Nem sértődöm meg könnyen. Sokszor az emberek nem győznek bocsánatot kérni valamiért amit tettek vagy mondtak, attól tartva, hogy megsértődtem a viselkedésük miatt. De igazából ritkán teszem. Legtöbbször eszembe sem jut, hogy meg kellene sértődnöm. Viszont volt egy eset azzal az egyik barátommal.

Évekkel ezelőtt egy barátom valóban nagyon megsértett. Nagyon megbántott. Végül megtette a helyes lépést, beszéltem vele, elmondtam neki, hogy mennyire fájt a viselkedése és ő bocsánatot kért. És ennyi elég kellett volna legyen, ugye?

Ez az egyetlen sértés az életemben, amin nagyon nehezemre esik túllépni. Úgy értem, sok éven át ez a sértés saját kategóriájában létezett az életemben. Az az egy seb volt, ami nagyon lassan gyógyult. Sokszor gondolkodtam rajta, hogy mi az oka. Miért olyan nehéz elengedni? Miért hordoztam olyan sokáig az eset után is a terhét?

Annak érdekében, hogy lehalkítsuk a kattogó gondolatainkat és bátorítsuk a szívünket, az a meggyőződésünk, hogy Isten keze ott van a mi szenvedésünkben. Bármilyen helyzetet élünk át, Isten keze ott van benne, úgy, mint az ács keze a fűrészen. Jób a szenvedése közepette nem azt mondta, hogy „Az Úr adta, az ördög vette el”, hanem azt, hogy „az Úr adta, az Úr vette el”. Soha nem jön szenvedés az Úr akaratán és gondviselésén kívül az életünkbe, és épp ezért, a szenvedés mindig jelentős, soha nem értelmetlen. Itt van néhány módja annak, hogy Isten hogyan hozza ki a jót a szenvedéseinkből.

A szenvedés a mi tanítónk. Luther mondta azt, hogy soha nem volt képes addig megérteni egy-egy zsoltárt, amíg szenvedésen át nem esett. Egy betegágy sokszor többet tanít mint egy prédikáció, és a szenvedés első sorban a bűnről és a mi bűnösségünkről tanít. A szenvedés saját magunkról is tanít minket, hiszen az egészségben és jólétben minden olyan jónak tűnik, hálásak és szerények vagyunk, de a szenvedéskor megtapasztalhatjuk a szívünk hálátlanságát és lázadását. A bűnnek a rosszabbik oldalát és a lelki gyermetegségnek a valóságát csak a szenvedés tükrében látjuk igazán.

A kényelem, a személyre szabottság és az individualizmus kúltúrájában élünk. Ezer féle lehetőségünk van arra, hogy személyre szabjuk az életünket annyira, hogy az teljes mértékben megfeleljen a  mi preferenciáinknak. Amikor a dolgok nehezednek, nem gondolkodunk sokat azon, hogy kimásszunk a felelősségeink alól, hogy újratervezzük életünket, teljesen eltávolodva azoktól a dolgoktól amik a kényelmetlenségünket okozzák. Ez akár kiterjedhet még helyi gyülekezetünkkel való elkötelezettségünkre is.

Tizedik század

A sötét középkor

Azt szoktuk mondani, hogy a történelem megismétli önmagát. Az első évezred végén az egyház helyzete nagyon hasonló volt ahhoz, amit mi most élünk meg. A tizedik században viszont az egyház teológiai hanyatlásban volt, nem kulturális vagy politikai. Úgy hívjuk ezeket az éveket, hogy „sötét korok” és bizonyos szempontokból ez a leírás nagyon is pontos. Egykori erős, hatalmas birodalmak és királyságok összeomlás alatt álltak. Az hatalmi mérleg az egyház fele billent, így a területi határok is.

Lelki veszélyben vagy? Ha abban lennél, hogyan vennéd észre?

Egy kulcstünete a lelki veszélynek az öröm elvesztése. Ne ugord át azt amit Pál mond a Filippi 3:1-ben: ^“Egyébként pedig, testvéreim, örüljetek az Úrban. Hogy ugyanazt írjam nektek, az engem nem fáraszt, titeket viszont megerősít.” Pál emlékezteti a testvéreket, hogy az Úrban való öröm megerősíti őket.

Az öröm az egyik létfontosságú mérőeszköz a keresztyén élet műszerfalán. Amikor a tű leesik – amikor elveszíted az örömödet – figyelmes kell légy. Ahhoz, hogy biztonságban maradj, figyelned kell az örömödre.

Élet-halál kanárik

Hogyan működik ez? Itt egy szemléltetés.

Összetörte a szívem.

Még egy gyülekezet bezárt. Ennek a gyülekezetnek hihetetlen potenciálja volt. Csakugyan megvolt a “virágkora”, de csak egy pillanatig tartott. 10 éve még kevesen gondolták volna, hogy be fog zárni. Ma már csak egy újabb statisztika az egyházi temetőben. .

Tudom. Nem változtatjuk meg a doktrinákat. Tudom. Nem szabad megváltoztatnunk Isten Ígéjét.

De a gyülekezeteink közül soknak meg kell változniuk. Meg kell változniuk, különben meghalnak.

Ezeket a gyülekezeteket “sürgetendő gyülekezeteknek” hívom. Az idő a lényeg. Ha a változások nem történnek meg minél hamarabb, ezek a gyülekezetek meghalnak, és egyre gyorsabban.

Melyek azok a fontos változtatások amelyeket a gyülekezetek meg kell hogy hozzanak? Engedd meg, hogy tisztességesen figyelmeztesselek. Ezek közül egyik sem könnyű. Valóban csak Isten ereje által lehetségesek. Itt van kilenc közülük:

Nyolcadik század

A képrombolás vitája

A keresztyén egyháztörténelem tanúlmányozóinak meg kell értsék az ókori egyháznak két domináns nyelvét és hagyományait. A nyugati egyházban, ami Róma körül központosúlt, az elsődleges nyelve az írásnak és dicsőítésnek a latin volt. Keleten, a fő nyelv pedig a görög volt. Ez a két nyelv szimbolizálja a különbségeket a két egyház szokásainak fejlődése között. Ahogy a Római Birodalom szétbomlott, ezek a hagyományok elvesztették az egymás közötti kapcsolatot és különbözőképpen fejlődtek.

A nyolcadik századi nagy viszály, a szent képeknek a felhasználásáról az Isten dicsőítésében, tükrözi ezeket a különbségeket az egyház két fele között. Az szent képek Jézust, Máriát, szenteket, esetenként a Szentháromság személyeit ábrázolják és egy különös fontosságot tulajdonítottak nekik a keleti egyházban. A képeknek a támogatói azzal érveltek, hogy szükség van rájuk, mint a „laikusok könyvei”, vagyis a bibliai igazságokat mutatják be a tudatlanok és tanulatlanoknak, és hogy segítsen a dicsőítést a megfelelő irányba öszpontosítani. A dicsőítés tárgya nem a kép volt, hanem a személy, mennyei, vagy földi, akit ábrázolt.

Hatodik század

Jusztinianusz, Benedek és a skótok megtérése

A hatodik században, Jusztinianusz császár uralma alatt 527 és 565 között, a Római Birodalom megújult nagyságot élvezhetett.  A bizánci császár a birodalomnak nagy részeit hozta helyre, miután az észak-afriai és olaszországi barbárok lerombolták. Az általa történő római törvények kodifikációja sok európai ország jogrendszerének az alapja lett. Jusztinianusz több templomot is építettett, köztük a Szent Bölcsesség (Hagia Szophia) Bazilikát, ami a keresztyénség legnagyobb templomának számított. Mint az ortodoxia védelmezője, Jusztinianusz megingatta a pogányságot azzal, hogy bezáratta athéni filozófusok iskoláit, eretnekeknek tekintve őket, megöletett montanistákat, és a monofizitákat próbálta összeegyeztetni az ortodox hittel.

A szerzetesség Nursiai Szent Benedek vezetése alatt virágzott, akinek az élete tükrözi ennek a mozglaomnak a történetét a nyugati egyház életén. Benedek visszavonult a római életből annak érdekében, hogy remeteként éljen, de mások is követték, hogy tanítványai legyenek. 525 körül Benedek Monte Cassino-ba költöztette át a közösségét és megírta a híres „Regula” szerzetesi szabályokat a szerzetesek mindennapi életéhez, munkájához, imádságához. Úgy is hivatkoznak rá, mint a „szerzetesség atyjára”.

Negyedik század

A keresztyén birodalom kezdete

A negyedik század egy üldöztetésviharral és a látható egyházon belüli hanyatlással kezdődött. Az üldözések Diokleciánusz római császár parancsára történtek. Szerette volna visszaállítani a békét és stabilitást a Római Birodalomban, és meg volt győződve, hogy a béke akkor lehetséges, ha újra elköteleződnek az ókori Róma isteneihez. Diokleciánusz elhatározta, hogy elpusztít mindent ami az útjában áll, különösen a keresztyén egyházat. El szerette volna pusztítani a helyeket ahol a keresztyének találkoztak, a Szentírásaikat, a vezetőiket, és általánosan a keresztyéneket. Isten kegyelméből viszont, ők szilárdan álltak az ellenséggel szemben. Ugyanebben az időszakban, néhány keresztyént megrázott egy növekvő kényelem és könnyelműség érzése az egyházon belül. A keresztyén élet standardjai és normái meggyengültek, amint sokan nem élték meg azt a hitet amit vallottak. Némelyek válasza erre az volt, hogy visszavonultak a világ kísértései elől és a sivatagokba mentek, hogy ott éljenek magányos, imádkozó, önmegtagadó életet. Ezek a korai szerzetesek, az erős önfegyelmük ellenére is, arra kell emlékeztessenek, hogy Krisztus nem azért hívott el minket, hogy elkülönüljünk a világtól, hanem hogy a világban élve legyünk tanúi a Krisztusnak (1 Kor. 5:10). Mindkét hatás – a császár próbálkozása a hit elpusztítására és a keresztyének, akik megelégelték, hogy az egyház tagjai nem veszik eléggé komolyan a hitet – képes lett volna arra, hogy tönkre tegye az egyházat.

Második század

A mártírok és a hitvallók egyháza

A Máté 16:18 egy fontos rész az Új Testamentumban. Jézus szavai egyértelműen jelzik, hogy bárhol is építi Krisztus a gyülekezetét, mindig lesznek akik erősen ellenzik azt amit tesz, de „a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat”. Joseph Alexander úgy magyarázza a „pokol kapuit”, mint a halálnak vagy a pusztításnak egy alakja. A „kapu” szó többféleképpen volt magyarázva, jelenthet bejáratot, védelmet, katonai erőt vagy bírói hatalmat. Más szavakkal, Krisztus megígérte, hogy az ellenségekkel és a halál pusztító erejével dacolva fogja egyházát építeni.

A keresztyén egyház második századában az ellenség két formát vett fel. Az egyik a nyilvános üldöztetés volt. Tagathatatlanul egy ördögi szándékú emberi stratégia volt az, hogy az egyházat azáltal pusztítják el, hogy üldözik és megölik a tagjait. Tertulliánusz megjegyezte, hogy paradox módon, Jézus Krisztusnak az egyik módja arra, hogy építse gyülekezetét a keresztyén mártírok bizonyságtevése volt. Az első században a keresztyén egyház valamilyen szinten védve volt a júdaizmus által, amit Róma eismert és vallásként tolerált. A második század elején viszont világossá vált, hogy egy szakadék áll a zsidók és a keresztyének között. Az ókori világban elő emberek két fajról beszéltek−a zsidókról és a pogányokról. A második században már hármat említenek−zsidók, pogányok és keresztyének.