Tizedik század

A sötét középkor

Azt szoktuk mondani, hogy a történelem megismétli önmagát. Az első évezred végén az egyház helyzete nagyon hasonló volt ahhoz, amit mi most élünk meg. A tizedik században viszont az egyház teológiai hanyatlásban volt, nem kulturális vagy politikai. Úgy hívjuk ezeket az éveket, hogy „sötét korok” és bizonyos szempontokból ez a leírás nagyon is pontos. Egykori erős, hatalmas birodalmak és királyságok összeomlás alatt álltak. Az hatalmi mérleg az egyház fele billent, így a területi határok is.

Egy másik hasonlóság a névleges kereszténység a tizedik században. Ez a névlegesség egy része az egyházon kívüli hatalmak megszerzéséhez vezető harcok eredménye, ami a belső hitélet ápolásának elhanyagolásához vezetett. Az egyházi hatalom növekedése megrontotta az egyházat és a vezetőit. Az oktatási színvonal csökkent, és sokan akik hírdették az Isten Ígéjét, nem is ismerték azt igazán. Egy tudatlan szolgálat nem képes arra, hogy megállítsa a társadalom hanyatlását az evangélium erejével.  Új politikai erők északról (vikingek), délről és keletről (iszlám) söpörtek be, megpróbálván az egyház hatalmát. Az egyház szinte semmilyen lelki vezetést nem nyújtott a híveinek. Kivétel volt egy kolostor Kelet-Franciaországból, Cluny-ból. Ezek a bencés rendi szerzetesek, látván mindenhol a lelki hanyatlást, arra szánták el magukat, hogy az Igét tanúlmányozzák, Isten imádják, egyszerű keresztény életet éljenek és egyéb lelki fegyelmet gyakoroljanak. Felismerték, hogy az egyház tagjai összességében elvesztették a buzgóságukat az Isten megismerésére és, hogy neki szánt életet éljenek. Az egyház vezetői világi gondolkodásúakká váltak és nem érdekelték őket többé a lelki dolgok. A clunyi reformok  voltak a középkorban a nagyobb lelki törekvések a megújításra, de a mozgalom hanyatlást szenvedett a világi kísértések miatt, és szükség volt újabb reformokra az elkövetkező évszázadokban.

Az tizedik század utolsó éveiben a kereszténység Oroszországba is eljutott  Vlagyimir nagyfejedelem és tizenkét fia megkeresztelkedésével 988-ban. Vlagyimir azután választotta a keresztény vallást, miután követeket küldött szét, hogy azok keressék meg neki a legjobb vallást és neki a Konstantinápolyból visszajött jelentések tetszettek legjobban. A követek pozitívnak ítélték meg a városnak a hitvallását, imádatás, és lenyűgözte őket a Hagia Szophia bazilikában történő liturgia. Cyril és Metód úttörő munkája által a déli szlávoknak már volt liturgiájuk és nagy mennyiségű keresztény irodalmuk az ő nyelvükön. Kiev legtöbb lakosa követte az uralkodóját és több százan keresztelkedtek meg a Dnyeper vizében. Ilyen kezdetektől indúlt el az oroszországi ortodox egyház.

A keresztény korszak első évezredének a vége az egyházat egy kulturálisan domináns helyzetben találta a Római Birodalmon belül. Az egyház sikeresen élt túl sok barbár inváziót és térített meg sok megszállót is. Ahogyan a Birodalom elkezdtett kettéoszlani és visszavonulni a barbárok elől, ugyanígy az egyház is ketté oszlott Keretre és Nyugatra. A keleti egyház a római császárok által volt védelmezve, akik már Konstantinápolyból uralkodtak. Császári védnökséget élvezhetett, ugyanakkor sok császári beavatkozást is el kellett szenvedjen. A nyugati egyház egyedül kellett túlélje, kitöltse azt űrt ami a császár keletre való támadása után keletkezett. Róma pápái, a pozíciójuk miatt átvehették a hatalmat saját kezükbe, és meg is tették, anélkül, hogy valaki számon kérte volna őket. Olaszországnak nagyrésze pápai uralom alatt volt, akik nagy földeket birtokoltak és a bevételeket a világszerte elterjedt egyház és sok királyság és fejedelemség fölé kerüljenek.

Ma a világ nem sokban különbözik a tizedik századtól. Az egyház továbbra is egy fajta pogánysággal és a földi sikerek és hatalom kísértésével néz szembe. Sokan a tizedik századot a „sötét középkornak” tekintik és el kell ismernünk, hogy a mi modern társadalmunk is morális és spirituális sötétségben van, és az egyházat éri az a kihívás, hogy az evangélium fényével világítson. Sokszor az egyház stagnál és megengedi, hogy a tanúi elnémuljanak a világi hatások miatt. Ehelyett viszont, arra kellene törekedjen, hogy megismertesse még jobban az Isten Ígéjét, megerősödjön a dicsőítésben, és egyszerűen nap mind nap odaszánja magát a Jézus Krisztusban való áhítatra. Krisztusért való élet és az evangélium hírdetése által lehetünk az a rég várt fény a világban.  

Tizenegyedik század

A nagy egyházszakadás; Canteburyi Szent Anzelm

A tizenegyedik század még mindig sötétségben találta az egyházat, habár fénysugarak továbbra is világítottak. Az egyik legsötétebb eseménye, ami a nagy egházszakadás volt, 1054-ben történt meg. A de facto kettéválása a latin nyelvű nyugati egyház és a görög keleti egyház között abszolút és visszafordíthatatlan volt. Róma pápája és Konstantinápoly pátriárkája kiközösítették egymást, és az egyházak két ellenséges táborrá váltak. A látható egyház egysége összetört és továbbra is úgy maradt a mi időnkig is. A nagy vita a „Filioque” szó (amely szerint a Szentlélek „az Atyától és a Fiútól származik”) a nikaiai zsinathoz való hozzáadásá köré épült. Az ötödik században a nyugati tudósok, Augusztin befolyása alatt, egy új szemlélettel közelítették meg a Szentírást az Atya, Fiú és a Szentlélek kapcsolatának szempontjából. Arra a következtetésre jutottak, hogy az ige azt tanítja, hogy a Szentlélek nem csak az Atyától de a Fiútól is származik.  Ettől fogva, az ötödik századtól, a nyugati egyház bele foglalta a filioque szót a megfelelő cikkbe a nikaiai zsinatba, ami aztán a  mai napig így hangzik: „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik.”

A keleti egyházak aztán nem értettek vele egyet és fellebeztek az első nikaiai zsinat eredeti megfogalmazásáért, vitatva, hogy a latin ntugati egyház nem volt felhatalmazva arra, hogy megváltoztasson egy olyan szöveget, amit az ökumenikus tanács fogalmazott meg. A vita mögött viszont ott állt a keleti egyház tiltakozása az ellen, mi szerint a pápa a legfelsőbb püspöke a nagy egyháznak és Jézus Krisztus küldöttje a  földön.

Egy fénycsóvája ennek a sötét korszaknak canteburyi Szent Anzelm volt, egy áldott értelmiségi aki figyelemre méltó spirituális és morális bátorsággal rendelkezett. Anzelm a híres ontológiai érvelést terjesztette Isten létezéséről és természetéről elgondolkodtató teológiai érvelésekkel és filozófikus elemzésekkel szolgálta a gyülekezetet.

Anzelmnek a Cur Deus Homo, avagy Miért lett Isten ember? elmélyült Jézus Krisztus bűnhődésén és a mögötte álló Isten célján. Azzal érvelt, hogy Isten igazságossága elvárja tőle azt, hogy megbüntessen minden bűnt, ami az Ő végtelen dicsősége ellen van, örök büntetéssel a testben és lélekben. Mi, mint bűnösök, az egyetlen reményünk az, hogy találjunk egy közbenjárót, aki teljesen ember, és tökéletesen igaz, így képes kiengesztelni a bűneink miatt, és ugyanakkor teljesen Isten, erősebb minden teremtménynél, így képes elviselni és elhordozni Isten haragját és igazságot és örök éltetet szerezzen nekünk. Jézus Krisztus, aki teljesen ember és teljesen Isten, a Megváltó, akit Isten adott nekünk.

Ezalatt az idő alatt, sokan a gyülekezetből felismerték, hogy a korrupció az egyház és az állam közeli kapcsolatából eredt. Konstantin ideje óta, a királyok feljogosították saját magukat, hogy püspököket válasszanak az egyházak élére, így olyanokat választottak, akik egyetértettek a politikájukkal és segítettek megnyerni nekik az embereket. A tizenegyedik század kezdetével, sok pápa kezdte megkérdőjelezni az urakoldókat ilyen ebben a magatartásukban. Ez a konfliktus az invesztitúraharc néven vált ismertté. Azért nevezték így, mert a királyok akik püpököket neveztek ki maguk mellé, titulusokat, javakat, ideiglenes jogokat, ugyanakkor szimbólumokat, mint arany pálca, kereszt és arany gyűrű. VII. Gergely Pápa úgy válaszolt erre, hogy kizárólag a római pápának adta meg az egyetemes jogot az egyházi tisztségviselők kinevezésére és elmozdítására. A pápa ugyanakkor megerősítette a hatalmát a római császár felett is, Nagy Károly a kilencedik században való koronázására hivatkozva. Ez a konfliktus még tovább gyűrődzik a tizenkettedik századba is, azzal érve véget, hogy a pápa megerősítette a hatalmát amit már elődei is birtokoltak.

Az eredmény arra bátorította a pápákat, hogy minél jobban bevonják magukat a  világi ügyekbe és mégnagyobb hatalmat gyakoroljanak politikában, hadi ügyekbe, ami az egyháznak eddig soha nem látott pénzügyi megterhelést jelentett. A pápák lettek az első geo-politikusok, és azzal foglalatoskodtak, hogy bármi áron anyagi javakat gyűjtsenek. A világi gondolkodású pápák nem foglalkoztak az egyház lelki jólétével, és nem érdekelte őket az egyház igazi elhívása és küldetése.

 A bejegyzés a Church History 101: The Highlights of Twenty Centuries című könyv alapján készült. Írta Sinclair B. Ferguson, Joel R. Beeke és Michael A. G. Haykin. Kiadja a Reformation Heritage Books könyvkiadó, Grand Rapids, 2016.