A TIZENNYOLCADIK SZÁZAD
A NAGY ÉBREDÉS
A XVIII. század a keresztyén Európát folytonos vallási háborúskodás és vérontás közepette találta. Az értelmiségi réteg a felvilágosodás korának eszméit vallotta magáénak, amely az ok-okozati viszonyt tartotta a legfelsőbb tekintélynek. A teológia a filozófia tárgyává vált. A deizmus azt tanította, hogy Isten teremtette a világot, alárendelte azt a természet törvényeinek és aztán valamiképpen kilépve, Isten a természet folyásának engedte át a teremtettséget, a természet törvényei lettek az irányítói és meghatározói mindennek. Ez nyilván nem a Biblia Istene, a deizmus elutasította Isten kinyilatkoztatását az ok-okozati viszonyok, érvelések javára. A racionalizmus dominált a XVIII. században és még napjainkban is befolyással van a teológiára.
A keresztyén igehirdetést felforgatta ez az új teológiai irányzat. Az evangéliumot („Istennek ereje a megváltásra”) kiszorította a megfontolt önuralom és jó cselekedetek üzenete. Ez az erőtlen helyettesítése az evangéliumnak nem volt nagy befolyással az emberek nagy többségére. Az emberek magukra hagyatottan süllyedeztek a hitetlenség, alkoholizmus, paráznaság, szerencsejátékok és sok ezeknél is rosszabb dolog fertőjében. A gyülekezet sok ember számára lényegtelenné vált, gazdagok és szegények számára egyaránt. Senki sem gondolta volna, hogy a nagy ébredés közel van.
Az ébredés Walesben kezdődött el. Az 1730-as évek elején két személy, akik a walesi ébredés vezetőivé váltak, Howell Harris és Daniel Rowland, megtértek. Az 1750-es évekre a tanításuk és Isten szerinti életük, és mindazok élete, akik hozzájuk csatlakoztak, 433 vallási közösség megalakulásához vezetett. Ezek a közösségek, amelyek Kálvinista Metodistáknak nevezték magukat, lettek a keresztyénség hangadói és jelképei Walesben az elkövetkező kétszáz évben. Minden korai Kálvinista Metodista vezető meg volt győződve arról, hogy szükségük van a Szent Lélek kenetére és erejére a szolgálatuk végzésében.
Az 1735-ös év George Whitefield megtérésének is tanúja volt, aki az ébredés vezéregyénisége, tanítója volt az Atlanti óceánon innen és túl. 1732-ben Whitefield megismerkedett John Wesleyvel és testvérével Charles-al, akik egy vallási társasághoz tartoztak, amelyet a történelem úgy ismer, mint a „Szent klub (közösség)”. Odaszánt életű anglikánokként, ezek az emberek kiváltak az egyházból, szent életre törekedtek igen szigorú fegyelem vagy metódus gyakorlásával, ezért „Metodistáknak” csúfolták őket. A Wesley testvérek szintén világító szövétnekei voltak az ébredésnek Angliában.
Német pietisták, akiket Moráviai pietistákként ismernek, nagy hatással voltak John Wesleyre. A moráviaiak vezetője Nicolaus Zinzendorf volt. Jacob Spener pietizmusától befolyásolva Zinzendorf maga köré gyűjtötte a hasonlóan gondolkodó hívők csoportját, akik sokkal gyakorlatiasabb, megtapasztalhatóbb hit után vágyakoztak, mint amelyet a XVIII. századi Németország élettelen luteranizmusa gyakorolt. Jelentőségteljes missziós munkájuk, erőfeszítéseik az egész világon ismertek voltak a XVIII. században.
Wesley egy Moráviai istentiszteleti alkalmon tért meg, melyet Londonban az Aldersgate Street-en tartottak 1738-ban. Luther Márton Római levélről írott magyarázatának a bevezetőjét olvasták fel a hallgatóság előtt, és Wesley úgy érezte „különös melegség” vette hatalmába a szívét, amikor hallotta Luther álláspontját arról a változásról, melyet Isten hit által végez a szívben. Ez az „újjászületés”-ként hirdetett gyakorlati változás kihangsúlyozása lett a kulcsfogalma a Nagy Ébredésnek, Whitefield, és Wesley és más, kortárs igehirdetők evangéliumi tanításának.
Az Ébredésnek nem szabhattak gátat határok, a puritánok leszármazottjai között is ébredés tőrt ki New Englandban. Jonathan Edwards írt egy beszámolót az ő Massachusetts-beli gyülekezetében végbement csodálatos ébredésről. Northamptonban töltött pásztori szolgálata elején a gyülekezet tagjai kívülről nagyon vallásosnak tűntek, ám csupán kevés jelét adták belső vallásosságnak, őszinte elkötelezettségnek Isten iránt. Az 1730 as évek elején Edwards észrevette, hogy ezek az emberek egyre érzékenyebbek lettek a bűnre. Egy kb. 1200 lélekszámú városban Edwards feljegyzése szerint kb.300-an tértek meg hat hónapon belül. Az Ébredés tetőpontján 1735-ben kb. harminc ember tért meg hetente. Hamarosan az Ébredés hulláma elért minden gyarmatot. Becslések szerint csak a New Englandban, ahol a népesség kb. kétszázötvenezer lélekszám volt, a megtértek száma huszonötezerről ötvenezerre emelkedett.
Ez az Ébredés olyan missziós szolgálatokat indított el, amelyek a bennszülött amerikaiak (indiánok) felé irányultak. John Eliot nyomdokaiba lépve olyan misszionáriusoknak, mint David Brainerd és a későbbiekben maga Edwards is, célkitűzésévé vált, hogy az „Új Világ” bennszülöttjeihez eljuttassák az evangéliumot. Bár az erőfeszítések vegyes eredményt hoztak, Brainerd lelki naplója mind a mai napig inspiráló sok misszionárius számára.
Nem az ok-okozati viszonyok felfedése, hanem a megmentő kegyelem, amely átformálja az embereket Krisztusért krisztusivá az, amire ennek a bukott világnak szüksége van. A Nagy Ébredés irányt adó fényei bizonyítják ezt. A Nagy Ébredés korának evangelizáció utáni lelkesedése jelentősen kiterjedt missziómunkát eredményezett, melynek az volt a célja, hogy elérje, megnyerje az egész világot Krisztus számára. Olyan gyakorlásához vezetett ez a kegyességnek, amely a megtérésre és Isten Igéjének ismerete által a kegyelemben való növekedésre összpontosított. Jól tesszük, ha megbecsüljük és folytatjuk, megéljük ezt a mély és példaértékű elkötelezettséget napjainkban is.
A TIZENKILENCEDIK SZÁZAD
A MODERN TEOLÓGIA KEZDETE ÉS ISTEN KIRÁLYSÁGÁNAK ÉPÍTŐI
Két német filozófus vetett árnyékot a gyülekezetre a XIX. században: Immanuel Kant és Friedrich Schleiermacher. Mindketten nagy hatással voltak a modern teológiára. Kant azzal érvelt, hogy lehetetlen számunkra közvetlen ismerni Istent. Filozófiájának részeként azt állította, hogy mivel minden tudásunk az érzékelési tapasztalatok alapján nyerjük, lehetetlen a számunkra közvetlen kapcsolatban lenni, megismerni bármit vagy bárkit, ami vagy aki az érzékelés határait meghaladja. Mi megismerhetjük tehát a világot, amelyben élünk, de nem rendelkezhetünk semmiféle tudással, ismerettel azok felől a dolgok felől, amelyek transzcendensek, meghaladják a fizikai világ fogalmát, mint Isten személye is. Ennek a filozófiának az alapján, Kant mind a racionalisták által képviselt természeti teológiát mind pedig a pietisták által hirdetett gyakorlati, megtapasztalható vallásosságot elutasította.
Schleiermacher filozófiai nézete ellenére egy gyülekezet vezetője volt. Úgy vélte, hogy a keresztyénség egész Európában megvetetté vált, mert nem tartott lépést a kor modern érdeklődési területeivel. Schleiermacher elkötelezettnek érezte magát, hogy megmentse a keresztyén hitet. „A vallásról. Beszédek a műveltekhez megvetőik között.” című művét (mely a liberális teológia alapműve lett) erre az érzékelt megvetésre adott válaszként fogalmazta meg. Schleiermacher átfogalmazta, másként határozta meg a hit természetét, hogy hogyan viszonyulhat valaki Istenhez, Jézus Krisztus személyéhez és az általa végzett munkához. Úgy határozta meg a vallást, mint az Istentől való függőség érzése. Szerinte Jézus egy példakép volt, amelynek elérésére vágyakoznunk kell, a gyülekezet pedig csupán olyan emberek csoportja, akik közös tapasztalattal rendelkeznek. Kiszórta, elvetette, az igazhitű keresztyén tanítást a megtapasztalásnak adva helyet.
Bár különbözőek voltak a megközelítéseik ez a két filozófus nagyon hasonló tanulságot vont le. Ez megegyezett azzal, hogy Isten nem más, legjobb esetben, mint a megtapasztalásaink eredménye, teremtménye. A megtapasztalás tehát igazságot, valóságot koholt. Mind az okot mind pedig a kinyilatkoztatást elválasztották a hittől, és önmagában a hitet egyetlen érzéssé alacsonyították. Ennek eredményeként manapság sokan nem hisznek Isten objektív (tárgyilagos, érzelmektől független) megismerésében.
Isten munkája mégis folytatódott, méghozzá két nagy ébredéssel, a Második Nagy Ébredés a század elején az Egyesült Államokban, és az 1859-es ébredés az Atlanti óceán mindkét oldalán, nem említve a kisebb ébredéseket, amelyek különböző országokban és helyeken következtek be. Az egyház, a gyülekezet újra igazi elhívásának tudatára ébredt- hogy hirdesse az evangéliumot a föld végső határáig. Sok misszionárius indult útnak Európából és Amerikából, hogy Isten országát építsék Afrikában, Ázsiában és Latin Amerikában.
Isten országának ilyen építője volt William Carey. Ő foglalkozása szerint cipész volt. Isten megragadta az ő szívét és adott neki lelki látást az egész világra kiterjedő evangelizációra. Mint cipész ment Indiába 1973-ban. Öt éven belül megtanulta a szanszkrit nyelvet és lefordította az egész Bibliát bengáli nyelvre. Élete végéig koordinálta és felülvizsgálta a Biblia harminchat nyelvre való lefordítását, és a XIX. század nagy missziós mozgalmának kezdeményezője volt. Ennek a korszaknak egy másik nagy misszionáriusa Henry Martyn volt, aki lefordította az Új Szövetséget hindusztáni, arab és perzsa nyelvekre, életét adva Krisztus evangéliumának terjedéséért. Más elkötelezett életű misszionáriusai ennek a kornak: Robert Moffat, David Livingstone, John Paton, Andrew Gordon és Hudson Taylor voltak. Ezekben az időkben az Brit Királyság terjeszkedett, ebben a társadalmi kontextusban, ezt társadalmi és politikai közeget felhasználva Isten kiküldte az Ő szolgáit, hogy hirdessék az evangéliumot a föld végső határáig.
Mindezek az emberek és rajtuk kívül még sokan mások vitték Isten üzenetét és Isten ismeretét Jézus Krisztusban a föld végső határaiig. A „műveltek megvetőinek” lenézése semmit sem vehet el Isten Szava igazságának erejéből. Isten bemutatta bölcsességét abban, hogy bár Európában az emberek elkezdték megvetni az evangéliumot, Ő már készített is utat egy újabb helyre az evangélium számára. Minden bizonnyal imádkoznunk kell azért, hogy Isten használjon bennünket is az evangélium terjedésének munkájában.
Hit által
Egy himnuszt hallok elnémíthatatlan
századokon át új meg új alakban.
Az énekes nemegyszer névtelen.
Nem is ő énekel: a kegyelem!
S az egész földről láthatatlan karban
száll ég felé a csodálatos dallam,
és a fül fenséges harmóniát hall.
Figyelj! „Hit által! Hit által! Hit által!”
Azok sorában, akik énekelnek,
van kemény férfi, félénk, gyenge gyermek,
roskadt öreg, remegőszívű asszony…
De nincs perc, hogy e himnusz elhallgasson.
Mert szájról-szájra, szívről-szívre kel.
Némíts el egyet, ezer énekel.
Új meg új hang, de ugyanaz a dallam.
Néha leborulok, hogy tisztán halljam,
tele frissességgel, zengő csodákkal.
Hallod? „Hit által! Hit által! Hit által!”
Isten Lelke vezényel. Egyet int,
és új énekes lép elő megint.
Így int neked és így intett nekem.
Meghallja, ha elnémul énekem,
és fáj neki egyetlen hang hiánya,
amint a nagy egészet dirigálja,
s az örök himnusz zúgva, zengve szárnyal:
Igen! „Hit által! Hit által! Hit által!”
Érzem, rajtam a Karmester szeme.
Énekelni, kezdeni kellene,
hogy munkám, harcom, életem, halálom,
minden szavam, minden szívdobbanásom
ezt, ezt az egyet zengje szüntelen!
Láthatatlan kar énekel velem:
testvéreim hangja körülölel.
Nem, a himnusz ma sem némulhat el,
legyen a dallam bármilyen nehéz.
Szemünk a Karmester kezére néz,
és minden olyan egyszerűvé válik.
Ő segít énekelni mindhalálig
szolgálattal, élettel és halállal
ma is: „Hit által! Hit által! Hit által!”
Túrmezei Erzsébet
A bejegyzés a Church History 101: The Highlights of Twenty Centuries című könyv alapján készült. Írta Sinclair B. Ferguson, Joel R. Beeke és Michael A. G. Haykin. Kiadja a Reformation Heritage Books könyvkiadó, Grand Rapids, 2016
Fordította: Kelemen Krisztina
