Hogyan ismerem fel Isten akaratát az életemre nézve? Ez mindig egy szorongató kérdés az egyetemi évek alatt, főleg manapság amikor a lehetőségek száma végtelen. Egy olyan korban élünk a történelemben, amikor a diákok kiszakadnak a közösségekből ahol felnőttek, és elmennek egyetemre, ahol a jövőjükről hozott döntéseikre minimális hatással van a kamasz éveik környezete.

Mielőtt azt kérdeznénk, „Hova hív engem Isten?” jobb lenne azon gondolkodni, hogy „Hova hívott Isten engem már eddig?” – nem mintha a jelenlegi hivatásunk nem változna vagy ne venne egy új irányt ebben a formálódó élet korszakban, de egy keresztény esetén, az Istentől kapott objektív elhívásunk mindig megelőzi annak a szubjektív megtapasztalását. Ez tőle van, ő indítványozza. Ő mozdul először. Ez igaz az üdvösségre hívásunk esetén, de igaz bármely hivatásra is, amit ő nekünk ad ebben a világban.

Három tényező

Egy egyetemista vagy egy fiatal felnőtt számára, aki egy teljesen független egyénnek érzi magát – amellett, hogy opciókat fontolgatsz és meghatározod magadnak (sokszor egymagad, tanács nélkül), hogy milyen irányba menj – fontos azt is elismerni, hogy már eleve haladsz egy irányba, nem állsz egy helyben. Már vannak mennyei elhívásaid, feladataid – mint egy keresztény, mint egy gyülekezeti tag, mint valakik gyermeke, mint valaki testvére, mint egy barát. Ezeknek az aktív és működő elhívásoknak az összességéből keresed most Isten vezetését, hogy innen merre indulj. 

Feltételezve azt, hogy már egy ilyen környezetbe vagy beleplántálva, valós elhívásokkal, hogyan vagy képes rájönni az Istentől jövő irányra az egyetem elvégzése után? Hogyan találod meg Isten akaratát a hivatásodra, munkádra nézve? A keresztényeknek három fontos tényezőt kell szem előtt tartsanak.

1. Milyen munkára vágyok?

Először is el kell ismerjük, hogy ellentétben azzal, amit hitetlenségünk mond, Isten egy boldog Isten (1 Timóteus 1:11), és nem egy kozmikus örömgyilkos. A Fiában, a Lelke által szeretné formálni a szívünket, hogy vágyjunk arra a munkára amire ő hív minket, és amennyire a bukott világban lehetséges, élvezzük is azt a munkát.

Isten akaratának kutatása közben a Lélektől jövő, megszentelt vágyak nagyon fontosak. Az Újszövetség szerint Isten azt szeretné, ha a pásztorok vágynának a pásztori szolgálatra. Nyomós okunk van azt feltételezni, hogy Isten ugyanazt szeretné azon gyermekei számára is, akik a gyülekezet falain kívül dolgoznak.

Az 1 Péter 5:2-ben egy meglepően jó hírt olvashatunk arról, hogy Isten célja és motivációja a hivatásunk kijelölése esetén a mi maradandó örömünk. Ez a rész a pásztori hivatásról szól, de láthatjuk benne azt az Istent, aki sokféle gondosan előkészített helyre állíthat minket. Isten azt szeretné ha a pásztorok akik munkálkodnak „ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen.” Mennyire lenyűgöző, hogy Isten akarata az, hogy örömmel és ne kényszerből dolgozzunk. Ilyen a mi Istenünk – az örömteli (és nem csak kötelességtudó) Isten, aki olyan munkásokat akar akik ugyancsak örömteli munkások (és nem csak kötelességtudóak). Azt szeretné ha az emberei, mint a pásztorai is, végezzék a munkájukat „örömmel és ne sóhajtozva, mert ez nem válnék javatokra” azokkal szemben akiknek szolgálnak (Zsidók 13:17).

Hasonlóképpen, amikor Pál apostol a pásztorok képességeiről beszél, legelőször a törekvést említi. „Igaz beszéd ez: ha valaki püspökségre törekszik, jó munkát kíván”(1 Timóteus 3:1). Isten olyan munkásokat szeretne akik vágynak arra, hogy végezzék a munkájukat, nem csak olyanokra akik kötelességtudatból teszik azt. Íme az Istenünk, akinek az a szokása, hogy megragad a szíved által és nem az, hogy kicsavarja a kezed.

Mégis önmagában a vágyakozás nem elégséges egy elhíváshoz. Egy gyakori hiba az, hogy feltételezzük, hogy egy látszólag Isten által adott vágy önmagában már egy elhívás. A vágyakozás, a törekvés elengedhetetlen tényező, de ez önmagában még nem elég egy elhíváshoz. Két tényező szükséges még: mások megerősítése és egy Isten által adott lehetőség.

2. Mások is megerősítik ezt az irányt?

A második kérdés amit fel kell tegyünk a vágyak szubjektív tényezője után, az a képességek objektív kérdése. Láttam-e bizonyítékot arra, bármennyire is keveset eleinte, hogy képes vagyok betölteni mások szükségét azáltal, hogy ezen a területen dolgozom? Ami a saját magam kiértékelésénél is fontosabb: azok is megerősítik ezt akik szeretnek engem és őszinték hozzám? Ők is úgy gondolják, hogy alkalmas lennék egy olyan fajta munkára amire én vágyok?

Itt a szívünk szubjektív vágyai találkoznak mások valós, mindennapi szükségleteivel. A hivatásbeli fáradozásaink célja ebben a világban, legyen az Keresztény szolgálat vagy bármi más, nem a mi egzisztenciális kiteljesedésünk vagy személyes élvezetünk, hanem mások valós szükségleteinek kielégítése.

A vágyainknak megvan a szerepük, de a valós elhívásunkat nem csak a szívünk formálja ki. Ezt a rajtunk kívüli világ formálja. Sokszor hallhatjuk azt a társadalomban, néha még a gyülekezetben is, hogy "kövesd a szívedet” és "az álmaidnál kevesebbel ne érd be”. A legfontosabb - bármi is legyen az éppen fennálló kulturális szlogen - nem az, hogy erőltessük rá a szívünk vágyait a világra, hanem, hogy mások valós szükségletei formálják a szívünket.

Miközben keressük Isten akaratát a hivatásunkkal kapcsolatban, tulajdonképpen azt kell figyeljük, hogy mi módon találnak egymásra a kialakuló törekvéseink mások valós szükségleteivel. Idővel arra kell törekedjünk, hogy egyfajta párbeszéd alakuljon ki (magunkkal és másokkal) aközött amit szeretünk tenni és amiben jól teljesítünk mások javára. Az öröm egy bizonyos munkában általában növekszik ha mások elismerik az erőfeszítéseinket és ha látjuk, hogy valóban tudtunk segíteni.

3. Milyen ajtókat nyitott meg Isten?

Végül elérkeztünk ahhoz a tényezőkhöz ami talán a leginkább mellőzött az elhívás témakörében, mégpedig az Isten által adatott valóságos, nyitott ajtó. Lehet, hogy érzel elhívást és mások meg is erősítik a tehetségedet, de addig nem vagy ténylegesen elhívva ameddig Isten nem nyit meg egy ajtót.

Itt nem csak elméletileg kell gyönyörködni Isten gondviselésében hanem kézzelfogható módon is. A valós világ amiben élünk és az összes opció amit felajánlanak számunkra nem véletlenszerű. Isten mindenek fölött uralkodik - tőle, általa és érte van minden (Róma 11:36). Tehát mikor egy valós lehetőség (munka ajánlat) elénk kerül, ami éppen betölt egy törekvést bennünk, és ezt mások is megerősítik, akkor ezeket vehetjük úgy mint Isten "elhívásának” a megerősítését. Ez nem azt jelenti, hogy egy ilyen elhívás sosem fog megváltozni, de most mikor Isten vezetésének személyes megérzése, mások helyes perspektívája, útmutatása egyesül egy valódi lehetőséggel egy munkalehetőség formájában ami épp eléd kerül, akkor ez az jelenti, hogy van egy elhívásod Istentől.

Azért mondhatjuk azt, hogy ez az elhívás tőle van, mert Isten a gondoskodó keze által végezte el a munka döntő részét. Ő kezdte el a folyamatot azáltal, hogy igaz vágyakat ültetett belénk mások segítéséért; majd megerősítette az irányt a megélt képességeink és a barátaink jóváhagyása által. Most úgy erősíti meg ennek az elhívásnak az érzését, hogy megnyit egy megfejelő ajtót a megfelelő időben. Végső soron Istentől és nem emberektől kapjuk meg a munkaajánlatot.

Isten nem csak őrzőket (Apcsel. 20:28), pásztorokat (Efézus 4:11-12), misszió munkásokat (Máté 9:37-38), prédikátorokat (Róma 10:15) és bölcs sáfárokat (Lukács 12:42) jelöl ki, hanem fogorvosokat és szerelőket is. Az ő általános jósága által ad tanárokat, vállalkozókat, szociális munkásokat az igazak és a bűnösök számára is. Kiküld vezetőket és mindenféle munkásokat. Odaad téged a világnak azért, hogy mások szolgálatára legyél.

Forrás © | Fordította: Szekeres Tamás