Nyolcadik század

A képrombolás vitája

A keresztyén egyháztörténelem tanúlmányozóinak meg kell értsék az ókori egyháznak két domináns nyelvét és hagyományait. A nyugati egyházban, ami Róma körül központosúlt, az elsődleges nyelve az írásnak és dicsőítésnek a latin volt. Keleten, a fő nyelv pedig a görög volt. Ez a két nyelv szimbolizálja a különbségeket a két egyház szokásainak fejlődése között. Ahogy a Római Birodalom szétbomlott, ezek a hagyományok elvesztették az egymás közötti kapcsolatot és különbözőképpen fejlődtek.

A nyolcadik századi nagy viszály, a szent képeknek a felhasználásáról az Isten dicsőítésében, tükrözi ezeket a különbségeket az egyház két fele között. Az szent képek Jézust, Máriát, szenteket, esetenként a Szentháromság személyeit ábrázolják és egy különös fontosságot tulajdonítottak nekik a keleti egyházban. A képeknek a támogatói azzal érveltek, hogy szükség van rájuk, mint a „laikusok könyvei”, vagyis a bibliai igazságokat mutatják be a tudatlanok és tanulatlanoknak, és hogy segítsen a dicsőítést a megfelelő irányba öszpontosítani. A dicsőítés tárgya nem a kép volt, hanem a személy, mennyei, vagy földi, akit ábrázolt.

Sokak viszont el kezdték hinni azt, hogy a képek csatornák amik által Isten beszél hozzájuk vagy megáldja őket. A keleti keresztények leborúltak  és csókolták őket, mint szent tárgyakat, esetenként gyertyákat gyújtottak és tömjént égettek előttük, azért hogy kifejezzék vágyukat arra, hogy a személy, akit a kép ábrázolt, járjon közbe értük a mennyei Atyánál, hogy Ő hallgassa meg az imáikat. Ezek a hagyományok nagy megosztottságot okoztak a nyolcadik századi egyházban az ikonodulák (kép imádók) és az ikonoklaszták (kép rombolók) között. A viszály 787-ben csúcsosodott ki a második nikaiai zsinatkor. Végül is az egyház megegyezett abban, hogy a képeket használhatják, de szigorúan csak az oktatásra és az ábrázoltak megtisztelésére, és nem arra, hogy imádják őket. Az évszázadok alatt viszont ez a határ elmosódott és a képeket még nagyob fontossággal illeték meg a nyílvános imádat és személyes áldozás alatt. Isten ugyan a második parancsolatban megtíltotta az ilyen képek készítését és azok imádatát vagy szolgálatát, de úgy tűnik, hogy az emberek mégis próbálnak bölcsebbek lenni nála.

A képrombolás vitájára reflektálva, a protestánsoknak emlékezniük kell a biblia adta „képekre” és „szemléltetőeszközökre”, amik segítségével jobban megérthetjük az evangéliumot. Az Újszövetségben két szent dolgot kapott a gyülekezet – a keresztséget és az Úrvacsorát. A keresztyének az Újszövetségen keresztül bátorítva vannak, hogy folyamatosan elmélkedjenek e két sákramentum felett „amiben, hatékony jelek áltat, Kisztus és az Újszövetség előnyei vannak reprezentálva, bezárva és a hivőkre alkalmazva” (Westminster Shorter Catechism, Q. 92). Szükség van arra, hogy joggal kritikusak legyünk az ikonok felhasználásával kapcsolatban, viszont magunkkal szemben is kritikusaknak kell lennünk, amiért olyan kevés figyelmet fordítunk a Jézus által adott „hatékony jelekre”.

Amíg a zsinatok és tanácsok belső vitákkal voltak elfoglalva, az egyháznak minden évszázadában jelen vannak azok, akiknek a tekintete kifele fordúl, és látja a világ nagy szükségét. A nyolcadik században két ilyen személy volt, akit példaként hozhatunk a kifele való tekintésben. Az első az Bonifác volt, akire „a németek apostolaként” emlékeznek. A hetedik század végén született Creditonban, Devonban, Isten és az egyház szolgálatára szánta magát, egész életében a világ különböző pontjain evangélizált, beleértve Frízföldet, Türingia és Bajorországot is. Sokszor a pogány kultúrák közepette találta magát, mégis az evangélium erejével ellenük állt. Végül 754-ben mártírhalált halt Krisztusért.

A másik példa a nyolcadik században Alopen volt. A Sigan-Fu sztélén, amit Kína észak-keleti részén fedeztek fel római katolikus misszionáriusok a tizenhetedik század első felében, fel van jegyezve a kínai keresztyénség kezdete,  150 évvel a felirat készítése előtt, 780 körül. Beszámolt Alopen munkásságáról, aki egy asszír misszionárius volt és Szíriából érkezett Kínába, hogy az evangéliumot hírdesse. A nyolcadik században már a kínai császárok üldözték a keresztyéneket és kioltották az evangélium tüzét Kínában. Megdöbbenésükre, a misszionáriusok, akik ezer évvel később a Sigan-Fu sztélét felfedezték, azt olvasták rajta, hogy a hetedik és nyolcadik században Kínában az emberek hajlandóak voltak önmagukat is feláldozni Jézus Krisztusért.

• • • • •

Kilencedik század

Hatalomért való harc az egyházban; Ratramnus és Gottschalk

A kilencedik században az egyik legnagyobb feszültséget a nikaiai hitvallásban levő egyik pont okozta. Ennek a pontnak a hitvallásba belefoglalása végül nagy ellentéteket szült a nyugati és keleti egyházak közt.

Valamilyen szinten egy teológiai különbözet volt, a Szentlélek az Atyával és a Fiúval való kapcsolatának a megértéséről. Valamilyen szinten pedig egy hatalmi harc  volt a világszinten látható egyházban és két vezetője közt: a pápa, vagyis Róma püspöke, I. Miklós, egy figyelemre méltó szevezési képességgel rendelkező személy, és Phótiosz teológus és lelkész, Konstantinápoly pátriárkája közt. Más szavakkal, a hitvallás feletti vita képezte a a pápa kampányának a hadszínterét, amelyben a Kereszténység feletti hatalmat szerette volna megszerezni.

A nagy vita alatt, I. Miklós Pápa kiállt a kutatók által Pseudo-Isidorean dekretáliák (hamis izidori dekretáliák) mellett. Ezek a dokumentumok legfelsőbb hatalmat tulajdonítottak Róma püspökének az ökumenikus és egész világi egyházon belül. Biztos, hogy Szevillai Izidor nem írhatta őket, hanem később voltak elkészítve ismeretlen szerzők által. Phótiusz pátriárka ellenkezett ezekkel az állításokkal, ahogy a keleti egyház minden más pátriárkája és püspöke is.

A pápaságot követelő konfliktusok ellenére is, sok egyéni alak jelent meg az egyházban, akik nagy buzgalommal szerették volna gyarapítani a Krisztus országát. A kilencedik század közepén, Cirill és Metód, két testvér Thesszalonikéből, kitűzték, hogy elviszik az evangéliumot abba a régióba ami később Oroszország lett. Napjainkban sokszor a „szlávok apostolaként” emlegetik őket. Ők fejlesztették ki a cirill ábécét, annak érdekében, hogy a Szentírást és a litúrgiákat szláv nyelvre fordítsák, amik alapvető ezközök voltak arra, hogy  a kelet-európai szláv népeknek Krisztust hírdessék. Képesek voltak evangélizálni a Fekete tenger körüli egész térségben. A kereszténység jelenléte ezeken a területeken visszavezethető egészen az ő evangélizációs munkásságukig.

Egy másik fontos teológus a kilencedik században a Corbie-i Ratramnus volt, aki Paschasius Radbertus szerzetestársa nézeteivel vitatkozott írásaiban, aki felvetette az oltáriszentség transubstanciációját, ami az az elképzelés, hogy az áldozati kenyér és bor szakrálissá tevése átváltoztatta ezeket a földi dolgokat Krisztus testévé és vérévé. Ratramnus még a predestinációt is védte, noha nem volt annyira buzgó, mint Gottschalk.

Gottschalkot, aki Szászországban született, a szülei az egyház szogájának adták. Nagyon lenyűgözték őt Szent Ágoston írásai. Szent Ágoston azt hangsúlyozta, hogy az emberek nem csak betegek lelkileg, hanem, ahogy Pál írta az Efézus második részében, halottak vagyunk bűneinkben. Gottschalk sokat gondolkodott Isten kegyelméről, hogy kiemeljen és megváltson egyeseket. Azt is észre vette, hogy sok egyházi vezető azt tanította, hogy igaz cselekedetek által van a megváltás. Gottschalk azt hangsúlyozta, hogy meg kell értenünk, hogy a megváltás, amit hit által kapunk, Isten ajándéka számunkra, amit már születésünk előtt eltervezett. Ahogy Szent Ágoston is előtte, Gottschalk nem hagyott helyet semmilyen egyéni hozzájárulásnak Isten igazsága előtt. A mi hitünk és cselekedeteink csupán visszatükrözik a megváltásunkat, amit kaptunk, és nem szerepet játszó tényezők.

Annak ellenére, hogy a kegyelem általi megváltást hírdette, Gottschalk többször bölcstelenül mutatta be a nézeteit. Szenvedélyesen hitt a kétszeres predesztinációban, ami annak a doktrínája, hogy Isten egyeseket kiválasztott az örök életre, másokat pedig az örök kárhozatra. A buzgó tanításai miatt végül eretneknek nyílvánították. Félreállították a szolgálattól és börtönbe zárták 20 évre. Gottschalk megtámadta az ítéletet és Istenítéletet követelt, hogy felfedjék valójában eretnek volt-e. Erősen hitt abban, hogy igazolva lesz, mint aki bibliai igazságot hírdetett.

Habár Gottschalk nem volt olyan meggondolt, mint amilyennek kellett volna legyen, igaza volt az üdvösségünkhöz való hozzájárulásunkban. Abban a pillanatban, amikor azt gondoljuk, hogy mi önerőnkből teszünk hozzá valamit a megváltásunkhoz, megszűnik az a kegyelem által való megváltás lenni, amiről az Újszövetségben tanúlhatunk. Az egyháznak tisztelnie kell Gottschalk emlékét, az emberi gyengeségei ellenére is. Ugyanakkor, még többet kellene tanúlnunk olyan misszionáriusokról mint Cirill és Metód, és emlékezzünk rá, hogy a hatalomért és elismerésért való harc, mint I. Miklós Pápa esetében, végső soron elvon minket az egyház küldetésétől.  

A bejegyzés a Church History 101: The Highlights of Twenty Centuries című könyv alapján készült. Írta Sinclair B. Ferguson, Joel R. Beeke és Michael A. G. Haykin. Kiadja a Reformation Heritage Books könyvkiadó, Grand Rapids, 2016.