Akkor félt és rettegett Ádám és elbújt félelmében a kert fái között, miután vétkezett. Amikor megszegte a szövetséget, félt az átóktól: először evett, aztán elbújt, és ez a félelem minden utódjára rászállt, öröklődött. Ennek a természetes félelemnek tette ki magát Jézus, amikor emberré lett, Ő is félt.

Ez a félelem elég nagy gondot és zavart kelt a gondolkodásban. A félelem gyötrelemmel jár. Ha túlsúlyba kerül a félelem, az ésszerű érvek félretevődnek és nem vezethetnek minket tovább, ahogyan a Zsoltáros ír a viharba keveredett hajósokról: „minden bölcsességük odalett”, Zsolt 107:27. A félelem mindig bizonytalanságba vezet, az átlagos hang, amely az emberben megszólal, a tanácstalanság hangja: nem tudom, hogy mit tegyek, nem tudom az irányt.

A félelem tárgya a rossz és minél rosszabb valami, annál erősebb lesz a félelem. Éppen ezért az éber és rémült lelkiismeret a legrettentőbb félelmet hozza magával, hiszen mit tehet egy ember a rettentő és hatalmas Istennel szemben? Rettegünk az ő végtelen és örökkévalóságon át tartó haragjától, ez a leghatalmasabb rossz, ami érheti az embert. Minden múlandó gonosz közül a halál a legfélelmetesebb, ezért hívja úgy Jób, hogy „borzalmak királya”, Jób 18:14, vagyis a legeslegszörnyűbb mind közül. Látod, Krisztusban micsoda harc ment végbe, amikor vércseppeket izzadt? A félelmeinknek szörnyű hatásai lehetnek, azonban meg sem közelítik azt, amit Krisztus érzett és elszenvedett, aki sokkal nagyobb gonoszsággal küzdött meg, mint a halálfélelem, a haragvó Isten haragja sújtotta Őt.

Hallani tűzvészekről, e mostani járványról vagy háborúkról, nem tölt el bennünket félelemmel, mindaddig, amíg elég messze van, de amikor már ide a városba ér, sőt az otthonainkba, rettegünk. Ez az oka, hogy nem félnek sokan a haláltól, mert meghatározatlan távolságban képzelik el a jelenüktől, holott, ha tudhatnánk a halálunk idejét, főleg, ha az az idő közel volna, rendkívül ijesztő lenne, és megrémülnének sokan.

Ilyen a természete a velünk született félelemnek, amelytől mindannyian sóhajtozunk: minden teremtményben benne van valamilyen szinten, viszont egyikük sem szenved ettől annyira, mint az ember. Bizonyára nem egyforma a lelki felépítésünk sem és nem egyformán éljük meg a félelmet: vannak, akik természetüknél fogva bátrabbak, erősebbek, olyanok, mint az oroszlán, erőben és bátorságban elől járnak; mások túlságosan visszahúzódóak vagy lágyszívűek, mint a mezei nyúl, egyetlen kiskutya is százával elűzi őket.

II. A BŰNÖS FÉLELEM

Ez önmagából eredendően bűnös, nem csak egy kis hiba, hanem a mi bűnünk, nem csak egy kis teher, hanem a mi nagy lázadásunk és gonoszságunk. 4 dologban látjuk meg ennek a félelemnek a bűnös voltát!

1. FORRÁSA

Ennek a félelemnek a forrása a hitetlenség, hogy bizalmatlanok vagyunk Isten iránt; amikor nem merünk Isten ígéreteinek biztonságára alapozni, támaszkodni, és nem bízunk Isten védelmében munkavégzésünk közepette. Ez történt a nép között is, Ézsaiás 30:15. Úgy történt, hogy Szenakherib nagy sereggel meg akarta szállni Jeruzsálemet; ettől félni kezdtek; ebben a szorult helyzetben Isten a prófétán keresztül üzen, hogy „a megtérés és higgadtság segítene rajtatok, a béke és a bizalom erőt adna nektek. A hit egyetlen igaz cselekedete is nagyobb segítséget jelent a számotokra, mint amit a fáraó és hadserege tehet.” Azonban elutasították ezt, mintha csak azt mondták volna: egy jó ló nagyobb segítségünkre lesz, mint egy ígéret; Egyiptom nagyobb biztonságot jelentett a számukra, mint a Menny. Ez a nagy hűtlenségre vall.

Azzal, hogy a bűnös emberek elhagyják Istent, és más teremtményekhez szaladnak a veszélyben, azt mutatják, hogy nem tartják Istent megbízhatónak, ennek pedig félelem és újabb és újabb problémák lesznek a következményei. De ha az ember semmi mást nem tud tenni, de elhiszi Isten ígéretét, akkor igazán biztonságban tudhatja magát. Hitetlenségből félni bűn.

2. IRÁNYÍTHATATLANSÁGA

A félelem bűnös volta annak irányíthatatlanságában is látható, mint amikor jobban félünk, mint amennyire adott helyzetben okunk lehetne félni; minden bokorban medvét látunk, minden apró gond rettegéssel tölt el, messze meghaladja a félelmünk a valós helyzet értelmezését. Fel van jegyezve Jákobról, bár a hithősök sorában van, és Isten sokszor bizonyította és ígérte is, hogy megsegíti és megáldja, hogy amikor Ézsau közeledett nagyon félt a testvére haragjától. Kevéssel ezelőtt történt, hogy Isten kegyelmesen megjelent Jákóbank, és angyalát küldte, hogy megvédje, mégis, amint Ézsau közeledett félelem tört rá, rettenetesen félt, az előző bátorítás ellenére. A bűnös félelem kezelhetetlenné válik.

3. NAGYSÁGA

A félelem bűnös volta annak nagyságában is van; az is elég rossz, ha jobban félünk, mint amennyire egy helyzet indokolná, de ennek az erejét felül emelni, nagyobbnak látni, mint a Teremtőt, ez még nagyobb bűn. Ez által pedig mindannak, amitől félünk hatalma lesz fölöttünk. Nem más ez, mint átrendezni az Isten által meghatározott rendet, kiemelni a teremtményt a helyéről és Isten helyére tenni, ettől lesz a félelem gonosz és bűnös. Úgy bízni egyetlen teremtményben is, mintha Isten erejével rendelkezne és segíthetne rajtunk, rendkívül bűnös és haragra gerjeszti Istent. Ez volt az a gonosz, amelytől Krisztus óvva intette a tanítványait, „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában.” Nagyobb erőt tulajdonítani bármilyen félelemnek, mint Istennek, bűn.

4. MEGTÉVESZTÉSE

A félelem bűnös volta abban is megnyilvánul, hogy megzavarja, megtéveszti az emberek szívét, így marcangolva őket, képtelenné teszi őket a feladataik elvégzésére. A félelem sokszor olyan rohanásba űzi az embereket, és a gondolataik olyannyira szétszórtak lesznek, hogy nem találják a kegyelem és segítség helyét, sőt a józanságukat is elveszíthetik. Nehéz olyan embert találni, aki a félelem idején is nyitott szívvel, higgadtsággal áll meg. Ilyen volt Josafát, aki az Urat kezdte keresni, arra irányította a szívét, hogy könyörögjön Istenhez, ebben a félelmetes szükségállapotban. Nehéz ilyen szilárdságot és józan gondolkodást találni, amikor mindenkit nagy félelem gyötör. Az emberek akkor, Josafát idejében, eszeveszetten menekültek, ki merre látott. Senkiről sem olvassuk, hogy bement volna a belső szobába és az Úrhoz kiáltott volna. A város tele volt kavarodással, de nem imádsággal, vagyis a félelem arra késztette őket, hogy a hegyeknek kiáltsanak és ne Istenhez kiáltsanak.

A bűnös félelem megtéveszt minket. Arra késztet, hogy bűnös eszközökhöz nyúljunk, hogy veszély idején engedjünk a kísértésnek, vagy megalkudjunk.

III. AZ ISTENFÉLELEM

Van egy szent és dicséretre méltó félelem, az istenfélelem, ami egy olyan félelem, amely a kincsünk és nem a kínzónk, hanem legfőbb ékessége a lelkünknek. Ez a lélek szépsége és tökéletessége, nem pedig szomorúsága vagy annak bűne. A természetes félelem a velünk született félelem; a bűnös félelem a bűntől megrontott érzelme az emberi léleknek, míg az istenfélelem nem más, mint megszentelt természetes félelem, így tehát megváltozott, hiszen a kegyelembe merítkezett be.

Erről a félelemről is szó van ebben az Igében! Az istenfélelem a bűnös félelem legkiválóbb ellenszere. Egyszerűen elnyeli, felemészti a testi ember félelmeit, ahogyan Mózes kígyói felfalták a varázslók kígyóit. Az egyik legkegyetlenebb büntetés az emberektől félni folyamatosan és a legédesebb kegyelem folyamatosan istenfélelemben élni. Az emberek félelme megrövidíti a napjainkat, de Isten félelme meghosszabbítja az életünket. Isten félelme az élet forrása.

Az istenfélelem Isten természetfeletti hatása az életünkben, az Ő ültetése - Jeremiás 32:40: „…olyanná teszem szívüket, hogy féljenek engem, és többé ne hagyjanak el.”

AZ EMBEREKTŐL FÉLNI TERMÉSZETES DOLOG TEHÁT,

DE AZ ISTENFÉLELEM, AZ TERMÉSZETFELETTI.

Az istenfélelem engedelmességre késztet, Jóbról olvassuk: „Feddhetetlen és becsületes ember volt, félte az Istent és kerülte a rosszat” Jób 1:3.

Ezek voltak a félelem különböző formái.