TARTALOM

II. RÉSZ: A KRITIKÁVAL VALÓ MEGKÜZDÉS GYAKORLATI ALAPJAI: 4. ALÁZAT

“Melyik az a három kegyelmi ajándék, amelyre egy lelkimunkásnak a legnagyobb szüksége van?” Sokféle választ adhatnánk erre a kérdésre, azonban talán egyik sem lenne olyan megfelelő, mint Augusztinusz válasza “alázat, alázat és megint csak alázat” mondta. Lelkimunkásként, nagy szükségünk van az alázatra. Azért is, mert gyakorta ki vagyunk téve a kritikának.

ALÁZD MEG MAGAD ISTENED ELŐTT

Kevés dolog hozza annyira nyilvánvalóvá, hogy mi van a szívünkben, mint a kritika. Amikor megkérdőjelezik vagy rágalmazzák a jellemünket, a pozíciónkat, a képességeinket, vagy a munkánkat, a szívünk állapota azonnal nyilvánvaló lesz. Ez az egyik ok, ami miatt a kritika Isten kegyelmének ajándéka a számunkra, mert nyilvánvalóvá teszi mennyire énközpontúak vagyunk valójában.

Az alázat ellensége

Természetünknél fogva hajlamosak vagyunk a büszkeségre. Az énünk a világunk központja. C.S.Lewis bölcsen jegyzi meg, hogy a büszkeséget az az “élvezet táplálja, hogy magad mások fölött állónak láthatod.” Ez az önistenítés, az önimádat egy formája. Minden bűnben az a tragikus, hogy eltávolít bennünket Istentől. A büszkeség kétszeresen is tragikus, mert nem csak eltávolít Istentől, de megpróbál fölé emelni, ellenszegülve az Ő akaratának megkérdőjelezi Isten szuverenitását. Úgy tekintve magára, mint Istenre, azon van, hogy Istent eltávolítsa a trónról és önmagát ültesse helyébe. A büszkeség Isten ellenes és elkísér bennünket, születésünktől halálunkig küzdhetünk ellene. A szülőknek nem kellett soha tanítani a gyermekeiket arra, hogy büszkék legyenek. Szövetségünkben Ádámmal kezdődőleg a büszkeség miatt kiestünk abból a pozícióból, amelyben voltunk és olyanná lettünk, amilyeneknek nem kellett volna lennünk. Ahogyan George Swinnock mondja “a büszkeség a léleknek az a ruhája, amelyet legelőször öltött fel (a paradicsomban) és utoljára fog letenni (a halálban).” Természetünkből adódóan feljebb helyezzük magunkat olyan téveszmékkel, mint az önmagunk fontossága vagy az önmagunkkal való elégedettség, mindent megtéve, ami hatalmunkban áll, amire képesek vagyunk azért, hogy fenntartsuk ezt a végzetesen téves elképzelést arról, hogy kik vagyunk.

A büszkeség azonban nem elégszik meg önmaga túlbecsülésével, hanem azt akarja, hogy az egész világ csatlakozzon az önimádathoz. Arroganciával, azt szeretnénk, ha mások is megerősítenék, hogy valóban nagyok vagyunk épp úgy ahogyan önmagunkat is becsaptuk, amikor ezt elhittük. Lewis így ír erről “A büszkeség élvezete olyan, mint a vakaródzásé. Ha valami viszket, meg akarják vakarni, de sokkal jobb és szebb, ha nincsenek viszketegségeink, amelyeket vakargatnunk kellene. Amíg az elismerés iránti vágytól, önbecsüléstől viszketünk vágyunk a megerősítésre.” Az önértékelés, a személyünk fontossága, önjogosultság viszketegségei felkeltik az önérvényesítéssel és önimádattal való vakargatás szükségességét. Így saját énünk méregetésekor nagy örömünkre szolgál, ha másoknak parancsolhatunk vagy másokat felülbírálhatunk. Azonban, ahogyan azt már biztosan tapasztalták, az emberek felülbírálása csak pillanatnyi elégtételt nyújt. A viszketés hamar visszatér és arra ösztönöz, hogy újabb eredményekre és elismerésre törjünk.

Amíg ebben a halandó testben maradunk, a büszkeség olyan, mint egy kolonc, mélyen belénk kapaszkodik. Jonathan Edwards egyszer azt mondta, hogy a büszkeség olyan, mint a hagyma, ha lehámozol róla egy réteget, mindig marad alatta egy másik. A büszkeséggel pedig együtt jár az emberek elismerése utáni vágyakozás. A pásztori megbízatás önmagában egy tiszteletteljes autoritással járó pozíció, éppen ezért könnyen csapdává válhat. Charles Bridges arra figyelmeztet, hogy “az emberi természet sohasem érheti el a megkülönböztetést, ha nem kísérti meg a hiúság.” Talán nagyon finoman, árnyaltan azt hihetjük, hogy szentebbek, bölcsebbek és fontosabbak vagyunk, mint akik ránk bízattak. Beképzeltséggel is végezhetjük feladatainkat arra gondolva, hogy megérdemeljük az elismerést, bátorítást és elfogadást. Végső soron olyan sok mindent teszünk és olyan keményen dolgozunk.

Amíg ez a féle gondolkodásmód él bennünk sohasem leszünk képesek bármi jót is nyerni a kritikából. Vagy fel fog dühíteni bennünket, hogy valaki az önmagunkról felállított kép támadását merészeli, vagy összetör bennünket, mert az énképünk mások dicséretére alapoz. A büszkeség vagy önvédelemre kényszerít vagy kétségbeeséshez vezet, amikor kritikával szembesülünk. Sok esetben mindkettőhöz egyszerre, azonban egy biztos, a büszkeség megakadályozza, hogy megfelelően fogadjuk a kritikát.

Az alázat megfelelősége

Az egyetlen módja annak, hogy megfelelően kezeld a kritikát az, hogy egyre mélyülő alázatban élj, halálra adva mindazt, ami e világi bennünk Krisztus keresztjének ereje által. Naponta meg kell halnunk az önimádó testies természetünknek, amelyet el kell hagynunk azért, hogy egyedül Jézus Krisztust imádjuk. A büszkeségünk természete szerint kell célul kitűznünk, hogy egyedül Krisztus értékelése számít és kérnünk kell, hogy tudjunk alább szállni, meghalni önmagunk számára, hogy valódi alázat szülessen bennünk, s bűnös büszkeségünk megsemmisüljön. A büszkeség nem találó a keresztényekhez, még kevésbé a keresztény lelkipásztorhoz. Ha valóban megértjük Istent, önmagunkat és pásztori elhivatásunk igazi természetét, ráébredünk, hogy az alázat és szelídség az, ami hozzánk illő, mert a lelki alázat és büszkeség egymás ellentétei. Ahogyan Stephen Charnock is mondta “A büszke hit legalább akkora ellentmondást hordoz, mint az alázatos ördög kifejezés.”

A legnagyobb oka, hogy úgy fel tudunk fuvalkodni önmagunkban az, hogy sekélyes a lelki látásunk Istenről az Ő dicsőségében. Ahogyan Kálvin is megjegyezte “az ember sohasem tudja valóban átérezni alacsony helyzetét, amíg Isten dicsőséges voltához nem hasonlítja magát.” Isten alulértékelése az én felülértékeléséhez vezet, azonban, amikor Isten valóban nagynak látjuk, akkor tudjuk meglátni saját valós helyzetünket. Jól tennénk, ha azon gondolkodnánk, mennyire csodálatos, mindenek felett való, örökkévaló változhatatlan dicsőség, tökéletes tisztaság, morális jogosság, kitartó szeretet és hűség jellemzi Istent. Senki sem hihet Isten dicsőséges voltában anélkül, hogy a büszkeségét legyőzze. John Piper így ír erről: “Az alázat úgy követi Istent, mint egy árnyék.” Ha valaki őszintén, valóban találkozik az élő Istennel, a szeretetnek ez a kegyelme meg fog jelenni benne.

Az Istennek ilyen féle ismerete segít bennünket a helyes önismerethez. Isten végtelen dicsőségét szemlélve, ráébredünk teremtményként magunkban hordozott végességünkre és gyengeségeinkre. Ahogyan magunkban hordozzuk Isten háromszor szent tisztaságát, ráébredünk nyomorú voltunkra és saját szívünk akaratosságára. Ahogyan szemléljük Isten felfoghatatlan kegyelmét és szeretetét Krisztusban, tudatosul bennünk, hogy képtelenek vagyunk megmenteni magunkat és teljesen reménytelen a helyzetünk a Megváltótól távol. Ilyen a mi természetünk: véges, gyenge, bűnös, csökönyös, segítség nélküli és reménytelen. Hát nem méltánytalan egy ilyen ént dicsőítenünk! Hogyan lehet egy személy, akinek olyan a szíve, mint az enyém vagy a tied egy kicsit is büszke a tökéletes Isten előtt?

Paul Tripp szerint “függővé váltunk az önmagunk dicsőítésétől, mert ha tükörbe nézünk, arra gondolunk olyas valakit látunk ott, aki ezt megérdemli.” Igaz ez rád nézve? Akkor nézz Isten szavának és Isten dicsőségének a tükrébe és lásd magad olyannak, amilyen természeted szerint valóban vagy. Minden kegyelem és ajándék, amely a szolgálatodban áll és képessé tesz az evangélium szolgálatára Istentől származik. “Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1. Korinthus 4:7). Az öndicsőítés önmagából fakadóan távol áll azoktól, akik csődöt mondtak. Minden, ami jó bennünk ingyen kegyelemből van. Isten kegyelme nem hagy helyet az öndicsőítésnek; a kegyelem és büszkeség nem férnek össze.

A büszke lelkipásztor önmagában egy ellentmondás. Maga a fogalom szolgát jelent, az alázatos Krisztus és egy büszke keresztény nem összeegyeztethető. Abraham Boot ezt írja: “Ne feledd, hogy a munkád egésze szolgálat, nem uralom – nem lehetsz úr a gyülekezeted felett, csak szolga lehetsz.” Mint olyan személy, aki Jézust követi, a te Istentől kapott feladatköröd, mint lelkipásztor, nem az, hogy kiszolgáljanak, hanem hogy te szolgálj, és életedet add a juhokért. Az ilyen önmegtagadás ellent mond önmagunk büszke promoválásának. Rólad szól a szolgálatod? A te nevedről? A te kényelmedről? A te dicsőségedről? Vagy az a legnagyobb motivációd, hogy felépítsd a gyülekezetet Jézus Krisztus imádata közben Isten dicsőségére? Csak a Krisztust dicsőítő, szolga lelkületű alázat illik a szolgálathoz.

Ha ki akarod állni a kritika lángjait fel kell öltöznöd a szelídséget. Amennyire rólad szól az életed és szolgálatod, annál biztosabb lehetsz abban, hogy rosszul viseled a kritikát és annyira haszontalan is lesz a számodra.

Az alázat áldásai

Amikor az evangélium szerinti igaz alázat jellemez, nem csak képes lehetsz jól fogadni a kritikát, hanem az áldássá lehet a számodra. Még a legrosszabb leg rombolóbb kritika is jót tehet az alázatos léleknek. “az Isten a kevélyeknek ellene áll az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (1Péter 5:5). Ahogyan az előző fejezetben is láthattuk, Isten a kritikát eszközként használja arra, hogy egyre jobban formáljon bennünket Krisztushoz hasonlóvá. Amikor megalázzuk magunkat Előtte, Ő képessé tesz arra, hogy a leggyűlölködőbb verbális támadást is úgy tudjuk fogadni, ahogyan az az Ő megszentelő célját szolgálja életünkben.

Micsoda forrása ez a bátorításnak a számunkra! Amikor a szolgálatunk Lélek szerinti szenvedéllyel társul Isten dicsőségére és az Ő népének javára, akkor biztosak lehetünk Isten kegyelmében és áldásaiban a szolgálatunkra nézve, akkor is, ha az emberek elbocsájtásunkra törekednek. Ha az élő Isten velünk van, ki állhatna meg ellenünk? Tanulmányozd a Bibliát és a gyülekezet történetét, és azt találod, hogy azok a szolgálatok, amelyeken láthatóvá vált Isten áldása gyakran tüzes ellenállásba és támadásokba ütköztek. Nincs ember, aki Isten áldásainak útját szeghetné. Isten áldása pedig az alázatosokon nyugszik meg. Bridges ezt írja: “Kevéssé összehasonlítható, ha a szolgálatunk a tehetség, műveltség vagy pátosz bélyegeit hordozza, azzal, ha az alázat és szeretet ízlelhető benne, ez a legmegfelelőbb arra, hogy Immánuel dicsőségét tükrözze, és a Lélek munkája benne megnyilvánuljon.”

Szeretnél egészséges választ adni a kritikára? Szeretnél valóban növekedni általa? Szeretnéd a Lélek erejének áldásait megtapasztalni a szolgálatodban a kritikák közepette is? Akkor hát testvér, öltsd magadra az alázatot!

ALÁZD MEG MAGAD A KRITIKUSOD ELŐTT

A kritika alázattal való fogadása olyan képeket ébreszthet bennünk, mint a gyenge és szégyenlős, mindig visszavonuló ellenfél, akit mindig kihasználnak. Nem erről van szó. Az igazi alázat magában hordoz egyféle erőt és önbizalmat. Azonban, ez nem az önelégültség hatalma, hanem egy erő és bizalom Istenben és abban, hogy az Ő kegyelme elég. A valóban alázatos ember istenfélő. Nézőpontja horizontján mindig ott van Isten nagysága. Azt is tudja, hogy Isten kegyelméből ő Istenhez tartozik, Isten az ő szövetségese. Nem önmagáé többé, hanem Istené. Az élete többé nem önmagáról szól, a legnagyobb célja Isten dicsősége. A lelke örömét leli az Istennek való engedelmességben. Isten mosolyát minden másnál értékesebbnek tartja.

Ilyen alázatos, istenfélő bizalom nem teremt gyenge embereket, akik könnyű préda. Sokkal inkább olyan embereket eredményez, akiket a mások iránti szeretet és az önuralom jellemez. Megszabadít a hamis énképektől, az egoista önvédelemtől, és az emberek dicséretének hiába való keresésétől. Tim Keller ezt az alázatot úgy hívja “az önmagunkról való megfeledkezés szabadsága”. Így magyarázza ezt: “Az evangélium szerinti igazi alázat azt jelenti, hogy megszűnök kötődni minden előző tapasztalathoz, beszélgetéshez, ami velem kapcsolatos. Gyakorlatilag megszűnök magamra gondolni”. A Krisztus szerinti alázat megszabadít bennünket önmagunktól, és segít, hogy a figyelmünk központjába Isten és más személyek kerüljenek. Ez a kritika fogadásában háromféleképpen is befolyásol: odafordítja a fülünket, megvizsgálja a szívünket, bevon másokat.

Fordítsd oda a füledet

Az evangélium szerint alázatos pásztor először is oda hajtja a fülét. Figyelmesen meghallgatja a kritikusát. Ez nem megy könnyen a pásztorok többségének. Mi hozzászoktunk ahhoz, hogy mi beszélünk. A munkánk velejárója a tanítás, igehirdetés, tanácsolás egész sora. Krisztus követeiként arra lettünk elhívva, hogy szánkkal hirdessük Jézus Krisztus csodálatos voltát, és segítsünk az Ő juhainak az evangélium megértésében és a mindennapi életben való alkalmazásában. Azonban minden szóbeli szolgálat végzésekor nem kizárt, hogy a szolgálat javára válhat a jó hallgatni tudás is. Nagyon jók vagyunk a szavak, a szánk használatában, azonban kevésbé jók vagyunk a fülünk odafordításában. Jeason Helopoulos aggodalmát fejezi ki: “Sok lelkipásztor szemet szúró hibája, hogy rossz hallgatók. Sőt, úgy találom a lelkipásztorok a leggyengébb hallgatóság, akivel valaha találkoztam.” Sok lelkipásztor úgy hozzászokik a beszélő szerepéhez, hogy el is felejti igazából mit jelent meghallgatni az embereket. Ha ez úgy általánosságban igaz, akkor mennyivel inkább igaz, ha kritikával kell szembenéznie. Ha nem hallgatjuk meg a juhokat amikor felnéznek ránk, nem leszünk talán még rosszabb hallgatók, ha kritizálnak bennünket?

A büszke önvédelmünkben, még azelőtt válaszolhatunk a kritikára, hogy időt szakítanánk arra, hogy valóban meghalljuk a kritikus üzenetét. A Példabeszédek 18:13 figyelmeztet, “Aki felel valamit míg meg nem hallja, ez bolondság és gyalázatos rá nézve.” Valóban jól odafigyelsz és meghallgatod a kritikusod mielőtt válaszolsz neki? A dolgok helytelen értelmezése szégyenhez vezet. Lelkipásztorként gyorsak kell legyünk a hallásra, késedelmesek a haragra (Jakab 1:19). Amikor eljön a kritika ideje, az alázat megnyilvánul abban, hogy értékeled a kritizálót, mint személyt és a kritikát. Debora Riegel kihívás elé állít bennünket ebben: “Ha már úgy hiszed, hogy te jobban tudod, mint az a személy, akit meghallgatsz, akkor már nem őt hallgatod. Ha már tudod is, hogy hová vezet ez az egész, akkor nem őt hallgatod. Ha csak azokat a részeit hallod meg a történetnek, amelyek saját hiedelmeidet támasztják alá, nem vagy jó hallgató. Ha már ki is gondoltad a válaszcsapást, akkor nem vagy jó hallgató.”

A hallgatás nem csak a füleinknek, hanem meglepően a szánknak is való. David Mathis ezt írja “A jó hallgatás megköveteli a nyitott kérdések használatát, amelyekre nem csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni, hanem gyengéden lefejti a hagyma haját és megvizsgálja a rétegeket.” Például, mondjuk, hogy az egyik gyülekezeti tag, kifejezi aggodalmát a felett, hogy szerinte törvényeskedő a tanításod.

• Ha a kritikus fogalmazásmódja nem világos vagy zavaros, kérd, hogy világosan fogalmazza meg: “Meg tudná fogalmazni, mit ért a törvényeskedő szó alatt? Mikor kezdte el úgy érezni, hogy ebbe az irányba halad a tanításom?”
• Amikor a kritika nagy általánosságokban van megfogalmazva, kérj erre vonatkozó példákat: “Tudna egy adott dolgot felidézni, amikor a tanításom törvényeskedő volt?”
• Amikor egy kritikus úgy festi le a helyzetet, mint ami helyrehozhatatlan, akkor kérdezd meg, mi lehetne a megoldás: “Hogyan tudnánk ezt megoldani? Mit gondolna, miben kellene változzon a tanításom ahhoz, hogy elkerüljem ezt a hibát?”
• Amikor látszik, hogy a kritikusnak nem ez a fő problémája veled, kérdezz olyan dolgokra, amelyek felszínre hozhatják a kiváltó okot: “Míg ezekről beszélgetünk, van valami más a szolgálatomban, az életemben, ami bántja, sérti önt?”
• Amikor világos, hogy a kritikus téved, tégy fel olyan kérdéseket, amelyekre az igében keresse a választ: “Hogy találjuk, mit tanít a Biblia a keresztények és a törvény kapcsolatáról? Úgy gondolja az Istennek való engedelmesség elengedhetetlen velejárója a keresztény életnek?”

A kérdések feltevésével együtt segítséget nyújthat számodra, ha összefoglalod a kritikát: “Lássuk csak jól értem-e, azt mondja…”

Mindezekben fontos nem csak a feltett kérdésekre odafigyelni, hanem arra is, hogyan tesszük fel azokat. Előfordulhat, hogy a kérdés feltevésének módja, pontosabban a testtartás és a hanghordozás, amely türelmetlenséget és frusztrációt fejez ki. Azonban, amikor finoman kérdezünk, kérdéseink azt üzeni kritikusaink számára, hogy valóban fontosak nekünk és törődünk a véleményükkel. Abban is segítségünkre lehet, hogy tisztább képet kapjunk a problémáról és arról, hogy hogyan kellene rá megfelelően válaszoljunk.

Az alázatos hallgatás megnyugtató hatással lehet alapjába véve izgatott, felháborodott kritikusainkra. Ruth Saw lelkipásztor feleség így fogalmaz “Azt tapasztaltam, hogy a hallgatással töltött idő sok feszültséget eloszlat, és néhány ember valójában csak arra vágyik, hogy meghallgassák!” Amikor kritikusaink látják, hogy nem zárkózunk el vagy támadunk vissza, gyakran megnyugszanak. Amikor azt érzik, hogy mi valóban szeretjük őket, és értékeljük a véleményüket, sokkal hajlandóbbak lesznek elfogadni, értékelni válaszunkat bármi is legyen az. Végül pedig nem azért kell meghallgatnunk kritikusainkat, mert az értéket ad nekünk, hanem azért, mert alázatos, szelíd Megváltónk megdicsőül ebben.

Vizsgáld meg a szívedet

Az alázat megláttatja magát abban is, hogy önvizsgálatot gyakorolsz. Az alázatos pásztor elismeri azt a tényt, hogy önmagában gyenge, hibázhat és bűnös. Megérti, hogy szüksége van a kritikára. Megérti, hogy minden féle kritika eszköz Isten kezében, hogy megszentelje őt és szolgálatát. Ezért ő késedelmes a válasszal és gyors az önvizsgálatra.

Ha egy tagja a gyülekezetednek úgy tartja antiszociális a magatartásod, hogyan gyakorolnál önvizsgálatot? Itt van néhány esetleges gondolat:

Vizsgáld meg a cselekedeteidet:

• Az időm nagyrészét tanulmányozással töltöm?
• Aktívan részt veszek a közös tevékenységekben Istentisztelet után és a hét folyamán?
• Rendszeresen gyakorlom a vendégszeretetet mások iránt?
• Vannak olyan területek a szolgálatomban, amikor nem tudom szeretni a reám bízottakat?

Vizsgáld meg mire fektetsz hangsúlyt:

• Nagyobb hangsúlyt fektetek-e arra, hogy felkészüljek a szolgálatokra, mint arra, hogy megismerjem a nyájat?
• Háttérbe szorul-e a családlátogatás és tanácsadás az adminisztrációs feladatok vagy felekezeti szerepek miatt?
• Hogyan nézne ki a megfelelő egyensúly ezeken a területeken? Ilyen a szolgálatom?

Vizsgáld meg a hanghordozásod:

• Amikor felhívnak az emberek, melegség árad a hangomból vagy csalódott frusztrációval válaszolok?
• Találkozók vagy gyűlések alkalmával valódi örömömet fejezem ki a találkozás felett, osztatlan figyelemmel adózva nekik, vagy folyton az órámat nézem? Igazából az emberek a fontosabbak, ők sohasem lehetnek zavaró tényezők!

Vizsgáld meg a motivációdat:

• Miért töltök olyan sok időt egyedül az igetanulmányozással? Talán azért, mert azt hiszem ez a legjobb módja a nyáj szolgálatának? Vagy saját érdekeim szolgálom ezzel?
• Jobban szeretem a könyveket, mint az embereket?

Vizsgáld meg a személyiséged

• Mennyire van szerepe annak, amilyennek Isten megalkotott engem, ennek a kritikának a kialakulásához?
• Változtat-e a kritikára adott válaszomon az, hogy introvertált vagyok?

Ez a féle önvizsgálat nem kivitelezhető a pillanat hevében. Ehhez időre, csendes önreflexióra és érzelmi stabilitásra van szükség. Ha a kritika jogosnak és igaznak bizonyulhat, akár csak részben is, kérj a kritikustól egy-két napot az átgondolásra. “Az igaznak elméje meggondolja, hogy mit szóljon, az istentelenek szája pedig ontja a gonoszt.” (Példabeszédek 15:28).

Amíg önvizsgálatot tartunk a kritika tartalmát illetőleg meg kell vizsgálnunk azt is, hogyan reagálunk rá. Hogyan válaszolok a kritikára? Mi zajlik le bennem? Imádságos szívvel tekintek a helyzetre? Védem magam és dühös vagyok? A kritika keserűséggel töltötte-e meg a szívemet a kritikusom iránt? Mit üzenek a testbeszédemen keresztül a kritikusomnak? (pl. szemkontaktus, arckifejezés, kézmozgás, testtartás). Kérdeztem vagy mondtam bármit is, ami rontott a helyzeten? Ilyen és hasonló kérdéseket kell feltennünk és megválaszolnunk önmagunkban, hogy növekedhessünk alázatban a kritika fogadásakor.

Vonj be másokat is

A kritika alázatos fogadása másokat is bevon. Amikor úgy érezzük behatároltak vagyunk a helyzet értékelésében és a gyakran részrehajló felfogásunk önmagunkról akadályozhat, keresnünk kell egy istenfélő férfi vagy nő tanácsát az életünkre nézve. Az alázatos pásztor feltárja hibáit a megbízható és lélekben nagykorú testvér számára.

Nagyon óvatosnak kell lennünk ezen a ponton. A megfelelő személyeket kell bevonnunk. Ne olyanokkal oszd meg a kritikát, akik azt mondják neked, amit hallani szeretnél. Győződj meg arról, hogy a személy, akit bevontál nem pletykás így megbízható. Gyakran a feleséged az egyik legideálisabb személy arra, hogy megoszd vele a kritikát. A feleségeink őszinték hozzánk, mivel nagyon jól ismernek bennünket és fontosak vagyunk a számukra. Egy megbízható barát, lelkipásztor vagy gyülekezeti vén is nagy segítség lehet ilyen helyzetben.

Fontos, hogy vigyázzunk arra, hogy megfelelő legyen a motivációnk. Miért vonunk be másokat? Talán azért, hogy rágalmazzuk kritikusainkat? Vagy, hogy jobban érezzük magunkat a helyzetben? Vagy az motivál, hogy új megvilágításból láthassuk a történteket valaki olyan szemszögből, aki jól ismert bennünket? Mások bevonását könnyen motiválhatja arrogáns önigazolásra való törekvés, amely pletykához vezet. Azonban, az igazán alázatos lelkipásztor azért von be másokat, hogy segítsenek neki megvizsgálni mi és mennyire igaz a kapott kritikából.

Amikor a bizalmasaiddal megosztod ezt egyszer a kritikát oszd meg velük. Próbáld világosan és egyenesen lefesteni a helyzetet. Másodsorban, mondd el te hogyan látod a kritikát és milyen válaszra gondoltál. Harmadsorban kérd ki a véleményüket: “Jól gondolkodom erről? Gondolod, hogy igaza lehet? Szerinted is ez lenne a legjobb válasz vagy lehetne jobban is?” A legtöbb esetben a bizalmasaid értékes szempontokat helyeznek más megvilágításba, amelyekre még nem gondoltál. Felbecsülhetetlenül értékesek az ilyen tanácsok és a szolgálat során sok szívfájdalomtól mentenek meg.

ALÁZATOS VAGY?

Talán nincs olyan virtus, melyre olyan nagy szükség lenne a kritikával való megküzdés során, mint az alázat. Jézus világosan szemlélteti ezt az önmagáról megfeledkező másokhoz odaforduló életet (lásd. Filippi 2:5-8), és örökre áldottak mindazok, akik az Ő alázatának nyomdokába lépnek (lásd. Máté 5:5). Alázatos vagy? A lelked az evangélium szerinti alázat ruháját öltötte fel? Vizsgáld meg magad Martyn Lloyd - Johnes szavainak tükrében:

Az alázatos ember nem büszke magára, semmilyen értelemben nem tulajdonít magának dicsőséget. Úgy érzi, nincs benne semmi, amivel dicsekedhetne… Hadd haladjunk még beljebb; az alázatos ember nem érzékeny az őt érintő dolgokkal szemben. Nincs folyton önmagával és saját érdekeinek keresésével vagy érvényesítésével elfoglalva. Nem védi az álláspontját. Mindannyiunk számára ismerős ez, vagy nem? Talán nem a személyünkkel kapcsolatos érzékenységünk az egyik legnagyobb átka a bűnbeesésnek?

Egész életünket azzal töltjük, hogy magunkat nézzük, azonban, amikor valaki alázatos lesz szakít mindezzel; már nem aggódik afelől mit mondanak mások. Igazán alázatosnak lenni azt jelenti, hogy nem védjük többé magunkat, mert látjuk, nincs bennünk semmi védelemre érdemes. Tehát, már nem védjük magunk, mindaz elmúlt. Az igazán alázatos ember nem sajnáltatja magát, nem esik önsajnálkozásba sem. Sosem mondja magának “Nehéz idők járnak, mennyire gonoszok ezek az emberek, hogy nem értenek meg téged.” Sohasem gondolja: “Mennyire remek ember vagyok, bárcsak adnának egy esélyt arra, hogy bizonyítsam”. Önsajnálkozás, mennyi órát és időt vesztegetünk erre! Az az ember, aki alázatos ezeket mind félreteszi… Ha valaki igazán látja magát ráébred arra, hogy senki sem tud olyan rosszat mondani róla, ami túl rossz lenne. Nem kell aggódnod a felett, hogy az emberek mit mondanak vagy tesznek, mert tudatában vagy, hogy többet és rosszabbat is érdemelhetnél… A valóban alázatos ember rácsodálkozik arra, hogy Isten és az emberek egyáltalán úgy kezelik őt, ahogyan.

Hadd zárjuk ezt a fejezetet egy figyelemreméltó példájával az alázatnak. Néhány éve egy bizonyos gyülekezet egyik ellenszegülő híve büszkén utasította vissza egyik gyülekezeti vén figyelmeztetését a másik után, akik szerették volna rávezetni, hogy a bűnös és kritizáló lelkülete megosztja a gyülekezetet. Nem csak, hogy nem akart ez az ember megtérni, hanem meg is fenyegette a hozzá menő véneket. Kirívóan kellemetlen ember volt. A vének összegyűltek, hogy megbeszéljék ennek az embernek a gyülekezeti fenyítés alá való helyezését. Ez alatt a beszélgetés alatt az egyetlen személy, aki még nem látogatott el ehhez a gyülekezeti taghoz, megkérdezte, hogy ő is elmehet-e, mielőtt fenyítés alá helyezik, a többiek pedig beleegyeztek.

Amikor az ellenszegülő személy egymás után kritizálta a gyülekezet véneit, ez az istenfélő és alázatos vén felállt, odament a dühös gyülekezeti taghoz, és szó szerint elé borult a földre. Aztán alázatos, kérlelő hangon ezt mondta “Drága testvérem és barátom, inkább gyalogolj át rajtam, megengedem, minthogy azt kelljen hallgatnom, hogy gonoszul szólsz a testvéreimről vagy nem akarsz megtérni a gonosz utadról. Állj fel, kérlek és gyalogolj át rajtam, inkább engem bánts testben, minthogy a saját lelkedet egy örökkévalóságra megsebezd vagy megoszd a gyülekezetet a kritikáiddal.”

Az igazi alázata ennek a gyülekezeti vénnek meggyőzte ezt a lázadó embert. Zokogásban tört ki, megbánta a bűneit, és megvallotta, hogy mennyi rosszat mondott a vénekről a megosztás magjait vetve el Krisztus testében. Megtérése pedig valódinak bizonyult.

Ne értse félre ezt senki. Nem ajánljuk senkinek, hogy szó szerint kövesse ezt a módszert annak érdekében, hogy megküzdjön a kritikával, jól tudja kezelni azt, azonban azt hangsúlyozzuk, hogy Isten kegyelméből kapott ugyanazt a kegyelmet és alázatot adjuk tovább, alázatos lelkülettel válaszolva a kritikákra.

TARTALOM

Forrás ©

Joel R. Beeke & Nick Thompson: Pastors and Their Critics:

A Guide to Coping with Criticizm in the Ministry

- munkája nyomán, fordította: Kelemen Krisztina