. Viszont, ha ugyanazt a regényt másodszor is elolvasod, már nem olyan meglepő és átható. Miért? Mert már ismered a történet végét. Ahogyan olvasod a sok elkeserítő jelenetet, már tudod, hogy a főhős végül úgyis győzni fog. Tudva az események kimenetelét megváltozik számodra a történet értelmezése.

Isten elmondta nekünk a történetünk végét. Erre is kitért, hogy a keresztények tudják, milyen dicsőségbe fogadja őket a pillanatnyi szenvedés után. Ez meg kell, hogy változtassa a kritikáról alkotott képünket. Tudjuk mi lesz a vége. Reménykedünk az evangéliumban. Krisztus jövőbeni áldásainak várományosaként el tudjuk engedni saját jóhírünk, kényelmünk, tulajdonképpen az egész életünk, amikor mennyei örökségünkre gondolunk. Elmondja, hogy csak vándorok vagyunk, zarándokok, akiknek nehézségekkel és ellenállással kell számolnia itt, de az eljövendő dicsőség várományosai vagyunk. Felszabadít arra, hogy Krisztussal együtt mondhassuk: “Boldogok vagytok, ha én miattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a Mennyekben” (Máté ev. 5:11-12). Az egyik oka, hogy embertársaink mogorvasága úgy megbénít bennünket az, hogy túlságosan erre az életre fókuszálunk.

Olvasd el, milyen lesújtó ellenállás és mennyi nyomorúság érte Pál apostolt (2. Korinthus 6:4-10; 11:23-29), azonban ember nem lett volna képes folytatni a szolgálatot ennyi szenvedés közepette. Pál apostol mégis azt tudta mondani a hasogató, lélek sanyargató, folytonosan lesújtó szenvedéseiről, hogy “könnyű, pillanatnyi” (2. Korinthus 4:17). Hogyan lehet ez? Úgy, hogy elhitte és felismerte azt, hogy az evangéliumért elszenvedett sérelmei, felkészítik őt a “minden mértéket meghaladó örök dicsőségre” (2. Korinthus 4:17). Nem az időleges érzékelhető világra tekintett, hanem az örökkévaló, láthatatlan világra (18. vers). Ez helyezte a jelenben, szolgálata során elszenvedett sérelmeket megfelelő szemszögbe.

Mennyi vigasztalást és erőt veszítünk a jelenben, mert szem elől tévesztjük az eljövendő világ szemszögét. “Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1. Korinthus 15:19). Krisztusban olyan reménységünk van, amely az örökkévalóságba vezet. Olyan világ iránti reménység ez, ahol tökéletes szeretet uralkodik, mentes a kritikától. Jonathan Edwards Istent dicsőítve kijelenti: “Ott a mennyben a szeretet eme forrása, az örökkévaló Szentháromságban, nyitva akadályoktól mentesen. Ott láthatjuk a dicsőséges Isten ragyogását, a szeretet minden cseppjében; és ez a forrás túlárad, a szeretet és öröm patakjai és folyamjai lesznek belőle, mindenki számára elegendő, melyből ihatunk, melyben úszhatunk, igen elárasztja a világot.” A világot, melyet Isten számunkra készített áthatja és elárasztja Isten végtelen szeretete.

A Jordán túlsó partján, hűséges Megváltónk vár reánk. Jézus Krisztusért a Szentháromság Egy Isten tökéletes barátságát élvezhetjük, örökre szeretetben, kimeríthetetlen lényének ismeretében, az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel közösségben. Ahogyan az anya, aki magához öleli újszülöttjét, elfelejti a szülés fájdalmát, a szolgálatod szenvedéseit azonnal elfelejted Immánuel ölelésében. Ő eltöröl minden könnyet a szemeidről, és olyan barátra találsz Benne, aki ragaszkodóbb a testvérnél.

Nem csak, hogy tökéletes közösségben leszünk Istennel, hanem egymással is tökéletes közösségben leszünk. Közösségben leszünk a szent angyalokkal és “a tökéletességre jutott igazak lelkeivel” (Zsidók 12:23). Nem lesznek ott felekezetek, nem lesz megosztás, nem lesznek félreértések, nem lesz ellenszenv, nem lesznek teológiai viták, sem tudatlanság. Nem lesz összekülönbözés a szentek között; még Luther és Kálvin is meg Wesley és George Whitefield is minden pontban egyetértenek majd. Mindnyájan egyek lehetünk, ahogyan Krisztus is egy az Atyával és az Atya Ővele. Tökéletes és teljes látható, bensőséges egység fog uralkodni. Azok, akik ebben az életben hívő kritikusaink ott egyet értenek majd velünk, és mi is ővelük. Nem lesz bennünk semmi kritizálható, és senki sem lesz képes igazságtalanul kritizálni. Minden kritika örökre elnémul.

Oh boldog nap, amikor ez a halandó halhatatlanságba öltözhet, és örökké az Úrral lehetünk! Bárcsak minden kritika, melyet örökkévaló bölcsességéből szuverén Istenünk megenged, hogy ebben az életben elszenvedjük, csak növelné a honvágyunkat a dicsőség kritikától mentes földje iránt. Bárcsak áthatná ez a szeretetteljes világ a látásunk, megédesítve a gyakran szeretetlen ellenállást, melybe ezen a földön ütközhetünk.

PÉLDÁZD EZT A SZEMLÉLETET A GYÜLEKEZETED ELÉ

John Newton szavaival foglaljuk össze a leírtakat, aki John Rylandnak, egyik szolgálattevő barátjának írta ezeket, amikor barátja fiatal felesége haldoklott. Fogadd meg ezt a tanácsot:

Milyen gyakran mondtuk hallgatóságunknak, hogy a mindenre elégséges, hűséges Urunk képes jót kihozni és fog is jót kihozni, minden szenvedésből és veszteségből! Hányszor beszéltünk úgy arca ragyogásáról, mint teljes kárpótlásról jelenvaló létünk minden szenvedéséért és megpróbáltatásáért, amelyek még csak nem is méltók, hogy összehasonlítsuk őket azzal a túláradó, csodálatos dicsőséggel, amelyhez vezetnek! Nem kell tehát meglepődnünk, ha arra hívnak, hogy bemutassuk annak erejét, amiről beszélünk, és rámutassunk, hogy nem általunk meg nem tapasztalt igazságokról beszélünk nekik, amelyeket könyvekből vagy esetleg más emberektől hallva tanultunk. Most nagyon megtisztelő pozícióban vagy, és sok szem szegezi rád tekintetét. Bárcsak Isten képessé tenne, hogy dicsőséget szerezz Neki, és bátorítsd őket azzal, hogy példásan alárendeled magad az Ő akaratának.

Testvérem, aki most a szóbeli ellenállás közepette vagy, hadd mutassuk be gyülekezetünknek, hogy valóban hisszük azt, amit hirdetünk: a Szentírás az Istent dicsőítő, gyülekezetet építő, az ítélet napjának tudatával élő, örökkévalóságra tekintő látásmódja kell legyen a mi szemszögünk. Hogy ezek nem csupán “meg nem tapasztalt igazságok”, amelyek sosem érintették a szívünk csak a tudatunk. Mutassuk be, hogy ezek a bibliai szemüvegek a mieink. A szolgálatunkkal kapcsolatos ellenségeskedésben, amellyel szembe kell néznünk, Isten arra hív, hogy bemutassuk ezeket a ragyogó elméleteket, hogy gyakorlatba ültessük azokat.

Tehát, ne vonulj vissza a szolgálattól, hanem tekints fel Jézusra, hitünk szerzőjére és bevégzőjére. Tartsd a kezed az eke szarván és hátra ne tekints, mert aki hátratekint nem méltó Isten Királyságára. Harcold Isten harcait, és Ő harcolni fog veled harcaidban. Mindig emlékezz arra, hogy kapaszkodj az Ő ígéreteibe, különösképpen az Ézsaiás 54:17-be: “Célt téveszt minden fegyver, amit ellened kovácsoltak, meghazudtolsz minden nyelvet, mely törvénykezni mer veled, ez az öröksége az Úr szolgáinak, így szolgáltatok nekik igazságot – így szól az Úr.”

TARTALOM

Forrás ©

Joel R. Beeke & Nick Thompson: Pastors and Their Critics:

A Guide to Coping with Criticizm in the Ministry

- munkája nyomán, fordította: Kelemen Krisztina