TARTALOM

Lelkimunkásokként természetfeletti erőre van szükségünk, hogy megállhassunk a szóbeli támadások közepette, amelyekkel találkozunk. Egyrészt a munkánk megköveteli, hogy a bárányok szelídségével, alázatával járjunk el, másfelől pedig követeli az oroszlán ellenállását is. Ezek nélkül nem bírnánk sokáig a pásztori vagy a lelki szolgálatot. Ez az erő nem természetünkből adódóan érkezik, hanem a kegyelem eszközei által – ez pedig nem más, mint egy természetfeletti közösség az Egyetlennel, Aki kegyelmet kegyelemre halmoz (János ev. 1:16). Egyedül Krisztus túláradó kegyelme képesít arra, hogy megfelelően válaszoljunk a kritikára. A kegyelemnek ez az ereje csak akkor tapasztalható a szolgálatunkban, akkor valósul meg, ha tiszta lelkiismerettel megmaradunk Őbenne, tanulunk a kritikák iskolájában, de egyedül Tőle és szeretjük kritikusainkat Ő benne az Ő szeretetével.

LEGYEN TISZTA A LELKIISMERETED KEGYELEMBEN

A tiszta lelkiismeret létfontosságú az evangélium szolgálatában. A lelkiismeretünk Isten ajándéka. Ezek belső riasztók, amelyek figyelmeztetnek, amikor nem Isten igazságához méltóan élünk. Természetesen a lelkiismeret nem mentes az esetleges bukástól, és meg van a lehetőség arra, hogy félre vezessen. A bűn miatt, a lelkiismeretnek szüksége van arra, hogy az evangélium újra és újra beállítsa (kalibrálja), azért is, hogy megmentsen a túlreagáló törvényeskedéstől (pl. az a meggyőződés, hogy rossznak tartja, ami tulajdonképpen nem bűnös, a puritánok ezt “túlságosan aggályoskodó lelkiismeretnek” nevezték) vagy a lelkiismeret elnyomásától (pl. nem találták rossznak azt, ami bűnös). Azonban, hatalmas segítség a számunkra, amikor a lelkiismeretünket Isten igazságának parancsa befolyásolja, és meg lett mosva Krisztus vére által.

A bibliai példákból merítve, Albert Martin pásztor rámutatott arra, hogy az Isten előtti tiszta lelkiismeret, olyan gyümölcs, melynek három fő jellemzője van. Először is nincs olyan engedetlenség, amely nem lett volna megvallva és megbánva. Gyorsnak kell lennünk, amikor a bűneinkről van szó, azonnal Krisztushoz kell járulnunk lelkünkkel bocsánatért, az Ő megtisztító megerősítő kegyelméért. Másod sorban, nincs olyan feladat, amellyel Isten megbíz és mi tudatosan elutasítjuk, hogy megtegyük vagy nem vagyunk képesek kegyelme által kivitelezni azt. Mi örömmel és saját elhatározásunkból szolgáljuk az Urat, és igyekszünk hűnek bizonyulni mindazon, amivel megbízott. Harmad sorban, nincs olyan kinyilatkoztatott ige, amelyet elutasítunk, vagy túlnézünk rajta saját önző érdekeink érvényesítésére. A tiszta lelkiismeret nem csak józan, következetes életet jelent, hanem tiszta hitelveket is. Röviden ilyen lelkiismeret bírtokába csak úgy juthatunk, ha Krisztusban bővelkedünk, és őszinte odaszánással élünk Neki és hűségesen élünk az Ő szavához.

A lelkiismeret szerepe a kritikával való megküzdésben könnyen beilleszthető az előző fejezetekbe is. Miért kellene azokhoz csatolnunk? Mert, ha kegyelemmel és erővel válaszolunk a kritikára, akkor olyan lelkiismeretre van szükségünk, amely mentes a belső támadásoktól.

A tiszta lelkiismeret fontossága

Pál apostol számára nem volt idegen a rágalmazás. Ahogyan ott állt Félix, Cézárea helytartója, előtt, mint vádlott, az ellenségei hamisan vádolták, a legsötétebb képet festve róla, amilyet csak el lehetett képzelni (lásd. AP.csel. 24:1-9). Pál válasza nagyon figyelemre méltó. Kegyes erő jellemzi, ahogyan alázatosan világosságra hozza ellenségei hazugságait arra használva a lehetőséget, hogy Krisztust megvallja, tudva azt, hogy a tárgyalás végső célja az evangélium terjedése volt. (lásd. Ap.csel. 24:10-21).

Mi tartotta őt vissza attól, hogy elragadtassa magát kritikusaival szemben? Mi tette őt képessé, hogy igazsággal és hitelességgel válaszoljon? Védőbeszéde közepén ezt mondja: “Ezért, magam is arra törekszem, hogy lelkiismeretem tiszta legyen Isten és emberek előtt.” (16.vers). Nem volt ismert ellentmondás életében, vagy olyan, amelyet megoldatlanul hagyott volna. Szorgalmasan azon dolgozott, hogy tiszta lelkiismerettel állhasson meg. Ennek gyümölcse lett az oroszlán szívű bizalom. A puritán Natanael Vincent ezt írja “A tiszta lelkiismeret bátorsággal acélosítja meg az ember szívét, és félelem nélkülivé teszi ellenségei előtt.”

Talán nem ez tartotta meg Luther Mártont a Worms-i zsinat előtt? 1521. április 19.-én a nagy reformátor az uralkodó előtt állt “a leghatalmasabb ember előtt, akit sok hatalmas és befolyásos ember vet körül úgy a politikai életből, mint az egyházból.” Luthert azért hívatták oda, hogy megtagadja addig publikált munkáit. A máglyák megvoltak és Luther tudta, ha nem tagadja meg, az életébe kerülhet. A következő napon azt mondta, nem tudja visszavonni, ha csak meg nem győződik a Szentírásból. Miért? Mert sértené a lelkiismeretét. “Lelkiismeretem Isten igéjének a fogja. Én nem tehetek semmit a lelkiismeretem ellen, hiszen ez nem is helyes és veszélyes.” Míg Luther elismerte, hogy írásai alkalmasint nyersek voltak és minden bizonnyal nem megkérdőjelezhetetlenek, de meggyőződése, hogy Isten igazságát tartalmazták és nem tudja visszavonni azokat. Tiszta lelkiismerettel állt Isten előtt, és inkább meghalt volna, minthogy ezt bemocskolja. Ez segítette őt, hogy bátran állhasson meg a leghatalmasabb földi uralkodók előtt.

Ha tudatosan hitelesen járunk Isten előtt, az Ő lelkétől függve, alárendelve magunkat az Ő igéjének, akkor Isten mosolyog, örül, amikor ránk tekint. “A szenvedés sebei” című naplójában a híres angol evangélikus lelkész, Charles Simeon, egy ilyen esetét írta le a kritikával való megküzdésnek:

E percben hallottam az egyik legrosszindulatúbb sértést, mely a jellememet érte: és előveszem a tollam, hogy feljegyezzem, Isten dicsőségére, hogy a lelkemben teljes béke van. Szánom azokat az embereket, akik ilyen romlott dologban örömüket lelik. Nem igazán gondolnak arra, hogy önmagukat jobban megsebzik, mint engem, és eljön a nap, amikor az igaz az igazságban fog megállni, a gonosz pedig bűneiben marad. Kimondhatatlan vigasztalás, hogy Isten mindent tud, és Ő igazságosan fog ítélni. Hozzá vihetem panaszom, hogy ebben a dologban, nagy sebet kaptam: azonban ott lesz saját lelkiismeretem bizonysága, és Megváltóm arcának ragyogása, így ezek a dolgok nem fognak megingatni, vagy nem kellene megingassanak.

Mennyire jelentéktelen az emberek szemöldökráncolása, amikor tudatában vagyunk Mennyei Atyánk arca ragyog ránk! “Mert az Úr szemei áttekintik az egész földet és Ő megmutatja erejét, akik tiszta szívvel az Övéi” (2.Krónika 16:9). Bárcsak Isten jóakarattal tekintene ránk, hiszen kegyelme éltet (lásd. Zsoltárok 30:5). Mi ragadhatná ennél jobban magával a szívünket, amikor kritika ér? Mi tehetne jobban képessé arra, hogy istenfélő erővel válaszoljunk?

A tiszta lelkiismeret szeretete

A tiszta lelkiismeret ereje nem sepri el az ellenszegülőket, kegyes erő ez, melyet szeretet jellemez. Pál apostol a Timóteusnak írott első levelében arra buzdította, hogy vizsgálja meg azokat, akik más evangéliumot hirdetnek (1. Timóteus 1:3). Hamis tanítók voltak ott, akik veszélyt jelentettek a kicsiny gyülekezetre nézve, Timóteusnak pedig autoritását kellett gyakorolnia, hogy ne áshassák alá az evangélium hirdetését. Az apostol világossá teszi aggodalmát: “A parancs célja pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretet.” (1. Tim. 1:5). Timóteusnak foglalkoznia kellett ezekkel a felbújtókkal, hogy végül megtérhessenek, Isten és az Ő népe iránti igaz szeretettől vezérelve. Ez a szeretet pedig ahogyan meg is magyarázza, tiszta lelkiismeretből, tiszta szívből és őszinte hitből fakad. A tiszta lelkiismeret szeretetet eredményez. William Hendriksen, ezt az igerészt így magyarázza: “A lelkiismeret, amely tiszta és Isten törvényének van alárendelve, csak olyan gondolatokat, tetteket és szavakat fog jóváhagyni… melyek összhangban vannak a törvény egyetlen mindent magába foglaló céljával, amely nem más, mint a szeretet.”

A sértettségtől szabad lelkiismeret öröme kimondhatatlanul édes. Ez olyan öröm, melyet sem a legnagyobb próbák, sem a legkegyetlenebb kritikák nem törölhetnek el. Ez az az öröm, melyet Istenben találunk, és az Ő irántunk való jóságában érzünk Jézus Krisztus által. Az Ő szeretete felőli bizonyosság öröme ez, amely szent életből fakad. És ha már megtapasztaltuk Isten szeretetét, akkor képesek leszünk másokat szeretni, még a legnagyobb kritikusainkat is. Thomas Murphy ezt írja, “Amikor belsőnkben valódi krisztusi élet uralkodik, a szolgálattevő egész élete a szeretet munkája lesz… Lehetnek látszólagos visszaesések a kényelmi zónájába, és emberek ellenállása, vagy a világ szerinti dicsőség utáni vágy, de mindez nem szünteti meg belső örömét… A lelkiismeret megőrzése és megerősítése folyamatos ünnepet jelent majd a számára.”

A tiszta lelkiismeret, amely a Krisztusban elrejtett szent életben nyilvánul meg, egy folyamatos, állandó öröm a szolgálattevő számára. Ahogyan tudatosan keresi, ami Istennek kedves miközben Felé halad, képes lesz kegyelmet és jóindulatot gyakorolni mások felé. Belső, lelki örömének titkos forrásából merítve, a Lélektől jövő, krisztusi szeretettel tud lenni kritikusai iránt. Nem lesz szüksége testi önvédelemre, amikor Isten mosolya kíséri. Az ilyen lelkiismeret szabaddá tesz arra, hogy szeresd a kritikusaid.

A tiszta lelkiismeret megalkuvás nélküli volta

Ismered-e az Isten és emberek előtt vádaktól mentes lelkiismeret folytonos belső ünnepét, örvendezését? Vannak-e olyan bűnök az életedben, amelyekkel nem tudsz megküzdeni? Vannak-e olyan kötelezettségeid, amelyeket szándékosan halogatsz? Vannak-e olyan isteni igazságok, melyeket elnyomsz, elfolytasz azért, hogy megnyugtasd magad vagy a gyülekezeted?

Ha szeretnéd megismerni a tiszta lelkiismeret mélységes örömét, Isten kegyelmének kell ajánlanod magad teljesen és megalkuvás nélkül kell törekedned a szentségre. Ez különösen is igaz a privát szférádban, a csendes kamrában. Amilyen vagy a magán szférádban, otthonodban, a szívedben, világossá teszi, hogy valójában milyen vagy.

• Az otthonodban:
  • Önzetlenül szereted a feleséged és gyermekeid?
  • Gyorsan bocsánatot kérsz, ha megbántod őket és lelkesen teszed azokat a feladatokat, melyekre Isten férjként és apaként elhívott?
• A tanulmányaidban:
  • Oly módon használod az időd, mely Istennek dicsőséget szerez és építő, hasznos a gyülekezeted számára is?
  • Szexuális töltetű dolgokat nézel a számítógépeden?
  • Teszel-e bármit az irodád falain belül, amiért szégyenkezned kellene, ha kitudódna?
• A szívedben:
  • Gyorsan elutasítod a bűnöket és tisztátalanságokat?
  • Van-e bármilyen bűn, amelyet nem akarsz feltételek nélkül elhagyni?
  • Van-e olyan terület, amelyen megalkudtál?
  • Aktívan keresed a gondolataid és szándékaid tisztaságát?
  • Van-e megtűrt lelki apátia (közömbösség), letargia (mély szomorúság), vagy önelégültség a szívedben?
  • Önmagadnak is mondod, amikor tanítod a gyülekezeted?
  • Apróbb hiányosságokat nem számolva az életed arról beszél, amiről a szavaid?

Lelkimunkásként, légy bizonyos afelől, hogy a hitelességed a magán szférádban közvetlenül befolyásolja a kritikára adott válaszodat. Ha morálisan megalkuvó ember vagy, aki szemében nem nagy érték Isten mosolya, keveset ismersz a kegyelmes erőből amikor kritikával találkozol.

Szánd újra oda megad Istennek. Bánd meg minden területen a megalkuvást. Határozd el, hogy Isten kegyelme által szent életet fogsz élni Isten és emberek előtt. Charles Hodge így buzdította diákjait a Princetonon:

Törekedjetek őszinte emberek lenni, akik hitelessége megkérdőjelezhetetlen, akinek a szavára bárki hagyatkozhat, aki motivációjának és céljainak tisztaságát senki sem kérdőjelezheti meg. Jól véssétek az eszetekbe, hogy moralitás a vallás elmaradhatatlan része, nagy és alapvető része az Istentől kapott szolgálatnak. Szoktasd hozzá magad, hogy megvizsgáld a moralitását minden dolognak, amelyet tenned kell vagy megkérnek rá. Határozd el, hogy mindig azt teszed, ami helyes, a következményektől függetlenül. Soha ne hagyd figyelmen kívül a morális érzéseid, olyan mintha Istent bagatellizálnád. Az apró dolgokban is légy hűséges, ne utasítsd el a kis megbízásokat, tennivalókat; hanem légy hűséges és pontos minden megegyezésben és feladatban.

“Megalkuvás nélkül!” – ez kell, hogy a jelmondatunk legyen. Akkor képesek leszünk Pál apostollal együtt mondani, amikor kritikával szembesülünk “Mert ez a mi dicsekvésünk, amelyről lelkiismeretünk bizonyságot tesz, hogy az Isten szentségével és tisztaságával, nem emberi bölcsességgel, hanem Isten kegyelmével jártunk a világban, kiváltképpen pedig közöttetek.” (2. Korinthus 1:12).

IRATKOZZ BE A KRITIKA KEGYELMES ISKOLÁJÁBA

Ha Isten örömében élünk, akkor a kritikát az Ő atyai kezéből érkező kegyelemként tudjuk látni. A verbális kritika egy eszköz, melyet Isten arra használ, hogy formálja gyermekeit az Ő Fia hasonlatosságára. Látva, hogy az evangélium hirdetői példás szent életre lettek elhívva, várható, hogy Isten jobban kitegyen a kritikának, mint egy átlagos hívőt. Isten beiratja al-pásztorait a kritika iskolájába, azért, hogy számtalan felbecsülhetetlen leckét tanítson nekik általa.

Túlságosan nagyra tartom magam

Archibald Alexander egyszer ezt írta: “A túl sok taps veszélyes dolog egy új szolgálattevő számára.” Míg nyilván ilyen az új lelkipásztor esete is, ilyen helyzetbe kerülhet a szolgálatban tapasztalt veterán is. Kevés dolog tud olyan romboló lenni, mint a folyamatos dicséret a környezetünktől. Olyan könnyen elhisszük magunkat, hogy már-már gratulálunk magunknak szolgálatunk sikereiért. Olyan gyorsan tudunk meghatódva tükörbe nézni. Ezért mondta David Powlison “Ha csak a mellettem állókat hallgatnám meg, akik mindig igazat adnak nekem, már-már klónok, rajongók, közös frakcióban levők, az olyan lenne, mintha kábítószereket fecskendeznék az ereimbe.” Hasonlóan, Spurgeon így ír: “Hát nem jöttetek rá mostanáig, hogy a hízelgés legalább annyira veszélyes, mint amennyire kellemes? Ellágyítja a gondolkodást és nyitottabbá tesz a rágalmazásra. Ahogyan a dicséret megelégedéssel tölt el, az ítélkezés fájdalmas számodra. Sőt, igazi bűntett, hogy szem elől téveszted a legnagyobb célod, hogy az Úr Jézust dicsőítsd, míg kicsiny énednek kedveskedsz, és ha nem is lenne más ok, ez akkor is elég súlyos érv, hogy figyelembe vedd. A büszkeség egy gyilkos bűn, és gyorsan felnövekszik anélkül, hogy sűrűn öntözgetnéd.” Mennyire igaz ez! Komolyan szükségünk van a kritikára, hogy szabaddá lehessünk önmagunktól.

Az Úr felhasználja a szóbeli kritikát, hogy leszállítson bennünket az önmagunk számára épített piedesztálokról, magaslatokról. Ő felhasználja az építő kritikát, hogy világosságra hozza a vak foltjaink. Ez által emlékeztet, hogy még nem értük el a célt, mint szentek vagy mint az evangélium hirdetői. Csak a kezdetén vagyunk a kegyelemben való növekedésnek és Istentől kapott ajándékaink kiaknázásának. Nem vagyunk olyan nagy prédikátorok, amilyennek elképzeltük magunkat. Nem voltunk annyira hűségesek a feladataink végzésében, ahogyan talán elképzeltük. Nem vagyunk annyira szentek, ahogyan tartottuk magunkról. A kritika lerombolja önmagunkkal kapcsolatban túlzó gondolatainkat. Ez ugyanúgy igaz a romboló kritika esetében is. Még akkor is, ha nem igaz, amit mondanak, a verbális kritika leleplezi a szívünket és azt hozza ki belőle, ami valójában benne van, egy eszköz, mellyel Isten megaláz bennünket. Az az igazság, hogy mindannyian jobbnak gondoljuk magunkat, mint amilyenek vagyunk. És az egyik lecke, amelyet Isten az Ő kegyelméből tanít nekünk az, hogy nem vagyunk olyan kitűnőek, mint amilyennek gondoljuk magunkat.

Túl sokat foglalkozom magammal

A magas önértékelésünkhöz társul, hogy túlságosan is oda vagyunk saját érdemeinkért. Ahogyan a 4. fejezetben is láttuk, a büszkeség nem elégszik meg azzal, hogy a legjobb legyen, hanem azt akarja, hogy ezt mindenki más is elismerje és tudja. Nagyon sokat foglalkozunk azzal, hogy mások, hogyan látnak minket. Szeretnénk, ha dicsérnének és értékelnének. A saját renoménk utáni aggodalom felemészt bennünket. William Perkins így ír szívünk bálványimádásáról:

Megízlelteti velünk saját büszkeségünket és önszeretetünket. Mert, amikor halljuk, hogy Istent káromolják vagy a szomszédunk nevét rágalmazással bemocskolják, nem csak, hogy nem bánkódunk emiatt, hanem néha mi vagyunk az okozói és még örülünk is, ha más emberek hibáit szégyenükre felfedik, de nem ugyanígy fogadjuk, ha a szóban forgó név a mienk lesz. Ha gonoszul szólunk akkor rosszindulattal és irigységgel vagyunk tele, és nem tudunk nyugodni, míg vissza nem vágunk vagy bosszút nem állunk.

Isten arra használja a kritikát, hogy rávilágítson önmagunk bálványozására. Mélyen megsértődünk, aggódunk és haragszunk, amikor a hírnevünk csorbát szenved. Mi a helyzet Isten hírnevével? Az istenkáromlás a zsigereinkig megrázó számunkra? Amikor az emberek hamisan vádolják Istent, vagy iránta érzett gyűlöletükben az öklüket rázzák, bánkódunk igazán? Megsiratjuk, ha saját jóhírünket bemocskolják, de mi a helyzet, ha ezt Istennel teszik? El tudjuk-e mondani a zsoltárossal: “Könny patakzik szememből azok miatt, akik nem tartják meg törvényedet.” (Zsoltárok 119:137). Amikor lelki testvéreinkről van szó vagy szolgatársainkról, zavarja a lelkünk, ha az ő jóhírüket aláássák? Isten arra használja a kritikát, hogy rámutasson, hogy sokkal jobban aggódunk önmagunkért és arra késztessen, hogy növekedjünk az Istennel és másokkal való törődésben.

Alpásztor vagyok, nem pedig Főpásztor

Ha bármennyi időre is egy gyülekezetnél maradsz, elkerülhetetlen, hogy néhány tag olyan kritikussá váljon veled szemben, hogy elhagyja a gyülekezetet. Gyakran olyan személyek, akikre időt szántál, energiát fektettél, akiket szerettél, akikről azt gondoltad volna soha nem hagynak el. Miért engedi meg Isten, hogy ez megtörténjen? Peter Lillback, saját szolgálati tapasztalataira emlékezve írja, “Meg kellett tanulnom, hogy a gyülekezet tagjai nem az enyémek, hanem Krisztusé.” Amikor Isten népe kritizál bennünket, és elhagy bennünket, újra emlékeztetve vagyunk, hogy ők nem a mieink. Mi alpásztorok vagyunk, nem a Főpásztor. A juhok elvesztésének mély fájdalma és a kritika éles szavai arra tanítanak, hogy végső soron a tagok Jézushoz tartoznak.

Kétségbeesetten szükségem van az Úrra

A kritika lángjai szintén arra emlékeztetnek, hogy mennyire szükséget szenvedünk. Ki vagyunk téve annak, hogy megelégedjünk önmagunkkal. Kivitelezhetjük szolgálatunkat kevéssé érzékelve, hogy milyen nagy szükségünk van Isten Lelkére. Azonban, amikor kritika ér, nyilvánvalóvá teszi gyengeségeink és bűneink. Ez által pedig ránk nehezedik, hogy mennyire szükségünk van az evangéliumra. A kritika Istentől jövő ösztönzés arra, hogy Krisztusba kapaszkodjunk. Oh mennyire szükségünk van az Ő igazságára és az Ő megerősítő kegyelmére!

Ez különösen is igaz a hetenkénti prédikáció előkészítés maratonjában. Néha csaknem lehetetlen, imádságos szívvel készülni a szolgálattal, amikor megsebeznek a szúrós kritikák. Míg máskor, a mi nagy Pásztorunk leveszi a terhet a vállunkról és alázatra késztető világosságot ad, amely megvigasztal – amikor Krisztus naggyá lesz bennünk, míg mi kisebbedünk – míg felkészülünk a szolgálatra. Amikor ez így történik, általában a következő vasárnapon több szabadsággal és kenettel tanítunk, mint azon alkalmakkor, amikor kevéssé vagy egyáltalán nem tapasztaltuk meg a szent harcot.

Tanulod-e ezeket a leckéket a kritika iskolájában? Azok, akik úgy fogják fel a kritikát, mint kegyelmet, képesek kegyelemmel válaszolni. A verbális kritika még ha rágalmazó is, része annak a mindennek, amit Isten a javunkra fordít, az a jó pedig nem más, mint az, hogy egyre jobban hasonlíts Krisztushoz (lásd. Róma 8:28-29). Mivel ez valóság nem kell, hogy összeroskadj a kritikáktól. Ezeknek nem kell, hogy elgyengítsenek. Csendes erő érkezik ezzel a kegyelmes bottal.

Hagyd, hogy a kritika eltávolítson önmagadtól és közelebb vigyen Istenhez. Ő jót tervezett ezzel, túl azon, amit talán pillanatnyilag látni tudsz. Ő sokkal használhatóbbá és hasznosabbá tesz általa. Ahogyan Dr. James Kennedy mondta egyszer: “Hagyd, hogy a kritikusaid őrállói legyenek a lelkednek, és kedvezményezettjei a karrierednek. Hagyd, hogy segítsenek téged az úton.” Tanuld meg úgy szemlélni a kritikát, mint ami segít a megszentelődésben és a gyümölcsöző vezetésben. Tanuld meg úgy látni a kritikusaidat, mint Isten kegyelméből való ajándékait a számodra, amelyek megóvnak az önhittségtől és megalkuvástól. Edzd a lelked, hogy reflexíven, önvizsgálattal fogadd a kritikát, mint kegyelmet abban a pillanatban is, amikor elhangzik feléd. 

KAROLD ÁT KEGYELEMMEL A KRITIKUSOD

A kritikusok Isten kezéből kapott ajándékok. Ez egyaránt igaz, a hűséges gyülekezeti tagokra, akik javunkra kritizálnak és ellenségeinkre is, akik azon vannak, hogy becsméreljenek bennünket. Bár nem fogadunk el minden kritikát igaznak, viszont minden kritizálót kegyelemmel kell körül vegyünk. Gyakran a kritikusaink nem érdemlik meg a kedvességünk, de ez nem változtat a helyzeten. A kegyelem meg nem érdemelt jóindulat.

A legnagyobb a szeretet

Természet szerint hajlamosak vagyunk arra, hogy kritikusainkat bosszúval fenyegessük. Amikor azonban Isten kegyelmének irányítása alatt látjuk őket, akkor képesek vagyunk szeretettel válaszolni nekik. Sok igazságot fejtettünk már ki, mint meghallgatni a kritikusod, imádkozni érte és fogadni a kritikájukat, amelyek szintén beleférnének ebbe a részbe is. Ezek mind egy-egy módot mutatnak be, hogy hogyan karoljuk át szeretettel kritikusainkat. Most azonban a szeretetnek nem a kifele látható tetteire fókuszálunk, hanem a belső készségre abban, hogy szeressük kritikusainkat.

Szeretni azokat, akiktől építő kritikát kapunk nem túl nehéz, bár a büszkeségünk gyakran megakadályozhat abban, hogy így tegyünk. A Példabeszédek 27:6 ezt mondja: “Jó szándékúak a baráttól kapott sebek.” Amikor egy kritikus megsért minket, de az javunkra válik, az hatalmas áldás. Emlékeznünk kell arra, milyen nehéz is az építő kritikát gyakorolni. Amikor igazán szeretünk valakit, nem akarunk neki fájdalmat okozni. Azonban, a velünk törődő kritikusaink készek akár megsebezni is, a jó érdekében. Ők eléggé szeretnek ahhoz, hogy ne hagyják, hogy abban a helyzetben maradjunk. Ez arra kell késztesse a lelkünket, hogy még jobban szeressük őket. Milyen furcsa is lenne, ha gyűlölnénk azokat, akik eléggé szeretnek bennünket ahhoz, hogy ne hagyjanak változatlanul, ezért szándékosan kilépnek a komfortzónájukból, amikor kritizálnak bennünket!

Ha nehéz számodra, hogy szeresd a szerető kritikusaid mennyivel inkább a rosszindulatúakat. “Az ellenség iránti szeretet”, ahogyan Ed Welch írja, “az Istennek való keresztény odaszánás csúcspontja.” Amikor az ellenség gyűlölködő szavaival a pusztulásunkra törekszik, akkor tehető próbára mennyire érettek vagyunk a hitben. Ezekben a tüzekben van próbára téve kereszténységünk valódisága. Emlékezz arra, amit Krisztus parancsolt, hogy megtegyél: “Örüljetek és örvendezzetek” (Máté 5:12).

Az igaz hit “szeretet által dolgozik” (Galata 5:6). Az ilyen szeretet nem válogat a személyekben a leggonoszabb ellenfél után is nyúl (lásd. Máté 5:44). Hogyan hozhat létre a hit ilyen szeretetet? Krisztusra tekint. Látja az Isten-embert, aki önként tette le életét az ellenségeiért. Átöleli az Egyetlent, aki önfeláldozó szeretetével ellenségeit barátaivá tette. Nem úgy számol ezzel, mint egy általános igazsággal, hanem olyannal, amely őt személyesen érinti. Hit által megértjük, hogy még Isten ellenségei voltunk, így érdemtelenül pazarolta ránk szeretetét, megbékéltetve bennünket önmagával. Ilyen szeretetben részesülve, hogyan tagadhatnánk meg a szeretetet gyűlölködő kritikusainktól? A hit Krisztustól kap szeretetet, és éppen ezért nem adhat mást.

Kritikusaink még csak egyetlen százalékban sem sebeztek úgy meg, ahogyan mi megsebeztük Krisztust a bűneinkkel, és Ő mégis örökkévaló szeretettel szeret minket. Hát nem ez a legnagyobb titok, amely segíthet a kritikával való megküzdésben? Talán nem erről szól a meg nem bocsájtó szolga története a Máté 18:23-35-ben? Ha Krisztus sok millió bűnt megbocsájtott nekünk (mert minden bűnt igazából Ő ellene vétünk), nem kellene-e nekünk is megbocsájtani kritikusainknak egy pár sérelemért?

Próbáld ki: legközelebb, amikor a kritikák miatt bánkódsz, és úgy érzed nő a szívedben a harag a kritikusod iránt, állj meg és gondolkodj el azon, hogyan bántál Krisztussal egész életedben. Majdhogynem garantálhatjuk, hogy a kritikával való megküzdésre való képességed azonnal és nagyon megnövekszik.

Sajnálattal kell tekintenünk romboló kritikusainkra. Jobban kell féltenünk a lelküket, mint saját pozíciónkat. A gyűlölködő kritikus lelkületük hatalmas lelki veszélybe sodorja őket. Ugyanakkor, nagyon boldogtalanná is teszi őket. Egy örökösen kritizáló ember élete nagyon nyomorult. Az ő bögréje mindig félig üres. Mindent a negativitás sötét szemüvegén át képesek látni. És micsoda kárt okoznak a folytonosan kritizáló szülők a gyermekeiknek. Milyen gyakran válnak azok a gyülekezet tékozló fiaivá és lányaivá! Légy hálás Istennek azért, hogy te a fogadó fél vagy nem pedig a kritizáló – a kritikusok negatív gondolkodásuk miatt szörnyű helyzetben vannak. Szánd meg az ilyet!

Matthew Henry jó példát ad a számunkra abban, hogyan tanúsítsunk együttérzést, irgalmasságot. Amikor egy tolvaj ellopta a pénztárcáját, hálát adott az Úrnak, hogy csak a pénztárcáját vették el, nem pedig az életét, és hogy őt rabolták ki nem a rablót. Az irgalmasság segít, hogy “szegény önmagunk” helyett a valóban szegény, boldogtalan és romboló kritikusra fókuszáljunk.

Ahogyan neked is megbocsájtottak

Félre kell tennünk mindent, ami megakadályoz kritikusaink szeretetében. Ahogyan Péter tanácsolja “Levetve tehát minden gonoszságot, minden álnokságot, minden irigységet, minden rágalmazást” (1 Péter 2:1). Jól vigyázz a szívedre, ne hagyj helyet a keserűségnek felnőni. A keserűség alattomos bűn. A szívünk kihűlhet és érzéketlenné válhat a kritikára. Elkezdhetjük megvetni őket és a kárukat kívánhatjuk. A szeretettel teli szív viszont nem hordozza a sérelmeket, és nem is sző gonosz gondolatokat. Vizsgáld meg itt magad. Örülnél annak, ha nyilvánosan megszégyenítenék a kritikusod? Igazán vágyod-e a kritikusod lelki javát?

A szeretetre való felhívás nem azt jelenti, hogy meleg érzelmek kavarognak benned, amikor a kritikusodra gondolsz. De ha szóban vétettek ellened, arra vagy hívva, hogy úgy cselekedj, mint Krisztus: “Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasok, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is Krisztusban megbocsájtott nektek.” (Efézus 4:32). Feltétel nélküli kegyelmet és megbocsájtást kell felajánlanunk, ahogyan Krisztus is cselekedett velünk. Így szólva nem ajánlhatunk fel megbocsájtást, míg az a személy meg nem bánta (Lásd. Lukács 17:3-4). Krisztus mindenki számára feltétel nélkül megbocsájtást ajánl, azonban gyakorlatilag a hit és bűnbánat az a két feltétel, amely függvényében Krisztus bocsánatát megtapasztalhatjuk. Ahogyan Chris Brauns is bölcsen megjegyezte “A keresztény megbocsájtás megbánáshoz kötött.” Azonban, kritikusaink akár megbánást tanúsítanak vagy igyekeznek helyrehozni a dolgokat, ott kell legyen bennünk a megbocsájtásra való készség irányukba, Istennek adva a sérelmeket nem dédelgetve háborgató gondolatokat irányukban. Készek kell legyünk tárt karokkal fogadni őket, megbocsájtva nekik akkor is, ha a megbánás feltételének teljesülésére még várni kell. Vigyáznunk kell arra, hogy ne váljunk kritikusaink kritizálóivá!

KEGYELMET KEGYELEMRE

Ahogyan kegyelem által törekszünk arra, hogy tisztán megőrizzük lelkiismeretünket, és megtanuljuk a kritika leckéit, képesekké válunk erősen állni és irgalommal venni körül kritikusainkat. Ahogyan Megváltónk “kegyelmet kegyelemre” halmoz, így kell nekünk is tennünk. Bárcsak a kritikára adott válaszaink ne mondanának ellent az evangéliumnak, melyet hirdetünk.

TARTALOM

Forrás ©

Joel R. Beeke & Nick Thompson: Pastors and Their Critics:

A Guide to Coping with Criticizm in the Ministry

- munkája nyomán, fordította: Kelemen Krisztina