A legbiztosabb út a pokol felé egy fokozatos út – egy enyhe lejtő, ereszkedő, egy lágy és puha ösvény, hirtelen kanyarok és kilométerkövek nélkül, amik jeleznék a hátralevő utat, és útjelző táblák nélkül, amik az irányt mutatnák! Egy amerikai felmérés¹ szerint, minden emberre, aki úgy gondolja, hogy a pokol felé halad, jut 120 olyan személy, aki viszont meg van győződve arról, hogy a mennyország felé tart. Ez az általános optimizmus egyenesen ellentétben áll azzal, amit Jézus Krisztus mondott a Máté evangéliumában: „Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Máté 7:13-14) Az, ami minden embert kizár a mennyországból, egy egyetemes probléma: „Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül.” (Róma 3:23) A bűn elválaszt minket az Istennel való kapcsolattól, „a ti vétkeitek választanak el titeket Istenetektől, és bűneitek fedezték el orczáját ti előttetek.” (Ézsaiás 59:2) Isten olyan szent, hogy nem tűr meg semmilyen bűnt az Ő jelenlétében „Tisztábbak szemeid, hogysem nézhetnéd a gonoszt!” (Habakuk 1:13) És mivel mi mind bűnös emberek vagyunk, ilyen állapotban soha nem kerülhetünk Isten színe elé, nem juthatunk a mennyországba.

A TIZENNEGYEDIK SZÁZAD

AZ EGYHÁZ BABILÓNIAI FOGSÁGA ÉS JOHN WYCLIFFE

Szomorú, de az egyházi hierarchia folyamatosan folytatta a világi hatalom hajhászását a XIV. században is. A pápák továbbra is politikai befolyásra törekedtek és ki is használták az ezek nyújtotta lehetőségeket. Míg a gyülekezet, az egyház feladata, hogy a világban élve azon munkálkodjon, hogy másokat is Krisztushoz vezessen, mégis sosem tartozhat ehhez a világhoz, nem lehet e világból való. Az egyház sohasem szomjazhat politikai hatalomra, nem keresheti annak lehetőségét, hogy hatalmát a politikán keresztül érvényesítse. A XIV. században a pápák és királyok ambíciói egyféle egyházi polgárháborúba kergették a gyülekezetet.

New Orleans (BP)- 1986 szeptemberében örökre megváltozott az életem, amikor a Franklin sugárúti Baptista Gyülekezet, egy haldokló Déli Baptista gyülekezet pásztorává választottak.

Én a Nemzeti Baptista (National Baptist) felekezetben nevelkedtem. Középső gyerek voltam egy ötgyerekes családban, akiket egy egyedülálló anya nevelt, aki elvárta mindenkitől, hogy vasárnap reggel részt vegyen az istentiszteleti alkalmon.

21 éves koromban gyökeresen megváltoztam, megtértem, amikor ott feküdtem a New Orleans-i Charity kórházban komoly fejsérülés miatt, nem tudva, hogy túlélem-e a következő 24 órát. Egy diakónus a gyülekezetből, ahol felnőttem, pár centiméterre tette az ujját az arcomtól, és különösebb megbánás nélkül ezt mondta: „Fiú, az engedelmesség jobb az áldozatnál. Ha szót fogadtál volna édesanyádnak, akkor nem áldoztad volna itt fel az életed a kórházban!”

Azon az éjszakán arra kértem Jézus Krisztust, jöjjön be a szívembe, az életembe, másnap reggel pedig azzal az elkötelezettséggel, odaszánással ébredtem, hogy életem hátralevő részét újjászületett keresztyénként akarom élni.

Miután hazatérhettem a kórházból, elkezdtem egy utcai missziót a környéken, ahol felnőttem, mert szerettem volna, ha mindenki megismeri ezt a Jézust, aki teljesen megváltoztatta az életemet. Egyik vasárnapi prédikáció után az egyik Nemzeti Baptista gyülekezetben, valaki megemlítette nekem, hogy a Franklin sugárúti Gyülekezet lelkipásztort keres, és megkérdezte, hogy engem érdekelne-e ez a szolgálat. Azt mondtam: „a Franklin sugárúti egy fehér gyülekezet, oda nem járnak feketék.” Ekkor hallottam először a környék változásáról és arról, hogy a Franklin sugárúti Gyülekezet egy afro-amerikai gyülekezet lett. Hát, végül benyújtottam az önéletrajzomat és a többi már történelem, ahogyan azt mondani szokták.

Miután a szolgálattevők tanácsával néhányszor találkoztam, először egy vasárnapi iskolai tanítást vezettem le a gyülekezet előtt és a 11 órakor kezdődő istentiszteleten prédikáltam. Istentisztelet után volt egy 90 perces Kérdezz-felelek fórum 35-40 gyülekezeti taggal. A későbbiekben érkezett egy hívás a szolgálattevők bizottságától, hogy meg lettem választva a misszió pásztorává.

Miután letettem a telefont egyaránt voltam rémült és izgatott, mert még sohasem vezettem egy gyülekezetet azelőtt.

Miután lelkipásztor lettem, kötelességemnek éreztem, hogy segítséget kérjek, minden területen, amely elősegíthette a gyülekezet munkáját és az én munkámat is, mint annak lelkipásztora. Ekkor ismerkedtem meg a Déli Baptista Szövetség sok előnyével. Kétheti rendszerességgel találkoztam a helyi vezetőkkel, majd később megismerkedhettem egyetemi tanárokkal, a vezetőséggel és lehetőségekkel a New Orleans-i Baptista Szemináriumon. Az egyesületünk képezte ki a vasárnapi iskola tanítókat, és szolgálati vezetőket, míg a szeminárium biztosította a helyet evangelizációs alkalmakra. Három éven belül annyira növekedtünk, hogy önálló gyülekezet lettünk.

Míg ötleteket osztottunk meg a gyülekezet vezetőivel, egy idősebb tagunk olyan kérdést tett fel, amelyre egyáltalán nem számítottam. Az volt a kérdés, hogy „ha mi már független gyülekezet vagyunk, miért nem lépünk ki a Déli Baptista Szövetségből?”

Leterített ez a kérdés. Aztán megkérdeztem, miért? A válasz is földre sújtott, amikor a Déli Baptista Szövetség történelméről, múltjáról hallottam. Sosem tudtam, hogy a Szövetség, melyhez tartoztam a rabszolgaság következménye volt.

Rövid történelmi lecke és heves vita után, tettem egy megállapítást, amely tudom, hogy Istentől származott. Minden tagnak a szemébe néztem és ezt mondtam: „Mindannyiunknak van egy múltja. Mindannyian tettünk olyasmit a múltban, amit most bánunk. Mégis, semmit sem tehetünk a múltunkért, de rengeteget tehetünk a jövőnkért.”

Ezzel együtt elkezdtem felsorolni azokat az okokat, amelyekért úgy véltem az válna leginkább a javunkra, ha a Déli Baptista Szövetségen belül maradnánk.

• A Déli Baptista Szövetség rendelkezésünkre állította istentiszteleti alkalmakra az épületet, amelyben voltunk, térítésmentesen.
• A Déli Baptista Szövetség képzést biztosított a vezetőink számára, térítésmentesen.
• A Déli Baptista Szövetség A New Orleans-i Baptista Teológiai szemináriumon keresztül rendelkezésünkre bocsájtotta az edzőtermet és más épületeket is evangelizációs alkalmakra.
• A Déli Baptista Szövetség Isten Beszédének tévedhetetlenségén van megalapozva.
• A Déli Baptista Szövetség végez missziókat mind helyi mind pedig nemzetközi szinten sokkal hatékonyabban, mint bármely más csoport.
• A Déli Baptista Szövetség kulcsfontosságú szerepet tölt be a katasztrófa mentésben országszerte.
• A Déli Baptista Szövetség hisz az evangelizáció, tanítványozás és gyülekezetplántálás fontosságában.
• A Déli Baptista Szövetség a legváltozatosabb nemzetiségek szempontjából országszerte.

Aztán kijelentettem: „A Déli Baptista Szövetség semmiképpen sem tökéletes, azonban én tényleg úgy hiszem, a Déli Baptista Szövetség azért létezik, hogy Isten akaratát teljesítse ebben a világban. Tehát, maradjunk ezzel a szövetséggel és segítsük őket abban, hogy véghez vihessék a nagy megbízatást és parancsot, amelyet az Úr Jézus hagyott.”

Aztán azt kértem, hogy szavazzunk erről és a szavazás egybehangzóan a mellett szólt, hogy maradjunk a Déli Baptista Szövetségen belül. Visszatekintve arra az estére, amikor eldöntöttük, hogy nem fordítunk hátat a felekezetünknek, egyike volt a legjobb döntéseinknek, amelyet meghoztunk, mint gyülekezet.

Fred Luter a New Orleans-i Franklin sugárúti Gyülekezet lelkipásztora, valamint a Déli Baptista Szövetség korábbi elnöke.

Forrás © | Fordította: Kelemen Krisztina

„És harmadnapon menyegző lőn a galileai Kánában; és ott volt a Jézus anyja. És Jézus is meghivaték az ő tanítványaival együtt a menyegzőbe. És elfogyván a bor, a Jézus anyja monda néki: Nincs boruk. Monda néki Jézus: Mi közöm nékem te hozzád, oh asszony? Nem jött még el az én órám. Mond az ő anyja a szolgáknak: Valamit mond néktek, megtegyétek. Vala pedig ott hat kőveder elhelyezve a zsidók tisztálkodási módja szerint, melyek közül egybe-egybe két-három métréta fér vala." - János 2:1-6

A bibliai idézetben az Úr Jézus első csodájáról van szó, ami a kánai menyegzőn történt. Ott van a menyegzőn Jézus anyja – az ekkor már valószínűleg özvegy – Mária is, valamint Jézus néhány tanítványa.

Mária a történet egyik kulcsszereplője, mivel az ő viselkedése is tanulságos. Amikor elfogy a bor, Az Úr Jézushoz fordul és elmondja a nehézséget, ami felmerült. Felmerül a kérdés: mi ebben a példa? Gondjainkkal nekünk is az Úr Jézushoz kell fordulnunk. Sok esetben sajnos mi elmondjuk mindenki másnak, csak éppen az Úr Jézusnak nem. Mária arra is jó példa, hogy átérezte mások szükségét és segített, ahogy tudott. Sok esetben mi magunk sem vesszük észre, hogy mások nagyobb szükséget látnak, mint mi.

Mária a kánai menyegzőn egy burkolt kérést intéz fiához: „Nincs boruk”. Az Úr Jézus mivel belelát a szívekbe, látta azt, hogy Mária előtérbe hozta a vele való szülői viszonyát, holott ennek háttérben kellett volna maradnia. Ezt követően Jézus egy finom feddést mond az édesanyjának: „Monda néki Jézus: Mi közöm nékem te hozzád, oh, asszony? Nem jött még el az én órám.” (János 2:4). A történelem igazolja, hogy az Úr Jézusnak erre a helyreigazítására szükség volt. Sokan Máriát közbenjáróként imádták, pedig ez bálványimádatnak minősül. Ezzel szemben Jézus kijelentése egyértelműen utal rá, hogy nem Mária kedvéért csodákat tevő személyként van jelen a menyegzőn, hanem az Atya fiaként. Mintha arra akarná felhívni a figyelmet, hogy eddig tartott felette Mária szülői felügyelete, s innentől az Atya veszi át a Fiú vezetését.

Mária fia kijelentésére reagálva utasítást ad a szolgáknak, hogy ha valamit kér tőlük Jézus, akkor aszerint járjanak el: „Valamit mond néktek, megtegyétek.” (János 2:5) Ezt az utasítást a szolgák csodálkozva fogadták, de elfogadták, mint ahogy Mária is elfogadta az Úr Jézus szavait. Felmerül a kérdés: mire tanít mindez? A csodálatos hit igaz természete mutatkozik meg ebben a jelenetben. Mária szinte idegennek érezheti magát ebben a helyzetben, hiszen maga Jézus is kissé hátat fordít neki. Amikor valaki ezt tapasztalja, akkor jön a kétségbeesés, imádkozások, gyötrődések (ez az az időszak, amikor végül a hit kiállja a próbát). Ahogyan Mária viselkedik ebben a helyzetben, példát mutat mindenki számára, hiszen Mária Jézus szavait nem haragként értelmezi. Kitart amellett, hogy Jézus nem lehet más, mint ahogyan megismerte: kedves, jóságos, kegyelmes (ez mindenki számára áldott üzenet). Tehát tisztelnünk kell Istent, és úgy tekinteni rá, mint jóságos, kegyelmes Atyára, még akkor is, ha Ő másként viselkedik, vagy akkor is, ha értelmünk, vagy érzelmeink mást mondanak! Mária biztos volt benne, hogy az Úr Jézus jóságos és kegyelmes, pedig nem érezte azt, ebben a helyzetben.

„Vala pedig ott hat kőveder elhelyezve a zsidók tisztálkodási módja szerint, melyek közül egybe-egybe két-három métréta fér vala.” (János 2:6) Egyesek szerint a szóban forgó kőkorsók egyenként hetvenöt liter feletti űrtartalmúak is lehettek. Tehát az Úr Jézus körülbelül ötszáz liter vizet változtatott át borrá. Nyilvánvaló, hogy nem szabad ezt az Igét a borfogyasztás propagálására használni, hiszen a cél a menyegző zökkenőmentes lebonyolítása volt csupán. Sajnos ez az Ige is félremagyarázható. Biztosak lehetünk abban is, hogy ha az Úr Jézus a mai időkben tenne egy ilyen csodát, akkor nem olyan mérgező alkoholos italt állított volna elő, ami ma életek százezreit sodorja romlásba.

Lezárásképpen kijelenthető, hogy az Úr Jézus ezt a csodát csendben viszi végbe. Nem hívja magához a nép vezetőit, de még a násznagyot sem. Tehát nekünk is úgy szükséges szolgálnunk, hogy ne tereljük magunkra a figyelmet. Maga Jézus ezzel a csodával nem csupán azt érte el, hogy a menyegző lebonyolítása zökkenőmentes volt, hanem tanítványai hitét is megerősítette. Az Úr erősítse meg a mi hitünket is!

Szerkesztette: Pallagi Balázs

"Hanem, amint meg van írva: amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek. Nekünk azonban az Isten kijelentette az ő Lelke által..." ~ 1 Kor 2:9-10a

A Szentírás írói többféleképpen írják le a mennyország valóságát! Néha úgy beszélnek róla, mint egy kertről, máskor pedig egy városról, vagy királyságról. És mivel ezek a kifejezések, mint kert, város, királyság ismeretesek előttünk, ezért ezek a szavak egy hídként szerepelnek, hogy megértsük azt, milyen is a mennyország. Mégis, sokan hibát követnek el, azt feltételezve, hogy ezek a kifejezések csupán hasonlatok, jelképek, amelyeknek semmi közük nincs a mennyország valóságához. Ezekben a hasonlatokban valóban messze is mehet az ember, de mivel a Biblia nagyon világosan elmondja nekünk azt, hogy az Úr Jézus egy helyet készít a számunkra, hogy Isten országa eljön majd erre a földre, és hogy egy fizikai feltámadás részesei leszünk, nincs okunk arra, hogy elvont fogalmakként, puszta hasonlatokként kezeljünk minden földi szót, amivel a Szentírás szerzői körül akarják írni a mennyországot. Túl gyakran arra voltunk tanítva, hogy a mennyország nem egy fizikai valóság, hanem egy elvont, lelki hely csupán, ahol nem lesznek valóságos kertek, városok, országok, épületek vagy fizikai testek. És ezért nem vesszük komolyan azt sem, amit a Szentírás mond nekünk a mennyországról, mint egy nagyon is ismerős, fizikai, tapintható, kézzelfogható, konkrét helyről.

Azon kaptam magam, hogy egyre inkább félek. Nem egyfajta dermesztő, mindenre kiterjedő félelem, hanem egy folyamatos gyötrődés, ami olyankor jelentkezik amikor nézzük a jelen elcsüggesztő helyzeteit azt feltételezve, hogy a dolgok nem fognak változni. Mikor a jövőn gondolkozol és azon tűnődsz, „mi van, ha a legrosszabb történik?”

Mi van ha

Egész életemet azzal töltöttem, hogy a „mi van, ha” kérdéseken elmélkedtem. Ezek a kérdések képesek nyugtalanná tenni, lerombolni a békességemet és elbizonytalanítani.

A bibliai személyek ugyancsak aggódtak a „mi van, ha” kérdéseken. Mikor Mózes parancsba kapta, hogy vezesse az Izraelitákat, ezt kérdezte Istentől, „Mi van, ha nem hisznek nekem?” Ábrahám szolgája Izsák feleségével kapcsolatban azt kérdezte, „Mi van, ha a fiatal nő megtagadja, hogy velem jöjjön?” József testvérei azt kérdezték „Mi van, ha József haragszik ránk?”

Azon tűnődtek mi történne, ha a körülmények rossz irányba fordulnak. Így vagyunk ezzel mi is. Mindannyian rengeteg „mi van, ha” kérdéssel nézünk szembe. Némelyek jelentéktelen problémák, de vannak, amelyeknek a teljes életre kiható következményei vannak. Mi van, ha meghal a gyermekem? Mi van, ha rákos leszek? Mi van, ha elhagy a társam?

A kényelmetlen igazság az, hogy bármely ezek közül megtörténhet. Senki sem mentes a tragédiáktól és a fájdalomtól. Nincs semmiféle garancia egy könnyű életre. Egyikünknek sem. Soha.

Egy pár hónapja ezen a kijózanító realitáson elmélkedtem. Egy pár nap leforgása alatt több kérést és vágyat is vittem az Úr elé. Azt akartam, hogy beteljesüljenek. De ez az elképzelhetetlen kérdés kísértett: Mi van, ha a legmélyebb vágyaim sosem teljesülnek és a rémálmaim válnak valóra?

Elég-e Isten?

Ahogy a bibliámat olvastam eszembe jutottak olyan kérdések, amikkel évtizedek óta küzdöttem. „Elég-e Isten? Ha a legmélyebb félelmeim valóra válnak, Ő még akkor is elegendő lesz?” Régen mikor ezek a kérdések feljöttek mindig hárítottam őket az elmémből. De ezúttal tudtam, hogy szembe kell nézzek velük.

Azon tűnődtem: Ha az egészségem leromlik és egy intézménybe kerülök, Isten elegendő lesz? Ha a gyermekeim lázadnak és sosem járnak majd az Úrral, Isten elegendő lesz? Ha sosem házasodok meg ismét és sosem érzem újra, hogy szeret egy férfi, Isten elegendő lesz? Ha a szolgálatom nem lesz eredményes és nem látom majd semmi gyümölcsét, Isten elégséges lesz? Ha a szenvedésem folytatódik és nem fogom érteni miért, Isten elégséges lesz?

Bárcsak mindegyikre rávághattam volna, hogy „Igen, Isten biztosan elégséges lesz.” De ez nehéz volt. Nem szerettem volna feladni az álmaimat, feladni azokat a dolgokat, amik annyira drágák voltak számomra, lemondani arról amire jogosultnak éreztem magam.

Reflektáltam az Istennel kötött egyoldalú, íratlan szerződésemre, ahol megígértem, hogy megteszem az én részemet, hogyha Ő beteljesíti a vágyaimat. Vonakodva de beismertem, hogy a vágyam, hogy hűséges legyek nagyrészt azon alapult, hogy reméltem mindezért jutalmat kapok. Végül is nem tartozik nekem Isten valamivel?

Vonakodva, megnyitottam a kezeimet, tele az álmaimmal, és átadtam őket Neki. Nem akartam Istent azért szeretni, amit Ő értem tehet. Azért akartam szeretni, aki Ő valójában. Dicsőíteni Őt azért, mert Ő méltó.

Isten jelenléte elárasztott mikor lemondtam az elvárásaimról. Emlékeztetett arra, hogy valami sokkal jobbal rendelkezem, mint csupán egy megnyugtatás, hogy a rettegett félelmeim nem következnek be. Rendelkezem egy bizonyossággal, hogy „még akkor is ha” bekövetkeznek, Ő velem lesz mindezek közepette. Ő fog tovább vinni. Ő fog vigasztalni. Ő fog gyengéden gondot viselni rólam.

Még akkor is ha

A bibliában, Sadrak, Mésak és Abéd-Negó számára nem volt garantált a megszabadulás. Mielőtt Nebukadeneccar a tűzbe dobatta őket, elmondták azokat a szavakat, amik talán a legbátrabbak amik valaha elhangzottak. „Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből…De ha nem tenné is, tudd meg ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük...” (Dániel 3:17-18)

Még akkor is ha.

Még akkor is ha a legrosszabb történik, Isten kegyelme elégséges. Az a három fiatal fiú félelem nélkül nézett szembe a tűzzel mert tudták, hogy bármi is lesz a kimenetel, végső soron ez az ő javukra és Isten dicsőségére lesz. Ők nem azt kérdezték, hogy „mi van, ha” a legrosszabb történik. Elégséges volt nekik azt tudni, hogy „még akkor is ha” a legrosszabb történik, Isten gondoskodik majd róluk.

Még akkor is ha.

Ez a pár szó eltüntetheti a félelmet az életből. Ha kicseréljük azt, hogy „mi van, ha” azzal, hogy „még akkor is ha” ezzel életünk egyik legfelszabadítóbb cseréjét tesszük meg. Ezáltal az irracionális félelmeinket egy bizonytalan jövőről kicseréljük egy szeretetteljes bizonyosságra a változhatatlan Isten valóságával. Láthatjuk azt, hogy még ha a legrosszabb is történik, Isten továbbvisz minket. Ő még akkor is jó marad. És ő sosem hagy el minket.

Habakuk gyönyörűen mutatja be ezt a cserét. Bár ő könyörgött Istenhez, hogy mentse meg népét mégis a könyvét ezzel a különleges „még akkor is” lelkülettel fejezi be . . .Ámen.

Forrás © | Fordította: Szekeres Tamás

„Harmadnap menyegzőt tartottak a galileai Kánában, amelyen Jézus anyja is ott volt. Jézust is meghívták a menyegzőre, tanítványaival együtt. Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja megjegyezte: „Nincs több boruk.” Jézus azt felelte: „Mit akarsz tőlem, asszony! Még nem jött el az én órám!” Erre anyja szólt a szolgáknak: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” Volt ott hat kőkorsó a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára, mindegyik két-három mérős. Jézus szólt nekik: „Töltsétek meg a korsókat vízzel!” Meg is töltötték azokat színültig. Ekkor azt mondta nekik: „Most merítsetek belőle, és vigyétek oda a násznagynak.” Odavitték. Amikor a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, nem tudta, honnan való – a szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták -, hívatta a násznagy a vőlegényt, s szemére vetette: „Először mindenki a jó bort adja, s csak amikor már megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te meg mostanáig tartogattad a jó bort.” Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne." - János 2:1-11

Az Úr Jézus csodái közül az első a Kánai menyegzőn történt. A vizet borrá változtatta, ami azért érdekes, mert a bor egy luxustermék, szemben a kenyérrel, amit viszont nem hozott létre saját magának Jézus. Mózes – aki a törvényt jelképezi – a vizet vérré változtatta, míg ezzel szemben az Úr Jézus – aki a kegyelmet jelképezi – borrá. János evangéliumának előszavában a következőket olvashatjuk: „Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által lett.” (János 1:17). Mózes ítéletet hirdetett a csodájával, ezzel szemben az Úr Jézus kegyelmet és örömöt.

Vágyakozunk-e a mennyország után? Az az ember, aki Ausztráliába vagy Új Zélandra készül költözni, vágyik arra, hogy megtudjon valamit a jövendő otthonáról, annak éghajlatáról, lakosairól, szokásaikról és hogy milyen lehetőségek várnak rá. Mindezek érdekelni fogják nagyon, mivel azon van, hogy odaköltözzön! Hiszen elhagyja eddigi lakóhelyét, egész életét, egy új környezetbe fog élni, ezért nagyon érdekli majd az az új ország. Az lenne az idegen és szokatlan, ha az embert érdektelenül hagyná egy ilyen költözés. Ha mi is abban reménykedünk, hogy e földről elköltözzünk egy jobb hazába, akkor minden erőnkkel azon kell legyünk, hogy amit csak lehet tudjunk meg a mennyországról. Mielőtt betennénk oda a lábunkat, hogy örökké ott éljünk, jobb, ha megismerkedünk azzal az országgal. Vannak emberek, akik boldogságukat itt keresik a földön, e rövid életben, mások pedig boldogságukat a mennyországban keresik. Pascal, egy francia tudós azt mondta: „minden ember keresi a boldogságot, kivétel nélkül. Akármivel is foglalkozzon az ember, végül is azért teszi, hogy boldog legyen!” Hol keressük az igazi boldogságot? Ott kellene keressük, ahol meg is található – az Úr Jézus Krisztus személyében és abban az országban, amit úgy nevezünk – mennyország.

A TIZENKETTEDIK SZÁZAD

A HADJÁRATOK, ABELARD, LOMBARD ÉS A WALDENSEK

Ahogyan a XI. századot felváltotta a XII. század, az egyház is aratni kezdte az 1054-ben történt nagy szakadás keserű gyümölcseit. A megoszlás jelei mutatkoztak körös körül a láthatáron. Ennek a megoszlásnak és szakadásnak egyik következménye volt a keresztyén katonai hadjáratok sora, mely a Keresztes Hadjáratok néven ismeretes. Ezeknek a hadjáratoknak a pápa volt az ösztönzője vagy inkább felbujtója. Különböző nyugati királyságok és uradalmak támogatását élvezve ezen tervével arra törekedett, hogy az iszlám fenyegetései felett győzelmet arasson és visszafoglalja Jeruzsálemet és a „Szent Földet” Palesztinában.

Jézus Krisztus, az ő földi szolgálata során számtalan életet érintett és változtatott meg. Mint életének többi részét, az ő csodáit is szemtanúk jegyezték le. Mind a négy evangélium sokat ír ezekről a csodákról, ezek közül Márk örökíti meg a legtöbbet az ő evangéliumában. A Szentírás tanúsága alapján, Megváltónk számtalan ember életébe hozott gyógyulást. Az Úr Jézus előfutára Keresztelő János volt...