A TIZENHATODIK SZÁZAD
LUTHER, KÁLVIN ÉS A REFORMÁCIÓ
A XVI. század az Újkor kezdete az egyik legnagyobb vízválasztó korszaka a történelemnek, mely szemtanúja volt a Protestáns Reformációnak. A Reneszánsz bibliai skolarizmusából (ebben a korban született Bibliamagyarázó írásokból, elvekből), a hagyományos, klasszikus tanulmányozás helyreállításából és a XV. és korai XVI. századi hű szolgák buzgóságából merítve a Reformáció a legnagyobb megújulása volt a keresztyén egyháznak, gyülekezetnek Pünkösd óta.
A reformátorok legkiemelkedőbb alakja, Luther Márton volt. 1483-ban született Észak-Németországban, Luther fogékony tanuló volt, akit apja a helyi egyetem jogi karára küldött tanulni. Ő a középkor lelkiségét és teológiáját hordozta. E szerint a teológiai nézet szerint nagy hangsúly került az Isten ítéletére és az ember azon szükségletére, hogy elérhesse a megváltást, mégpedig a bűnbánat, a sákramentumok gyakorlása és jó cselekedetek által. Mindezek örökös kétségben tartották Luthert az üdvössége felől.
Egy napon utazás közben Luthert ledobta a lova és megsebesült, máskor egy villámlástól rémült halálra. Elhatározta, hogy szerzetes lesz.
Szerzetesként sokat gyötrődött, mert a kemény önfegyelme és egyre növekvő Biblia ismerete ellenére is nem látta igaznak önmagát, az életét. Nemsokkal később Biblia ismeret adjunktusa lett a helyi egyetemen. Talált egy olyan igerészt, amely aggodalomra adott neki okot, a Róma 1:16-17, amely Isten igazságának kinyilatkoztatásáról szól. Megrémült Isten igazságától, amelyet csupán a bűn elleni jogos és igazságos gyűlöletként értett meg. A későbbiekben azonban meglátta azt, hogy az igazság, amelyről ott Pál apostol beszél Jézus Krisztus igazsága, amelyet Isten ajándékként ad nekünk, hogy hit által elfogadhassuk azt. Luther úgy érezte, hogy az élete bűneinek és szégyenének láncai lehullanak, amikor életében először megragadhatta, megértette ezt az alapvető igazságát az evangéliumnak.
Azokban az években a pápa adományokat gyűjtött, hogy felépíthessék az új Szent Péter bazilikát Rómában, ezért bevezette a bűnbocsájtó és búcsú cédulák árusítását. Az emberek búcsúcédulákat vásárolhattak, melyek az akkori egyházi tanítás szerint, azt az ígéretet hordozták önmagukban, hogy megrövidítik az elhunyt szerettek purgatóriumban töltendő idejét. Németországnak azon a részén, ahol Luther élt a bűnbocsájtó cédulák árusítása egy Domonkos rendi szerzetes, Johan Tetzel, feladata volt, aki egy halárus buzgóságával árusította azokat.
Luther meg volt győződve ennek a gyakorlatnak a helytelenségéről, erkölcstelenségéről és úgy döntött cselekedni fog. 1517 október 31.-én kiszegezte a „Kilencvenöt tételét” a Wittembergi vártemplom ajtajára. Ezek a tételek latinul voltak megfogalmazva azzal a szándékkal, hogy az egyetem oktatói megvitassák azokat. A tételek java része az evangélium igazságának magyarázata, kifejtése volt, valamint elítélte az egyházat mivel nem volt képes sem elhinni sem tanítani, képviselni az evangélium igazságát. Bár nem volt Luther célkitűzései között, de nemsokára ez a kilencvenöt tétel majdnem minden európai ország nyelvére le lett fordítva. Mint a vad erdőtüzek úgy terjedt az egész kontinensen a Jézus Krisztusba vetett hit által való megigazulás üzenete. Luthert megvádolták és a tanait elítélték, őt magát pedig kiközösítették. Aggódó barátai oltalmazták Luthert a veszélytől, ő pedig hozzáfogott lefordítani a Bibliát német nyelvre. A következő években a reformáció egész Európában elterjedt és szinte mindig Luther írásaival kezdődött.
Luther befolyása nőtt és sok más reformátor támadt a nyomdokában, akik tovább vitték a munkát. A Francia országbeli Kálvin János tíz ember feladatait végezte viszonylag rövid életének idejében. Életének és munkásságának középpontjában a Szentírás exegetikai (szöveg értelmező) tanulmányozása állt, naponként odaszánva magát erre a feladatra. A Kálvin által képviselt ideológia az élet és társadalom egyetlen aspektusát sem hagyta érintetlenül. Nem csak a teológia, a dicsőítés, az egyházi illem, a misszió, hanem az oktatás, a gazdaság, az ipar és a társadalmi munka is Kálvin ideológiájának lenyomatait hordozza. Következésképpen, vannak, akik úgy tartják, hogy Kálvin nagyobb hatással volt a történelemre és kultúrára, mint bárki más az elmúlt évezredben vagy az Új Szövetségi Kánon megalkotása óta.
Voltak más reformátorok is, mint Philip Melanchthon Németországban, Ulrich Zwingli és Heinrich Bullinger Svájcban, Peter Martyr Vermigli Olaszországban, John Knox Skóciában és Thomas Cranmer Angliában. Sokat írtak ezekről az emberekről, és sokan másokról is, akik hozzájárultak a Protestáns Reformációhoz. A mai hívők sokkal tartoznak ezeknek az embereknek a munkájukért és bizonyságtételükért. Bár nem hibáktól és bukásoktól mentesen, de a Reformáció korában a keresztyének az Ige hatalmától és erejétől fellobbanva lettek világossággá. Ez az erő pedig folytatta terjedését a reformációt követő években is.
A TIZENHETEDIK SZÁZAD
REFORMÁCIÓ ANGLIÁBAN
A Reformáció VIII. Henrik király (uralkodott: 1509-1547) uralkodása idején érkezett Angliába, azonban csak lányának I: Erzsébetnek (uralkodott: 1558-1603) uralkodása idején tudott szilárdan meggyökerezni. I. Erzsébet királynő Angliát határozottan a protestánsok táborába helyezte, azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ő olyan egyházat szeretett volna, amelyet Robert Walton így jellemez „Teológiájában kálvinista, erasztikus az egyházi rendet és a kormányt illetően (Thomas Erastus azt vallotta, hogy a kormány fölötte áll az egyházi rendnek), és középkori a liturgiája.” Akik a reformáció távlataiban tovább láttak a nemzeti egyháznál, azokat a Puritán gúnynévvel illették. Sokan közülük menekültekként éltek Genfben vagy Hollandiában Mária királynő uralkodása idején (uralkodott: 1553-1558), és ezeknek az országoknak a gyülekezeteit példaértékűnek tartották Anglia számára. I. Erzsébet királynő által választott „középút” messze nem közelítette meg a megreformált gyülekezet fogalmát.
Kezdetben a puritánok erőfeszítései a gyülekezeti liturgia megreformálására irányultak. Kifogásolták a keresztvetést a kereszteléskor, illetve azt, hogy térdet kellett hajtani ahhoz, hogy az úrvacsorában részesülhessenek. Amikor I. Erzsébet püspökei útját állták a kívánt reformoknak, a puritánok a presbiteri gyülekezeti rendet kezdték pártfogolni. Radikálisabb nézetűek a felekezetiség kérdését vitatták. Néhányan lehetetlennek tartották az Angol Egyház belülről történő megreformálását, és elszakadtak attól.
Mindamellett, hogy különböztek a nézeteik a gyülekezeti renddel kapcsolatosan, a puritánok- akik közé olyan figyelemre méltó személyek tartoztak, mint William Perkins, Matthew Henry, John Owen, Thomas Goodwin, John Bunyan, John Flavel és Thomas Watson- egyet értettek abban, hogy meg kell őrizni az igei, evangéliumhoz hű tanítást, józan és tiszta hitelveket tanítva, hogy terjesszék a megtérés, a személyes hit, és a gyakorlatba ültetett Isten szerinti élet fontosságát, és hogy Isten Igéjét életük minden területére alkalmazzák úgy önmagukra nézve mint a család szintjén és a nemzet szintjén is. Röviden úgy is megfogalmazhatnánk, hogy tanait tekintve, a puritán mozgalmat egyféle életteli kálvinizmus jellemezte, megtapasztalva, a gyakorlat szeretetteljes és ragályos volt, evangélizációja szerint agresszív ugyanakkor gyöngéd, törődő volt, egyházi szempontból Isten központú volt és imádattal, dicsőítéssel teljes, politikai szempontból az volt a célja, hogy ige szerinti és kiegyensúlyozott legyen.
Amikor VI. Jakab Skót király lépett trónra I. Erzsébet 1603-ban bekövetkezett halála után, a puritánok reménysége a reformált nemzeti egyház felől ismét fellángolt. De I. Jakab királyhoz hasonlóan, az új király is elutasította a presbiterek előterjesztését a püspöki rendnek kedvezve ezzel, mellyel még inkább kézben tarthatta a hatalmat a nemzet felett. Bár egy újabb Bibliafordítást vezetett érvénybe 1611-ben, A Jakab Király fordítást (King James), mégis összetörte a puritánok reménységét az egyház megreformálására nézve.
Teológiai szempontból a puritánok és ellenlábasaik egyetértettek az üdvözülés tanát illetően, szinte mindegyikük kálvinista volt. Azonban, amikor az 1620-as években I. Károly került hatalomra, arminiánusokat juttatott magas tisztséghez az Angol Egyházban.
A puritán teológusok véget nem érően bírálták az arminiánusokat. William Laud érseknek, akit I. Károly kedvelt és pártfogolt, célkitűzése volt, hogy az arminianista nézeteket népszerűsítse és fokozza a szertartásosságot a közös dicsőítések alkalmával, amelyet a puritánok igencsak nehezményeztek, mivel támadó volt számukra. Drasztikus lépéseket tettek annak érdekében, hogy „A közös imádságok könyvével” (Book of Common Prayers) egybehangzóan szóljanak és hogy elhallgattassanak vagy megtoroljanak minden nézeteltérést. I. Károly király még ezzel sem érte be, végül kitaszította a skót presbiteriánusokat, amikor az angliaihoz hasonló liturgiát vezetett be a Skót Egyházban. A skóciai presbiteriánusok és angliai puritánok végül egyesültek annak érdekében, hogy ellenállhassanak ennek a király által gyakorolt önkénynek. Ennek eredményeként robbant ki a polgárháború Angliában és Skóciában, szembe állítva a királyhoz hűséges erőket a parlament hadseregével, melynek Oliver Cromwell volt a parancsnoka, akit gyakran úgy méltatnak, mint a század legjelentősebb személyisége. I. Károly 1649-ben életét-és trónját vesztette. Bizonyos időn át úgy tűnt, hogy a puritánok győzelmet arattak. A puritanizmus legjelentősebb lenyomata erre az időszakra a Wesminsteri Teológusok Tanácsa (Wesminster Assembly of Divines) volt, amelynek célkitűzése a Nemzeti Egyház megreformálása volt és 1643-1652-ig működött.
Azonban, 1662-re fordult a kocka és a királyság ismét vissza lett állítva. II. Károly király uralkodása alatt újabb lépéseket tettek annak érdekében, hogy megtörjék az ellenállást és alkalmazkodásra bírják rá a népet. Két ezer puritán lelkipásztort fosztottak meg a szolgálatuktól az Anglia Egyházában. A hatóságok vadásztak rájuk, elnyomták őket a szolgálatukban és bebörtönözték őket, mint bűnözőket. Skóciában évtizedeken át üldözték a presbiteriánusokat, akik szövetséget kötöttek, hogy az életük árán is megtartják a hitüket, a dicsőítést és gyülekezeti rendet a nemzeti egyházban.
Bár az angol puritánok javarészt eltűntek a XVII. század végére, nagy hatással voltak a Skót Szövetségesek mozgalmára, a második Holland reformációra (The Dutch further reformation), a New England-i puritanizmusra, és német pietizmusra. A puritánok elkötelezettsége és hűsége a jelen kor számára is példa és a jelen korban is tovább terjed a puritán irodalom újraéledésével, amelyről az elmúlt ötven évben megközelítőleg nyolcszáz újra kiadott kötet is tanúskodik.
A bejegyzés a Church History 101: The Highlights of Twenty Centuries című könyv alapján készült. Írta Sinclair B. Ferguson, Joel R. Beeke és Michael A. G. Haykin. Kiadja a Reformation Heritage Books könyvkiadó, Grand Rapids, 2016
Fordította: Kelemen Krisztina
