Hatodik század

Jusztinianusz, Benedek és a skótok megtérése

A hatodik században, Jusztinianusz császár uralma alatt 527 és 565 között, a Római Birodalom megújult nagyságot élvezhetett.  A bizánci császár a birodalomnak nagy részeit hozta helyre, miután az észak-afriai és olaszországi barbárok lerombolták. Az általa történő római törvények kodifikációja sok európai ország jogrendszerének az alapja lett. Jusztinianusz több templomot is építettett, köztük a Szent Bölcsesség (Hagia Szophia) Bazilikát, ami a keresztyénség legnagyobb templomának számított. Mint az ortodoxia védelmezője, Jusztinianusz megingatta a pogányságot azzal, hogy bezáratta athéni filozófusok iskoláit, eretnekeknek tekintve őket, megöletett montanistákat, és a monofizitákat próbálta összeegyeztetni az ortodox hittel.

A szerzetesség Nursiai Szent Benedek vezetése alatt virágzott, akinek az élete tükrözi ennek a mozglaomnak a történetét a nyugati egyház életén. Benedek visszavonult a római életből annak érdekében, hogy remeteként éljen, de mások is követték, hogy tanítványai legyenek. 525 körül Benedek Monte Cassino-ba költöztette át a közösségét és megírta a híres „Regula” szerzetesi szabályokat a szerzetesek mindennapi életéhez, munkájához, imádságához. Úgy is hivatkoznak rá, mint a „szerzetesség atyjára”.

A hatodik századi Skóciához fordulunk. A kontinentális Európa normái szerint Skócia barbár és civilizálatlan földnek volt tekintve. Négy rivális, harcoló törzs irányította a területet. Az egyik közülünk a piktek,vagy, ahogy a rómaiak nevezték: „festettek”; ők Skócia nagy területét foglalták el, főként a Forth folyó északi részén. Aztán ott voltak az anglik, akik a Forth és a Humber folyók közt éltek. Nyugaton voltak a britonok, akiknek a tevékenységük központja Dumbarton volt, és Strathclyde területén uralkodtak. És végül voltak a skótok, akik eredetileg Írországból jöttek és elfoglalták Skócia területeit a hatodik század elején. Az országot pogányság jellemezte, és a druidák voltak a pogány papok. Az országnak égető szüksége volt az evangélium erejére. Hamarosan el is érkezett az Skóciába, két fáradhatatlan személy által.

Egyik közülük Ninian volt. A legtöbb kutató úgy hiszi, hogy a hatodik században élt, és Dél-Nyugat-Skócia és Whithorn területein munkálkodott. Elzártan élve, Ninian maga köré gyűjtött egy kis csoportot és megalakított egy szerzetes közösséget. Ennek a közösségnek a másolása által szeretett volna a piktek között evangélizálni, és sikeresen meg is valósította a tervét.

Ennek a mintának, amiben keresztyéneket helyeztek olyan közösségekbe, ahol nem létezett keresztyén tanú, Ninian volt az úttörője és Columba népszerűsítette, egy ír szerzetes a Donegal régióból. Columba Skócia nyugati partjáról érkezett a Iona nevű kis szigetre, és ott egy kis kolostort alapított. Ez a kis csoport arra kötelezte el magát, hogy imádkozzon, az Igét tanúlmányozza, egymásnak segítsenek, és így a kis közösség több mint 100 tagúvá gyarapodott. Ionabol, Columba elkezdett evangélizálni Skócia többi részén. A közösségnek sejtcsoportjai az ország különböző részeibe voltak plántálva, akik spirituális csatákat vívtak a pogányokkal és megmutatták, hogy mit jelent az evangélium szerint élni a közösségben.

Ninian, Columba és a többi kevésbé ismert személyek tanúbizonysága szerint, Skóciában sok különböző embernek sikerült megismernie Jézus Krisztust. Két dolog miatt kiemelkedő ez a két személy. A történészeknek, Ninian egy homályos alak, kevés információ található a hátteréről vagy hírnevéről. Előfordúlhat, hogy az egyetlen ok, amiért Skóciában fennmaradt a neve, az evangélizáló szolgálata a piktek között. A hűséges szolgálat sokszor észrevétlen az emberek között, de soha nem marad észrevétlenül Isten előtt. A másik tanúlság, amit levonhatunk Ninian és Columba életéből az, hogy az evangélium ereje bemutatható nem csak tanítás és prédikáció által, hanem a megváltozott keresztyén közösség által is. Az Újszövetség mintájában, kis sejtcsoportok széledtek szét, hogy helyi gyülekezeteket alkossanak, annak érdekében, hogy bemutassák Isten életeket megváltoztató kegyelmét. Habár Ninian és Columban több pontban eltért a Bibliától, sok gyülekezet és felekezet példát vehetne róluk, ahogy a keresztyének közötti kegyelem-árasztotta interakció vonzza a hitetleneket, hogy meglássák, hogy van valami természetfelettien csodálatos dolog Jézus Krisztus országában.

  • • • • •

Hetedik század

Nagy Szent Gergely és az Iszlám felemelkedése

Két alak különösen meghatározó szerepet tölt be az egyház történetének a hetedik századában. Az első személy Nagy Szent Gergely. Egy gazdag, befolyásos olasz család fiaként, Gergely úgy döntött, hogy a szerzetesség útját választja a családja hagyományos közszolgálata helyett. Végül Róma püspöke lett. Gergelynek tekintélyes szervezési képessége és jelentős látása volt. Az élete folyamatosan felfordulásokkal volt tele. Az egész világot hitre szerette volna terelni, és ezért szerzetes csapatokat és evangélistákat küldött szerte az országokba, hogy kereszteljenek és hírdesség Krisztus nevét. Több uralkodót és királyt nyertek meg az egyháznak. Nemzeteket kereszteltek meg a hitben. Az egyház, már nem csak spirituálisan uralkodott a nemzetek felett, hanem földi hatalommal is. Viszont a keresztyén hit ami ott létrejött, olyan volt, hogy „megvolt a kegyességnek látszata”, de az ereje nélkül (2 Tim. 3:5). Gergelynek a látása egy nominális keresztyénséget hozott létre, amivel az egyház a mai napig küzd.

A másik meghatározó személyiség a hetedik században Mohamed volt. A hatodik század vége fele született, és több különböző furcsa betegségtől szenvedett, egyike közülök az epilepszia volt. Tanulatlan, műveletlen, és talán még analfabéta is volt. Fiatal korában feleségül vett egy tőle tizenöt évvel idősebb nőt, egy gazdag kereskeső özvegyét, és ő is kereskedő lett. Az üzletei során zsidókkal és keresztyénekkel találkozott, és hallgatta az ő bizonyságtételüket. A keresztyének, akikkel ő találkozott, valószínűleg nem ortodox keresztyének voltak, talán még gonsztikus csoportok is lehettek – akiknek meggőződéses hitük volt Krisztusban, de a teológiájuk és szokásaik kulcspontjaiban eltértek a történelmi egyházétól.

Idősebb korában, Mohamed azt állította, hogy különböző látomásai voltak. Az első látomásban Gábriel arkangyalt látta, aki elhívta őt, hogy Isten prófétája legyen. Válaszul a látomásra, elkezdte tanítani azokat a nézeteket, amik az Iszlám alapjait szolgálták. Eleinte Mekkában nem voltak rá fogékonyak az emberek. 622-ben Medinába utazott, ahol nagyszámú követőkre talált. Tíz év elteltével már nem kevesebb, mint ötvenezer követővel rendelkezett. A századfordulóra, nyolcvan évvel a Mohamed eredeti látomása után, az Iszlám elkezdett átsöpörni Közel-Keleten. Észak-Afrikában is sikerei voltak, sokszor puszta brutalitás árán. A terjeszkedése Spanyolországban állt meg. Végül azok, akik azt állították, hogy Allahot és az ő prófétáját, Mohamedet követik, a fél Római Birodalmat meghódították. A közel-keleti és észak-afrikai keresztyén közösségeket már vagy teljesen kipusztították, vagy lecsökkentették egy elnyomott, megvetett kissebbségi állapotba.

Mohamed megtagadta Krisztus istenségét és azt, hogy Krisztus maga halt meg a kereszten. Az tanította, hogy a megváltás nem valaki más munkája által következik be, hanem csak ha az ember saját akaratából és erejéből veti alá magát Allahnak. Az Iszlámban, a megváltás nem kötődik Isten kegyelméhez Krisztusban, vagy az ő helyettes áldozatához, ahhoz, hogy Krisztus az emberek helyett hordozta bűneiket és a megváltás biztosítékát ajánlotta fel. Az Iszlám, akkor is és most is egy mesterséges, ember alkotta vallás maradt, mert nem képes nyújtani azt, amit csak Isten tud adni Jézus Krisztus által – a kegyelmet, irgalmat, és a megváltást az elesett, bűnös embereknek.

Mivel foglalkozott az egyház, az Iszlám emelkedése alatt? Az egyik leghíresebb gyűlése az egyház vezetőinek, amire a hetedik század utolsó harmadában került sor, a whitby-i zsinat volt, Angiában 684-ben. A püspökök gyűlése volt ez, ami alatt a koruk „fontos” problémáira próbáltak megoldást keresni: a szerzetesek és papok hajkoronájának az alakja és a Húsvét dátuma. Ez a történelmi példa megmutatja, hogy néha az egyház teljesen elfelejti a küldetését. Mindennek megvan a maga ideje, viszont az egyház nem felejtheti el, hogy mi számít a leginkább: állhatatosan és világosan a Nagy Megbízatást kell követnie, nem területeket és nemzeteket kell megszereznie a földi haszon érdekében, hanem hírdetnie kell az evangéliumot egy elveszett és haldokló világnak.

A bejegyzés a Church History 101: The Highlights of Twenty Centuries című könyv alapján készült. Írta Sinclair B. Ferguson, Joel R. Beeke és Michael A. G. Haykin. Kiadja a Reformation Heritage Books könyvkiadó, Grand Rapids, 2016.